Október elején végre összegzek

   Az utóbbi időben kissé elhanyagoltam a blogolást, most pedig igyekszem bepótolni mindezt, néhány sort pötyögni, életjelet adni magamról. Röviden, és tömören szeretném leírni a gondolataimat, de már előre látom, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Előre is elnézést kérek a kuszaságokért.

 

   Mi is történt szeptemberben? Ez egy nagyon jó kérdés. Hosszú és fárasztó hónap volt, melyben nem jutott idő mindenre, és rengeteg dolgot el kellett napolnom. Persze, ilyenkor jön az, hogy miért nem 48 órából áll egy nap... még szerencse, hogy nem. Nem bírtam volna ki.

   Nem szeretek panaszkodni, de szinte minden nap felsoroltam mindenkinek, hogy mi nem tetszett, mi volt rossz, közben meg olyan fáradt voltam estére, hogy a vacsoraasztalnál majdnem elaludtam. Vagy egyáltalán el se jutottam addig, hogy egyek valamit. Reméljük, ha októberben nem is változnak majd bizonyos dolgok, akkor én fogok hozzászokni, és jobban viselem el ezeket.

  Szeptember. Hogy ne csak a nehéz dolgokat említsem, hanem a kikapcsolódást is, mesélek "néhány" mondat erejéig arról, hogy milyen volt a mozi. Én és az unokatesóim megnéztük az Útvesztő 2-őt, a Tűzpróbát. Mi már jóval előtte olvastuk a könyvet, és nagyon izgatottak voltunk, hogy vajon az elvárásainknak megfelelő lesz-e. Vettünk egy nagy adag pattogatott kukoricát, és mire vége lett a filmnek, akkor láttuk csak, hogy jééé, nem ettünk semmit...

  Az események csak úgy pörögtek, a néző egyszerűen nem tud unatkozni, hiszen lélegzetvételnyi időt sem hagynak neki. Elképesztően látványos volt, de hogy szinte alig hasonlít a könyvhöz, az tuti. Thomas és Newt meg Minho nevű srácok vannak benne, meg egy lány, akit Teresának hívnak, és ennyi.

   A Buggyantakról a Z világháborúban látott zombik jutottak az eszembe, amit még a suliban néztünk, és mivel a tanár kommentálta az egészet, sírva röhögtük végig a filmet. Itt azonban... elég "szépen" néztek ki, és annyira nem volt vicces.

  A szereplőket teljesen másképp képzeltük el (Brenda, Patkányember), és a Teresa-s dráma a végén nem jött át annyira.

   Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz. Mert egyáltalán nem rossz! Látványos, akció dús... de ennyi. Értelme az nem sok. Ahelyett, hogy az A pontból a B pontba jutnának, az A-ból újra eljutnak az A-ba, egy hatalmas nagy kerülővel a sivatag kellős közepén.

  Aki nem olvasta a könyvet, az biztosan odáig lesz érte. Én nem tudom, mi lesz itt, de az első filmben is már megváltoztattak olyan lényeges dolgokat, hogy mire a harmadik részhez érünk, azt vesszük észre, hogy ennek már köze nincs az Útvesztőhöz.

   Összességében azért, persze, érdemes volt megnézni, nem lett a kedvencem, de izgalmas volt, egyszer nézhetős. Borzongós esti mese.

  A másik film, aminek kapcsán szintén azt éreztem, hogy egyszerűen muszáj elmennem megnézni, az a Marsi volt. Vagyis, a Mentőexpedíció. (A következő pedig a Star Wars új része lesz.) 

 

   Nem is tudom, mióta vártam egy igazi, jó sci-fi filmre, és már minden elérhetőt megnéztem a neten. Erre jön a Marsi. Erről régebben írtam egy bejegyzést, de akkor leginkább a könyvről volt szó, és néhány kedvcsináló videót felraktam, hogy felcsigázzam az érdeklődéseteket a film iránt.

