,,Keresztény íróként valódi reményt nyújthatok az olvasóknak" – Interjú Jamie Ogle-lel

Jamie Ogle amerikai írónő, akinek eddig már három különböző történelmi korszakot felölelő regénye jelent meg. Legújabb könyve most májusban jut majd el az olvasókhoz. (Hozzám előrendelve kicsit korábban érkezett meg, és alig várom, hogy elolvashassam.) Ez az írónő első magyarul megjelenő interjúja.

Elsősorban a hitről, a könyvekről és arról beszélgettünk, hogy íróként miképp terelgetheti Isten az utunkat. (A csillaggal megjelöltek az én betoldásaim az interjú jobb élményének érdekében.)

1.) Jamie, kérlek mesélj magadról kicsit a magyar olvasóknak! Mit tudhatunk rólad?

Közép Iowa államban élek Amerikában, ami híres a farmjairól és a mezőgazdaságáról. Amikor éppen nem történelmi romantikus regényeket írok, akkor kertészkedem, főzök, három gyermeket tanítom, akik otthon tanulnak, vagy a közeli patakot fedezem fel velük.

2.) Volt olyan pillanat, amikor eldöntötted, hogy az írással szeretnél foglalkozni, vagy az alkotás mindig is a részed volt?

Mindig is szerettem a történeteket, az írás mindig is szerves része volt az életemnek, bár nem gondoltam, hogy igazi hivatássá is válhat. Csak az egyetem felénél döbbentem rá, hogy amit igazán akarok, az az, hogy történeteket mesélhessek el. Szerencsére van egy nagyszerű, támogató közösségem, aki biztattak, hogy folytassam az írást, és minden lépésnél szurkoltak nekem. Nélkülük nem lennék itt!

3.) Egyik interjúdban úgy utaltak rád, hogy nappal édesanya vagy, éjjel pedig olvasó. Milyen fajta könyvek fordultak meg mostanában a kezedben, milyen regények inspirálnak?

Azok a fajta történetek inspirálnak, amelyek elérik, hogy érezzek valamit. Azok, amelyeket befejezek, de továbbra is velem maradnak. Ezek általában történelmiek, amelyek valós eseményeken alapulnak és gyakran keserédes a befejezésük. Néhány kedvencem ebből a szempontból: a Amanda Barratt-tól a The White Rose Resists (a Fehér Rózsa nevű müncheni diákszervezet ellenállásáról szól a Harmadik Birodalom idején*), Allison Pittman-tól a The Seamstress (a francia forradalom idején játszódó történet*) és Jocelyn Green-től a Between Two Shores (ez pedig a 18. század Észak-Amerikájában játszódó regény a francia–indián háború idején*).

Mostanában változatosan olvasok. Hajlamos vagyok minden műfajba belekóstolni, különösen azokba, amelyek szöges ellentétben állnak azzal, amiről írok. Ez kicsit kikapcsolja az agyamat. Legutóbbi olvasmányaim között szerepelt női irodalom, Cathy Gohlke-től a Ladies of the Lake (történelmi romantikus regény, amely a barátság, veszteség, megbocsátás témáit járja körbe*), olvastam romantikus vígjátékot is Becca Kinzer-től a Not What We Pictured (ahol a rosszul elsült helyzetekből alakul ki egy romantikus történet*), sorra kerítettem kortárs romantikus vígjátékot Angela Ruth Strong-tól a Clair Holloway is Winging It (amelynek története egy szerelmi háromszög, az újrakezdés és a légiutas kísérők világa köré épül*), illetve történelmi romantikus regényt is, a The Belle of Chatham-ot Laura Frantz-tól (amely az amerikai függetlenségi háború korszakában játszódik*).

4.) A 2024-ben megjelenő Of Love and Treason (A szeretetről és árulásról*) című könyved a Szent Valentinról szól, és a Valentin nap eredetét jár utána. Spoiler nélkül, hogyan fogalmaznád meg ezen jeles nap valódi üzenetét?

Mindig is vonzottak azok a történetek, ahol a főhős vagy a főhősnő valami nála nagyobbért küzd, legyen az akár az igazság, a szerelem, a szabadság stb. Kevésbé törődnek azzal, hogy megszerezzék, amit akarnak, inkább azért harcolnak, hogy hogy másoknak a végén jobb legyen, vagy jobb helyre kerüljenek. Szerintem semmi sem fogható az igazi, önfeláldozó szeretethez.

A Of Love and Treason szereplői a szeretet különböző típusait mutatják be: a családi, a romantikus, a plátói szerelmet, az önző formát is, és a végén rájövünk, hogy nincs nagyobb annál a szeretetnél, amikor valaki az életét adja a felebarátaiért. Ez az a fajta szeretet, amely megváltoztatja a világot. Ez az a fajta szeretet, amelyet Isten mindannyiunk irántunk érez.

