Most, hogy másodszorra álltam neki egy ilyen nagyobb
szabású történetnek, -fogalmazzunk inkább úgy, hogy regénynek, -azt hittem,
hogy könnyebb lesz. Bizonyos szempontból az is volt, másrészben pedig olyan
nehézségek jöttek, amit az előző alkalommal nem tapasztaltam meg.
Teljesen más műfaj, teljesen más háttérvilág, teljesen más
szereplők.
Olyan, mint valami utazás. Az ember rácsodálkozik a körülötte lévő dolgokra, néha megáll, elméláz, erőt gyűjt, aztán megy tovább. Egy utazás, amelynek ugyan van
kezdete, de nem ér véget a befejezéssel, mert még jó ideig tovább él benned.
Tegnap este befejeztem, és nem tudtam elhinni. Még most, sem,
hogy ezeket a sorokat írom. Szükségem van néhány napra, mire felfogom.
Befejezni valamit mindig egy lezárás, de egyben egy erőteljes kezdet is.
Itt van bennem a történet, és le akarok ülni, hogy tovább
írjam, megvan bennem a késztetés, de már nem jönnek a szavak. Ezt kénytelen
vagyok elfogadni.
Közel fél évig írtam az Ébrenlét -et, és
élvezettel pötyögtem le minden egyet sorát. Ez az utazás a csillagok közé
repített, míg az első a háború kellős közepébe vezetett, s mégis ugyanazt
éreztem, amikor felírtam a VÉGE feliratot: ürességet, és elégedettséget.
Természetesen, az átírás még csak ezután történik majd, ami
egyenlő lesz azzal, hogy újra átéljem az egészet.
Ha valaha is megfilmesítené valaki (jól van, tudom, hogy
mennyi ennek az esélye, de néha eljátszadozom a gondolattal), én Noomi Rapace-t
képzeltem el a főszerepben, vagy Natalie Portman-t.
 |
| Noomi Rapace |
Az írás során azt mondogattam magamnak, hogy ha egyszer
sikerül, akkor másodszor is meg tudom csinálni. Ennek ellenére néhányszor azt
éreztem, hogy biztosan képtelen leszek befejezni. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer
gyűlölöd mindazt, ami alkottál, máskor meg el vagy szállva az egésztől. Ez természetes
velejárója.
Türelmet tanulok minden egyes alkalommal, és rengeteg olyan
tapasztalatot kapok, amit nem lehet szóban elmondani. Kitartás nélkül nem
tudtam volna befejezni.
Ha sikerül kijavítanom rajta mindent, amit szeretnék,
megírom hozzá a szinopszist, és megmutatom néhány barátomnak, ismerősnek, családtagnak,
hogy ők is megismerjék valamennyire a sztorit, akkor talán jelentkezni fogok az
idei Aranymosás regénypályázatra. De lehet, hogy beküldöm valamelyik kiadónak. Ezenkívül, majd szeretnék legalább egy
előolvasót, aki őszintén megmondja a véleményét a történetről, és rámutat a
hibáimra. Hmm… már van is egy-két jelöltem.
Szóval… visszakanyarodva a történetre. Gondoltam, amilyen
beállítottságú, és érdeklődési körű vagyok, nem sokan lepődnek meg, hogy
sci-fi-n dolgoztam. Hát… nem is okoztak csalódást. :D
A történet arról szól, dióhéjban, és borzasztóan
felületesen, hogy a NASA egy újabb űrprogramon dolgozik, amelynek résztvevőit
egy rakás lelkes önkéntesből választják ki, majd a legjobbaknak esélyt adnak
arra, hogy valóban igazi űrhajósok lehessenek. A főszereplőnk, felébred a
hibernálásból az küldetés kellős közepén, a mélyűrben, ahol nem tudja, mi történik
körülötte, és nincsen kapcsolata a Földdel…
Úgy érzem, nem lett egy könnyű olvasmány, és a hangulata is elég klausztrofób meg depis lett, de hát ez van.
Azt azért elárulom, hogy ebben a sztoriban semmilyen földön
kívüli lényt nem kezdi el érdekelni a Föld vagy az űrhajó, szóval az olvasóknak
ettől nem kell tartaniuk. Igyekeztem minél realisztikusabban megalkotni
mindent, (de nem az a techno bla-bla-bla), hogy egy kis túlzással akár azt is ki lehessen jelenteni, hogy igen,
megtörténhetett volna.
Ki tudja, lehet, hogy egyszer tényleg megtörténik! Már csak idő kérdése…