   Ridley Scott megint nagyon elemében van, eddig is nagyon sok jó film van a rovásán, és a Mentőexpedíció is felkerül majd a neve alá, nagy piros betűkkel, mint egy igazán szórakoztató, drámai és megható mestermű. Mert az. Most már én is elmondhatom, hogy ez a film (és persze a könyv is) az.  

  A szereplőgárdát jól összeválogatták, és bár az elején, amikor megtudtam, hogy Matt Damon fogja játszani a Watney-t, nem voltam vele túlságosan kibékülve, de így utólag nézve, azért nem okozott csalódást. Illik hozzá ez a humoros, éles eszű figura.

  Valahol azt olvastam, hogy a magyarok kedvéért Oroszlán Szonja is benne lesz, de én akárhogyan figyeltem, sehol sem láttam. Lehet, hogy csak én láttam rosszul? Na, majd még egyszer átfésülök mindent, amikor újra megnézem. Mert 1000%, hogy még meg fogom nézni. Sőt, rongyosra fogom bámulni, mint a Gravitációt, meg a Nyolcadik utas: a Halál-t!

  Külön pont jár a rendezőnek, amiért tényleg, szinte minden részletben ragaszkodott a könyvhöz. Lefogadom, hogy helyenként Matt Damon szóról szóra, ugyanazt mondja, mint amit Mark monológjában olvashatunk a könyvben.

  Még egy pont, hogy vicces volt. Szinte, ugyanazok a poénok, mint a könyvben. :D Az volt az egyik legjobb, amikor (nem tudom szó szerint idézni) valami olyasmit mondott, hogy: "Ha az ember növényeket termeszt egy bizonyos területen, akkor azt kolonizálta. Tehát, lényegében a Mars a gyarmaton. Egyél kefét, Neil Armstrong!" Valami hasonló volt.

  Otthon, apu megkérdezte, hogy mit szeretnék enni vacsorára: "Krumplit?". 

  Aztán még egy nagy piros pont, amiért nem volt benne annyi káromkodás, és trágárság. Talán egy-két helyen, ha volt. És végezetül még egy plusz azért, mert a film végén azt is mutatták, hogy kivel mi történik, mi lesz velük, hogyan folytatják az életüket a jövőben. Az nekem különösen tetszett.

   

 

   Ez a mű, mind sci- fi és dráma is kiváló darab. Néhol vicces, néhol tudományos, de végig leköti a figyelmet, miközben több szálon halad a történet, és lenyűgöző 3D-s látvány tárul elénk. Ez tényleg egy olyan film, amit mindenkinek lehet ajánlani, mert mindenki talál benne valamit, amit tetszhet neki.

  Nálam mindenképpen 9,5/10-es. Tessék örülni, Watney!

A szereplők

     No, és akkor a mozis, filmes világról térjünk át egy kicsit az írásra.

   Mi történt szeptemberben? Olvastam. Próbáltam a legtöbbet elolvasni a történetemből, hogy a szembetűnő hibákat kiküszöböljem, és mások számára is már valamelyest olvashatónak nyilvánítsam. Eddig csak egy ember olvasta el, és... pozitív visszajelzést kaptam.

  Persze, még mindig van rajta javítanivaló, egy percre sem szabad azt gondolni, hogy úgy, ahogy van tökéletes, mert ez biztosan nem helyénvaló állítás. Néha el sem akartam hinni, hogy ezt tényleg én írtam, mert annyira gáz volt, és annyira költőien akartam fogalmazni, hogy hangosan röhögtem magamon egy sort, aztán gyorsan kitöröltem. Amúgy tényleg jó találmány ez a DELETE gomb. De azért módjával kell használni.

  Lényeg a lényeg; még mindig javítom, még mindig olvasok, és még mindig szörnyülködök helyenként, de már most, hogy kihúztam néhány dolgot, lényegesen jobb, sokkal erősebb a történet, mint amikor nagy erőfeszítések árán felírtam a VÉGE feliratot. Majd még írni fogok ez ügyben, értesítelek titeket a fejleményekről.