5.) Írtál már Szent Miklósról is a tavaly megjelent As Sure as the Sea (Biztos, mint a tenger*) című regényeben, az idén májusban megjelenő könyved pedig a női gladiátorokat állítja középpontba. Hogyan tudtál ehhez a történethez hiteles kutatómunkát végezni, és honnan jött a regény ötlete?

Tudtam, hogy a Daughter of the Rebellion (A lázadás lánya*) regényemmel az utolsó Rómában tartott gladiátor játékokról szeretnék írni. Ismertem az utolsó játékok időpontját és a hozzájuk kapcsolódó történeteket is, ezért régészeti leletek után kutattam a különböző gladiátor iskolák helyszínein, hogy lássam, mit árulnak el nekünk az ott talált leletek a hajdani harcosok életéről. Teljesen lenyűgöző volt! Jártam Rómában, ellátogattam a Colosseumba is, és korában már alapos kutatómunkát végeztem a városról a másik könyvemhez az Of Love and Treason, így ennek a kutatásnak a nagy részét át tudtam emelni.

6.) Az eddigi három regényed közül melyik áll hozzád a legközelebb? Melyiket volt a legnehezebb megírni, és mi volt benne a kihívás?

Az Of Love and Treason nagyon kedves a szívemnek, nem csupán azért, mert rengeteget tanított arról, hogyan kell jól megírni egy történetet, hanem arról is, hogy miként helyezhetjük Istenbe a bizalmunkat a könnyebb és a nehezebb időkben egyaránt. Továbbá ez volt az a könyv, ami segített irodalmi ügynököt találnom és hozzásegített az első kiadói szerződésemhez, így ez mindig különleges lesz számomra a hozzá fűződő érzések miatt is.

A Szent Miklósról szóló As Sure as the Sea regényemet volt a legnehezebb megírnom, de végül ez vált a legkifizetődőbbé. Számtalan olvasótól hallottam már, hogy mennyire megérintette őket ez a történet, és közelebb hozta őket Istenhez, ami a legjobb eredmény, amelyet csak remélhettem. A Daughter of the Rebellion könyvemet pedig egyszerűen öröm volt írni. Nap mint nap alig vártam, hogy visszatérhessek a szereplőkhöz és megtudhassam, mit fognak csinálni, merre visz az útjuk.

7.) A hit központi szerepet kap a történeteidben. Hogyan lehet lelkileg felkészülni ezen témák megírására?

Van egy kis fatábla az asztalomon amin az áll: „de előbb imádkozz”, és ez a bevált módszerem, amikor reggelente elkezdek írni vagy amikor elakadok a történet egy bizonyos pontján. Végül is Isten az első és végső történetmesélő, és mindenek felett az Ő útmutatására hagyatkozom. A napi szentírásolvasás/tanulmányozás is nagyon fontos számomra és észreveszem a különbséget az írásomban és a hozzáállásomban, ha ezt elmulasztom.

8.) Keresztény íróként milyen üzenetet fontos közvetíteni a könyveinkkel?

A legfontosabb dolog keresztény íróként, hogy valódi reményt nyújthatok az olvasóknak. Ez a remény pedig Krisztusban van. Krisztus követése nem garantál könnyű életet, sőt, maga Jézus mondta, hogy gondokkal fogunk küszködni ebben a világban. De azt is megígérte, hogy dacára mindannak, amin keresztül megyünk, Ő ott lesz velünk. Ő jó és mi bízhatunk Őbenne. És ez az élet minden nehézségével együtt nem a történet vége.

9.) Mi a legjobb dolog, amit a regényírásnak köszönhetsz?

Hihetetlenül alázatosságra késztető volt hallani az olvasóktól, ahogy mesélnek arról, milyen mély hatással voltak rájuk ezek a történetek, és arra ösztönözték őket, hogy tovább növekedjenek a hitükben és elmélyítsék azt. Tudom, hogy ez nem miattam van, hanem Isten miatt, aki a nekem adott történeteken keresztül munkálkodik. Szerettem volna másokat is Krisztushoz hozni a történeteimmel, de azt sosem gondoltam volna, hogy erről valaha is tudni fogok. Ez a legjobb és egyben a leginkább alázatosságra késztető érzés.

10.) Hogyan érzed isten az életedben hogyan adja hozzá a maga részét és terelgeti az utadat íróként?

