Készülőben van... Illetve már be is fejeztem

  A háttérben már egy  ideje dolgoztam egy másik regényen, amely lassan, de biztosan készülgetett. ( Ez aztán egy igen magyaros kifejezés!)  Mostanra már be is fejeztem. Régóta érlelődött bennem az ötlet, és tavaly novemberben pont kapóra jött a NaNoWriMo, hogy belevághassak. És belevágtam. És azóta megírtam. És imádtam.

   Szóval, szám szerint ez volt a harmadik regény, amit végigvittem, végigszenvedtem, végighajszoltam, de még mindig úgy érzem, hogy nagyon keveset tudok az írásról. Szinte semmit. Én csak... leírtam a gondolataimat, beleképzeltem magam a szereplők helyzetébe, vagy én magam voltam a főszereplő. Furcsa érzés mindezt magam mögött tudni.

 

   Az eleje a legnehezebb. Az emberben ott van az az érzés, hogy nincsen tökéletes kezdés, és nem tudja megtalálni a megfelelő szavakat. Attól fél, hogy a történet unalmas lesz, vagy már maga az alapötlet rossz.

   Pedig nincsen olyan, hogy rossz történet! Maximum a kivitelezéssel lehetnek problémák. Akik nem indul el, az sosem érhet célba, nem igaz?

   A mostani regényem sok kutatómunkát igényelt, de én már azelőtt rabja lettem a tengernek, és a búvárkodásnak, mielőtt elkezdtem volna megírni. Ez már csak, hogy úgy mondjam, olaj volt a tűzre. 

 

  Összefoglalásként mondhatnám azt is, hogy egy magába zárkózott emberről szól, aki idegen földön van, távol a tengertől, és bármit képes lenne feláldozni az álmáért. Megtagadja a hétköznapi világot, önmagát, csakhogy megtalálja a helyét.

 

   A búvárok világa szép, de kegyetlen is. Szigorú szabályok vannak, és súlyos következmények. A búvárkodást át kell élni, és nagyon nehéz volt írni róla. Volt szerencsém látni a tengert, így nem okozott gondot a hullámok morajának felidézése, ellenben a főszereplő személyiségének kibontakozása annál több figyelmet igényelt a részemről.

   Az én lelkes bétám ( ha ezt elolvasod: köszönöm, köszönöm, köszönöm!) elolvasta a befejezett kéziratomat, és bevallása szerint, végig A nagy kékség című film járt a fejében. Lehetséges, hogy a hangulatában lehet párhuzam a kettő között, de a történet különböző.

 

   Az új regényem a Köztes állapot címet viseli. Ha pedig egy szóban kellene jellemeznem, az elvágyódást hoznám fel. A csend örök világa, a távoli tenger, néhány felelőtlen döntés, és elkerülhetetlen következmények.

 

   Ez más lett, mint az Ébrenlét. Az Ébrenlét a magányról szólt, a Köztes állapot pedig az álmainkról, és azokról az árakról, amikkel fizetnünk kell érte. Ez nem sci-fi, hanem inkább dráma. Egy realisztikus eseménysorozat, ami akár velem is megtörténhetett volna. Felkavaró.

  De hiszen a tenger is ilyen: könnyen a rabjává lehet válni.

   

 

Az író és a bűvész

 Ki az író?

Ez az első bejegyzésem az új évben, és szerettem volna valami érdekes cikkel, gondolatmenettel indítani a 2016-ot itt a blogon. Irodalom órán is volt szó a művészek alkotási módjáról. Ki a művész? Ki a költő? Tehát, így jött az én kérdésem, ami végül a választott témám lett: ki az író? 

Ezen nem gondolkoztam, mert magától értetődő. De ahogy megpróbáltam megválaszolni, rájöttem, hogy mégsem.

Ki az író? Hát, ki is lehetne? Az, aki ír. Csakhogy ez az ÍR nem múlt időben van. Nem az az író, aki írt. Írónak nevezzük azt, aki megírt egy könyvet, és kész? Nem. Az csak egy ember, aki megírt egy könyvet.

Az ír jelen időben van, tehát még most is zajló esemény, innen következik, hogy az az író, aki nem hagyja abba az írás. Az a festő, aki mindig ecsetet ragad, hogy lefesse a kívánt, elképzelt képet.  

Most hagyjuk ott az írós szériát egy kicsit, és térjünk át a bűvészethez! Megint felmerült bennem a kérdés: ki a bűvész? A bűvészet számomra mindig nagy rejtély volt, valami mágia, valami oltári nagy átverés, amit nem akarok megérteni, mert nekem csak az illúzió kell, hogy csodálkozhassak. Igaz, tudok néhány kártyatrükköt, de az más téma.

A bűvész az, aki fog egy közönséges tárgyat, és valami rendkívüli dolgot csinál vele. A kalapból előhúz egy nyulat, az embert eltünteti egy dobozban, és megszületik a varázslat. Érvénybe lép a nagybetűs titok. És senki sem tudja, mi történt.  