   A másik dolog pedig. Mivel én képtelen vagyok nem írni, írás nélkül létezni, bele akartam kezdeni egy új projektbe. Mert egyszerűen muszáj írnom! Valamit. Az elején még nem számított, hogy mit. Csak valamit, hogy érezzem, hogy értelmes dolgot csinálok. Aztán szép lassan kirajzolódott bennem egy ötlet. Később, kettő lett belőle. Aztán három. És már nem tudom, hogy melyiket valósítsam meg.

   Az egyik történetemben olyan élénken él a szemem előtt a főszereplő, hogy esküszöm, néha még én is megijedek saját magamtól. 

  Fogalmam sincs, hogy melyikbe vágjak bele, mert egyiknél már szinte minden ki van dolgozva, de meg van kötve a kezem, mivel valós eseményeken alapszik, a másiknál pedig van egy erős alap, ám a részletekbe még nem mentem bele.

  Rájöttem, hogy szeretek olyan történeteken agyalni, amiben szinte egyik szereplő se túl normális. Vannak hóbortjaik, hülyeségeik, meg olyan sztorik, amit mindig szeretnek kiszínezni, ha előadják a szájtáti hallgatóságnak. Nem feltétlenül őrültek, vagy betegek, csak éppen… mások. Olyannyira mások, hogy ilyen embereken én nem is ismerek a valóságban!

   Általában a filmekben van egy jó szereplő, és egy főgonosz, aki mindenben az ellentéte. Múltkor, amikor már agyhalottnak éreztem magamat, amikor este nyolckor estem haza a suliból, elgondolkoztam, hogy én vajon melyik filmben tudnám alakítani a főgonoszt. (Mondom, hogy nem voltam magamnál.) Ez nem normális kérdés, de az embernek vannak ilyen napjai is.

  Aztán kezdett megvilágosodni előttem, hogy néhány OLYAN szereplővel, aki a sötét oldalon van, talán lehet valami közös bennünk. Talán valami jó tulajdonság, vagy valami negatív. Valami, amiben hasonlítunk egy kicsit. És rájöttem még arra is, hogy igazából mindenkiben van valami kis fény, és még a legelkötelezettebb, legjobb karakterben is akad valami ellenszenves. Valami, amitől nem lehet tökéletes, ami akadályozza őt abban, hogy ő legyen a példa, mindenki számára. Egy rossz szokás, egy régi trauma, valaki, akihez nem úgy viszonyul, ahogy kellene, egy sérelem, bármi.

   A gonoszoknál pedig éppen fordítva van. Van bennük valami, miért egy kicsit együtt lehet velük érezni. És vannak olyan helyzetek, amikor olyannyira kísértetiesen hasonlít a hétköznapi emberekre, hogy az olvasók megrémülnek. Azért hasonlít rájuk, mert egyszerű vágyai vannak, nem jár a fejében semmi olyan gondolat, hogy na, most kit ölhetnék meg legközelebb, egyszerűen csak ugyanazt csinálja, mint a főhős, mint a többi halandó. De vajon, akkor mi teszi őt gonosszá? Miért van az, hogy ő a főhős ellenfele? Mi az, ami megkülönbözteti őket?

   Az író néha olyan helyzetekbe kerül, amikor végig kell gondolnia a karakterek mélységeit, ha írni szeretne róluk. Persze, neki nem muszáj minden szereplőt kedvelnie, de nem érthet meg úgy valakit, hogy egy kicsit ne válna eggyé vele, ne gondolkozna az ő fejével, és akkor, amikor megértette, egy kicsit meg is szerette. (Igen, most Ender-t idézem. Újra kéne már olvasnom a Végjátékot! ) Talán azért, mert rájött, hogy van bennük valami közös. Vagy azért, mert rájött, hogy mennyire szerette volna őt negatívként beállítani… és mégsem tudja majd ezek után.