Minél több időt töltök a Biblia olvasásával és imádkozással, annál inkább észreveszem Isten munkáját a világban. Minél inkább keressük Őt, annál inkább meg fogjuk találni Őt mindenhol, a nagyobb dolgokban és kisebb, mindennapi dolgokban is. És minél inkább keressük Őt és megtaláljuk, annál egyszerűbb lesz hallani a hangját és követni, ahová Ő vezet.

+1.) Mit üzennél a leendő magyar olvasóidnak? Miért lehet érdemes azoknak is elolvasni a regényedet, akinek esetleg a hit nem játszik fontos szerepet az életében?

Remélem, ez a történet inspirálni fogja a hívőket, hogy elmélyítsék a kapcsolatukat Istennel és bátorságot nyerjenek, hogy a kockázatok ellenére kiálljanak azért, ami helyes. Remélem, hogy rálelnek a mély, önzetlen szeretetre a történetben és rájönnek, hogy Isten is így szereti őket.

Még ha a hit nem is játszik fontos szerepet az olvasók életében, remélem, hogy élvezni fogják a Valentin-nap mögött álló eredet történetet. Ez egy átfogó történet a bátorságról, a barátságról, a szeretetről, az árulásról és áldozathozatalról, amely remélhetőleg akkor is ébren tartja majd őket, amikor olvasás helyett már aludniuk kellene.

Nagyon köszönöm az interjút, és alig várjuk a következő regényedet!

Jamie-t megtaláljátok az Instagramján vagy a honlapján.

,,A minőségi irodalom ismertetőjegye (…) az erkölcsi iránymutatás" – Interjú Stelkovics Brigittával

Stelkovics Brigitta első regénye A mirha illata tavaly jelent meg az Amana7 kiadó gondozásában. (Nekem már volt lehetőségem olvasni, és igazán különleges olvasmányélménnyel lettem gazdagabb általa.) Ebben az interjúban az írónővel beszélgettem a következő regényéről, Koreáról, valamint a könyvek világáról.

1.) A mirha illata valóságos időutazásra invitál bennünket. Mi ösztönzött arra, hogy a szentírásokhoz nyúlj és egy bibliai történetet dolgozz fel? Hogyan jutott el az ötlet a kész regényig?

Szerettem volna közelebb vinni a bibliai történeteket azokhoz, akik a Szentírást csupán ósdi mesegyűjteménynek tartják, aminek semmi köze a valósághoz. Emberek milliói képesek filmekért, regényekért rajongani, mert szerethetően vannak ábrázolva az események és a szereplők – miért ne lehetne Jézus felé is nyitni egy regényen keresztül? Természetesen ebben az, amit írni tudok, csak a kezdő lépés, az érdeklődés felkeltése lehet, a valóságos változást Isten hozza létre, de ha ebben akár egyetlen egy alkalommal eszköz tud lenni a könyvem, már megérte!

2.) A részletgazdagon megírt jeleneteken érződik, hogy a kutatómunka mellett nagy figyelmet fordítasz a szókincsre is. Hogyan fejleszthető a nyelvi igényesség, te milyen módszereket alkalmazol?

Közhelyesen hangzik, de sokat kell olvasni! Méghozzá igényes irodalmat. Mindig igyekszem olyan olvasnivalót választani, aminek forgatása közben az az érzésem, hogy na, én ilyet nem tudnék írni – ebből tudok fejlődni. Sajnos (vagy nem sajnos) elég sűrű napjaim vannak mostanában, így nem jut elég időm a könyvekre, de amikor többet tudtam szakítani rájuk, szokásom volt, hogy a szép szóvirágokat kiírtam magamnak telefonjegyzetbe, és időnként visszaolvastam őket, hogy megmaradjanak.

3.) A mirha illatát olvasva volt egy jelenet a könyvben, amikor a regény címe gyönyörű értelmet ad az egész történetnek. Ezt a kezdetektől fogva így tervezted, vagy előbb jött a történet és csak utána a cím?

Előbb volt a történet. Ezt a regényt a covid miatti lezárások idején fejeztem be, és egy alkalommal éppen otthon hallgattam az istentiszteletet, a fejem egyik sarkában a kérdéssel, hogy mégis mi legyen a kéziratom címe, amikor a gyülekezetünk vezető lelkésze a mirháról kezdett beszélni, és arról, mit és hogyan jelképez a Bibliában. Ez nagyon megfogott, és abban a pillanatban tudtam, mi lesz a cím.

4.) A közösségi oldalaidon több alkalommal posztoltál arról, hogy könyvtárba jársz írni. Hogyan néz ki nálad az alkotás folyamata? Mikor, hol, milyen környezetben vagy a leginspiráltabb?