Az író is hasonló ehhez: megihleti egy közönséges tárgy, egy hétköznapi mozzanat, és valami teljesen mást varázsol belőle. Az emberek néha a végeredményen csodálkoznak, néha pedig azon, hogy hogyan volt képes arról a hétköznapi tárgyról olyan jól írni, hogy a felismerhetetlenségig átalakítsa. Akárcsak a bűvész. Hogy került a nyúl a kalapba? Hova tűnt az ember, aki besétált a dobozba?  

Tegyük fel, hogy a szobában van egy szék. Egy teljesen hétköznapi tárgy, mindenki látott már ilyent.

Egy átlagos ember csak egy széket lát. Egy írónak azonban erről a székről, erről a bizonyos helyzetről, a fények árnyékáról, ami a székre vetül, a pillanatról beugrik valami. Megszületik egy ötlet. Egy ember, egy széket lát, amire az ablakon keresztül rásüt a Nap.

Az írónak azonban a szék köré épül a témája. A szék lesz a fő tárgy. A széket próbálja megfogalmazni különböző történeteket keresztül, a jelentését, a felépítését, vagy esetleg valami egészen mássá formálja át.

A bűvész megmutatja az üres kalapot a nézőközönségnek. Az emberek látják a széket, amiről az író ír.

A nyúl előkerül a kalapból. Az emberek elolvassák az író művét. Komolyan erről írta?

A nézőközönség tapsol, nem értik, mi történt. Az olvasó csodálkozik, nem értik mi játszódott le az íróban, miközben megírta a könyvet. Hogyan jött az ötlet? Mégis mi történt?

Megtöltötték élettel a hétköznapi tárgyakat. Valami csodát műveltek velük.

A bűvész a kalapból elővarázsolt egy nyulat, majd újra megmutatta, hogy az a kalap megint üres. Az a kalap azonban már nem csak egy kalap, hanem valami sokkal több. Egy misztikus dolog.

Az író írt egy tárgyról, ami valóságos. Pedig a szék, csak egy szék. És mikor az olvasók megtudják, hogy egy székről alkotott, a szék sem szék többé. Valami több. Valami megfoghatatlan, amiből a hozzáértő ember csodát tud véghezvinni. Akárcsak a bűvész kalapja.

Az író a valóságról alkot, amit azonban írt róla, az csupán fikció, bármennyire is igaznak tűnik. A valóságról ír, pedig minden szava hazugság? A bűvész varázslatot csinál a nyúllal, vagy pedig csalás az egész? Az író új megvilágításba helyezi a valóságot, és a történetei révén jobban meg lehet érteni azt, amiről ír? Tanít a székről? Elmondja, mi a szék, pedig régen nem arról mesél, csak ezáltal jobban megérthetjük, hogy fából készült, és arra való, hogy ráüljenek? A bűvész megkerüli a valóságot, és szemfényvesztésnek tanúi a nézők?

Érdekes kérdések.

Most viszont kanyarodjunk vissza az íráshoz. Ahhoz a folyamathoz, amikor az író látta a széket, és éppen ír róla, de még nem fejezte be a művet.

Én úgy érzem, hogy ha nem vágyódok vissza abba a világba, amiről írok, ha semmi kedvem sincsen visszaülni a géphez és pötyögni, akkor valamit rosszul csináltam. Az írás néha szenvedés, ezt el kell ismerni, ám, amikor megszáll az ihlet, képes vagyok a fürdőben, zuhanyozás közben egy zsepire, szemceruzával ráírni a kósza gondolatfoszlányokat. Igen, lebuktam. Szivacs.

Néha csak úgy jönnek az ötletek, máskor pedig a fél világon át kergetni kell őket, és már az emberben felmerül az, hogy vajon melyik halálnem lenne számára a leggyorsabb és fájdalommentesebb, amikor az ihlet bekopog az ajtaján és széles, kaján vigyorral a képén, és megkérdi: ugye, nem késtem el túlzottan?

Pimasz egy fickó, meg kell hagyni. Mostanában még töri órán sem hagy békén, amikor aztán tényleg figyelnem kéne.

Szóval, visszatérve a gondolatmenethez, egy történet mindig több annál, mint amennyit papírra vetnek belőle. Mert sok gondolat találkozásából születik meg az ötlet. AZ ötlet. És néha csak AZ ötletet írjuk le, a többi gondolatot, amiből végül kikerekedett, azt elvetjük.  

Úgy hiszem, az írás nem egyszeri tevékenység, amin túl kell tennünk magunkat, és jól van, vége, többet nem kell stresszelnünk a gép előtt hajnali kettőkor, másnap pedig zombiként felvonszolni magunkat a helyi járatra, hogy visszamenjünk a nagyvilágba. Nem egyszeri alkalom. Ez egy hivatás. Egy hosszú folyamat. Nem csak egy művészetforma, amibe belekóstolhat az ember, kipróbálja, aztán odébbáll. Ez egy életforma. Egy bűvészet. Varázslat. A betűkből szavak, a szavakból és a mondatokból történet lesz, ami mögött ott rejtőzik a valóság.

Előhúzzuk a fehér nyulat a kalapból, és megszületik a csoda.