   Bocsánat, rendesen elkalandoztam az eredeti témámtól. Vagyis, nem pontosan itt szerettem volna kilyukadni. Sok minden megfordul a bukismban, ha nagyon elmerülök a történetemben. :)  Szóval, még mindig vacilálok, hogy melyik „projektbe” kezdjek bele, de attól félek, hogy ha sokat tépelődöm, akkor nem lesz belőle semmi. Viszont, ha mégis elkezdem, akkor tudom, hogy semmi sem fog érdekelni, és a tanulás rovására megy.

   Addig pedig, amíg nem jutok dűlőre, és nem küszöbölöm ki azt a problémát, hogy hogyan is tehetnék szert több szabadidőre, csak nézegetem a képeket, és inspirálódom.

Emma W.

Inspirálódásaim :D

Min dolgoztam eddig?

Most, hogy másodszorra álltam neki egy ilyen nagyobb szabású történetnek, -fogalmazzunk inkább úgy, hogy regénynek, -azt hittem, hogy könnyebb lesz. Bizonyos szempontból az is volt, másrészben pedig olyan nehézségek jöttek, amit az előző alkalommal nem tapasztaltam meg.

Teljesen más műfaj, teljesen más háttérvilág, teljesen más szereplők.

Olyan, mint valami utazás. Az ember rácsodálkozik a körülötte lévő dolgokra, néha megáll, elméláz, erőt gyűjt, aztán megy tovább. Egy utazás, amelynek ugyan van kezdete, de nem ér véget a befejezéssel, mert még jó ideig tovább él benned.

Tegnap este befejeztem, és nem tudtam elhinni. Még most, sem, hogy ezeket a sorokat írom. Szükségem van néhány napra, mire felfogom. Befejezni valamit mindig egy lezárás, de egyben egy erőteljes kezdet is.

Itt van bennem a történet, és le akarok ülni, hogy tovább írjam, megvan bennem a késztetés, de már nem jönnek a szavak. Ezt kénytelen vagyok elfogadni.

Közel fél évig írtam az Ébrenlét -et, és élvezettel pötyögtem le minden egyet sorát. Ez az utazás a csillagok közé repített, míg az első a háború kellős közepébe vezetett, s mégis ugyanazt éreztem, amikor felírtam a VÉGE feliratot: ürességet, és elégedettséget.

Természetesen, az átírás még csak ezután történik majd, ami egyenlő lesz azzal, hogy újra átéljem az egészet.

Ha valaha is megfilmesítené valaki (jól van, tudom, hogy mennyi ennek az esélye, de néha eljátszadozom a gondolattal), én Noomi Rapace-t képzeltem el a főszerepben, vagy Natalie Portman-t.

Noomi Rapace 

Az írás során azt mondogattam magamnak, hogy ha egyszer sikerül, akkor másodszor is meg tudom csinálni. Ennek ellenére néhányszor azt éreztem, hogy biztosan képtelen leszek befejezni. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer gyűlölöd mindazt, ami alkottál, máskor meg el vagy szállva az egésztől. Ez természetes velejárója.

Türelmet tanulok minden egyes alkalommal, és rengeteg olyan tapasztalatot kapok, amit nem lehet szóban elmondani. Kitartás nélkül nem tudtam volna befejezni.

Ha sikerül kijavítanom rajta mindent, amit szeretnék, megírom hozzá a szinopszist, és megmutatom néhány barátomnak, ismerősnek, családtagnak, hogy ők is megismerjék valamennyire a sztorit, akkor talán jelentkezni fogok az idei Aranymosás regénypályázatra. De lehet, hogy beküldöm valamelyik kiadónak. Ezenkívül, majd szeretnék legalább egy előolvasót, aki őszintén megmondja a véleményét a történetről, és rámutat a hibáimra. Hmm… már van is egy-két jelöltem.

Szóval… visszakanyarodva a történetre. Gondoltam, amilyen beállítottságú, és érdeklődési körű vagyok, nem sokan lepődnek meg, hogy sci-fi-n dolgoztam. Hát… nem is okoztak csalódást. :D

A történet arról szól, dióhéjban, és borzasztóan felületesen, hogy a NASA egy újabb űrprogramon dolgozik, amelynek résztvevőit egy rakás lelkes önkéntesből választják ki, majd a legjobbaknak esélyt adnak arra, hogy valóban igazi űrhajósok lehessenek. A főszereplőnk, felébred a hibernálásból az küldetés kellős közepén, a mélyűrben, ahol nem tudja, mi történik körülötte, és nincsen kapcsolata a Földdel…

Úgy érzem, nem lett egy könnyű olvasmány, és a hangulata is elég klausztrofób meg depis lett, de hát ez van.

Azt azért elárulom, hogy ebben a sztoriban semmilyen földön kívüli lényt nem kezdi el érdekelni a Föld vagy az űrhajó, szóval az olvasóknak ettől nem kell tartaniuk. Igyekeztem minél realisztikusabban megalkotni mindent, (de nem az a techno bla-bla-bla), hogy egy kis túlzással akár azt is ki lehessen jelenteni, hogy igen, megtörténhetett volna.

  

Ki tudja, lehet, hogy egyszer tényleg megtörténik!  Már csak idő kérdése…

127 óra könyv



   Figyelmeztetés: az alább olvasottak cselekményleírást tartalmaznak!

   Azért írom, hogy könyv-vélemény, és nem könyvkritika, mert ez kritikának egyrészt kevés, másrészt pedig nem is igazán akarnám én ezt kritizálni. Meg is fogom említeni, hogy miért.

    Először a filmmel találkoztam, de már az egész sztorit tudtam, és végül is ezért szántam rá nehezen magamat, hogy leüljek és megnézzem. Aztán, megtettem, és egyszerűen odaszegezett a képernyő elé, magába szippantott, és végig izgultam és szenvedtem az egészen. A szenvedtem-et jó értelemben tessék érteni, ugyanis itt a főhőssel együtt szenvedünk.
    Már sokan írták biztosan a neten, hogy ez tipikusan az a film, aminek nem lehet nem a hatása alá kerülni. A vágások, a képi világ és James Franco egyszerűen zseniális!



De tényleg nem hasonlítanak...
Na, jó, talán egy icipicit.

   Na, de túlságosan előre szaladtam, kezdjük inkább a legelején! Ez egy igaz történet. (És, mint már azt én megtapasztaltam, a valóság a legtöbb esetben sokkal de sokkal durvább, mint a kitaláció.) Aron Ralston, egy tapasztalt hegymászó, aki szinte minden idejét a hobbijának szenteli, mégpedig a hegyek meghódításának. Azt hozzá kell tennem, hogy amúgy nem százas a fickó, már többször került életveszélyes helyzetbe, de mindig épségben megúszta.
  Ha jól emlékszem, így visszagondolva, a filmben nincsenek benne ezek a kalandjai, viszont a könyvben leírja ezeket, és bizony van jópár belőlük. Említhetném a medvés kalandját, amikor maga alá temette a legerősebb lavina, ami Amerikában előfordul, amikor beleült, vagyis inkább beleesett egy kaktuszba, vagy majdnem belefulladt a Colorado jeges vizébe.

   Én amúgy nagyon szeretem ezeket az igaz történeteket, bár már néha azt veszem észre, hogy ha van bárminek egy kis valóság-alapja, arra már egyből rányomják, hogy BASED ON TRUE STORY. Na, ezt azért mégsem annyira csípem, mert ki tudja, ebből mennyi a valóság, ami tényleg megtörtént, és mi az, amit csak hozzátoldottak a Hollywood-i rendezők.
   De szerencsére a 127 óra nem ilyen. 
   A film és a könyv egyaránt olyan élményt nyújt, amit nem felejtünk el egyhamar. A könyv szerkezete úgy van felépítve, hogy egy fejezet játszódik a jelenben, amikor Aron elmegy a kanyonba, majd egy fejezet visszaemlékezés, hogy mi mindent csinált ezelőtt, és egyáltalán mi indította el őt azon az úton, hogy a hegymászásnak szentelje az életét.

Találkozik két lánnyal

   Most már tényleg sokat beszéltem, ideje lenne röviden felvázolnom, hogy végül is mi történik a 300 oldalas könyvben, és a közel két órás filmben, csak azok kedvéért, akik nem ismerik a sztorit.
   A főszereplő elindul egy egynapos túrára, a Kék-John kanyonban, Utah-ban, hogy szerezzen magának egy kis kikapcsolódást, és újabb tapasztalatokkal gazdagodjon. Minden jól megy, az idő is kedvez neki, találkozik két lánnyal,
akiket útba igazít, aztán mindenki megy a saját dolgára. Aron bemászik egy hasadékba, és arra megy tovább, alatta van egy hatalmas nagy kő, amin át akar mászni, de amikor rálép, az megmozdul, a srác leugrik róla, hogy kikerülje, de az rázuhan. A jobb kezét (alkartól lefelé) odaszorítja a kanyon falához, és Aron ott marad egyedül, étlen-szomjan, kétségbeesetten öt napig, és tudja, hogy képtelen kiszabadulni, és meg fog halni, ugyanis elkövette az egyik legsúlyosabb hibát: nem szólt senkinek arról, hova megy.

      Ez már önmagában is elég kíméletlenül hangzik, és még csak tetőzi a következő hiba: a főszereplő egy életlen kést vitt magával, ami gyakorlatilag teljesen használhatatlan. Aron mindent kipróbál, amit csak lehet; vésni kezdi a követ, a mászókötelekből olyan szerkezetet próbál építeni, aminek segítségével talán sikerül megmozdítania a követ, de minden hiába.

   Lassan a kiszáradás szélére kerül, egyre fogynak a túlélési esélyei, és az egyetlen megoldás pedig az, hogy... le kell vágnia a saját kezét.

     Megint visszatérnék kicsit a könyvhöz. Persze, tudtam, hogy mi lesz az egyetlen megoldás, de végig reménykedtem. Nagyon megrázó... és nagyon tanulságos.
    Az elején kicsit szokatlan volt a túlzott részletezés, (ki milyen színű cuccot viselt, mennyit fizettek a boltban stb..), de a végére rájöttem, hogy ezek igenis kellenek, mert így teljes az egész. Nem kérhetjük meg az írót, hogy hagyja el ezeket, mert ezek a "jelenetek" az ő életéből valóban, és ha fontosnak látta, hogy leírja ezeket, akkor nekünk azt nem kell megkérdőjelezni.
   A könyv végében pedig azok a fényképek... Anyám borogass! Olvasás előtt végig böngésztem az összeset, olvasás közben pedig az aktuális résznél mindig visszalapoztam, és szó szerint kirázott a hideg. Most már biztos, hogy nem felejtem el Aron arcát, és a kőtömb alá szorult kezét.



Az eredeti Aron Ralston.

   Szóval, lényeg a lényeg, James Franco frankón eljátszotta Aron Ralston szerepét. Nem bántam meg, hogy elolvastam, azt sem, hogy megnéztem. Néhányan nem értik, hogy nekem mi tetszik ezen, mert nem normális, ha egy ember lenyiszálja a saját karját. Igen, szerintem sem.
  De mi, akik nem kerülünk ilyen helyzetbe, otthon ülünk a tévé, a laptop előtt, talán sosem érthetjük meg.
   Viszont, hogy ha az életben maradás ezt követelné tőlünk, nincs mese.

   Itt megnézhetitek az eredeti videót Aronról, a kanyon fogságában.

    Aron nem igazán volt még a túra elején annak a tudatában, hogy mi minden történhet meg vele, és sokszor mi is így vagyunk. Gyakran hozunk döntéseket, van, hogy gyorsan választanunk kell, és néha rosszul cselekszünk, rosszul döntünk. Ez mindenkivel előfordul. Aron is ezt tette, és ezért hatalmas árat fizetett...