Sok helyet kipróbáltam már az alkotásra: könyvtárt, kávézót, vonatot – a legjobban mégis otthon szeretek írni, lehetőleg minél ingerszegényebb helyen, egyedül. Nálam kicsit olyan ez, mint a töltés és a lemerülés: egyszerre maximum 2-3 órát tudok a szövegemmel foglalkozni, azután egyszerűen elfogyok, mert az írás egy elég intenzív alkotói folyamat, egy idő után lemerül az ember (legalábbis én). Szeretek munka közben felállni, kicsit tenni-venni, de ha elkap a flow, észre se veszem, hogy elmúlt másfél óra.

5.) Azt mondják, az írás során önmagunkat is jobban megismerjük. Akadt-e nagy felismerésed magaddal, az élettel, a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban, amelyre az írás vagy konkrétan A mirha illata nyitotta fel a szemedet?

Kutatómunka közben voltak ilyen „Aha!” élményeim. Mivel bibliai témájú a regényem, sokat foglalkoztam munka közben a Szentírással, ami önmagában is rendkívül hálás feladat, de úgy, hogy történelmi hátteret és kultúrát is kutattam hozzá, extrán különleges és építő volt!

6.) Többször megfordultál már Izraelben és Koreában, bejárva a regényeid helyszínét. Ezen utazások milyen pluszt adtak, amiket később fel tudtál használni az íráshoz?

Bár Koreában eddig csak egyszer voltam, az, hogy Izraelbe kijutottam, harmadik alkalommal adatott meg, amiért nagyon hálás vagyok. A Szentföld hívőként annyira különleges hely, hogy én például mindig csak utólag, az élményeimet elemezve, a képeimet nézegetve fogom fel, hogy hűha, tényleg, hol is voltam pontosan...? Amikor A mirha illatán dolgoztam, 2020-ban is jártam kint, még éppen haza tudtunk jönni, aztán másnap lezárták a repteret a járvány miatt. Ekkor Galileába is eljutottam, ahol a regényem egy része játszódik, hatalmas élmény volt!

7.) A következő regényed Koreában fog játszódni, amelyhez alapos kutatómunkát kellett végezned, sőt, az Instagramodról azt is megtudhatjuk, hogy a koreai nyelvet is tanulod már egy ideje. Mit tanulhatunk a kultúrájukból, az élethez való hozzáállásról, mi az, amit nekünk is érdemes lenne alkalmazni a mindennapokban?

A Koreához való kötődésemet, bevallom őszintén, én se értem teljesen, szinte minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy egyébként miért is...? Kistinédzser voltam, amikor az egyik első koreai történelmi sorozatomat láttam, A palota ékkövét, és emlékszem, rajtam kívül szinte mindenki nevetett rajta a családomban, mert annyira más volt, mint a megszokott műsorok. Szerintem ez nálam érzelmi kötődés is: amikor a koreai kultúrával való kapcsolatomat ápolom akár írás, akár a filmek, akár a nyelvtanuláson keresztül, akkor ahhoz a kislányhoz is visszanyúlok, aki voltam, és ez egy nagyon értékes dolog. A koreai szorgalmas, fegyelmezett nemzet, keményen dolgoznak a céljaikért, szerintem ez mindenképpen példaértékű!

8.) Az írás mellett van-e olyan kreatív tevékenység, alkotási forma, amellyel szívesen foglalkozol?

Sajnos olyan vagyok, hogy egyszerre egy, legfeljebb két dologgal tudok foglalkozni az általános hétköznapi elfoglaltságaim mellett, mert ha valamit csinálok, abba szeretem százszázalékosan beletenni magamat – így az írás mellé nem fér most bele más. Persze nyelvet tanulok, de az nem olyan kreatív dolog.

9.) Térjünk át kicsit a könyvek világára. Mit jelent számodra a minőségi irodalom, miért kell megválogatnunk, mit olvasunk, illetve hogyan hathat ez a lelkünkre, személyiségünkre?

Hívő emberként szilárd meggyőződésem, hogy egyáltalán nem mindegy, mivel tápláljuk a lelkünket. Látható, hogy a szórakoztatóiparnak mindig vannak aktuális trendjei, például régen a vámpíros történetek, most meg a sárkányos sztorik mennek nagyot. Bár személyes okokból nem olvasok olyat, ami a hitemmel ellentétes, nem vitatom el, hogy biztosan ezeket is meg lehet irodalmi igénnyel írni. Az a tapasztalatom, hogy egy keresztény számára 2026-ban elég szűkös a mozgástér olvasnivalók terén... A minőségi irodalom ismertetőjegye (kellene, hogy legyen) szerintem az erkölcsi iránymutatás – nem feltétlenül szájbarágósan, sőt, de ott kellene lennie.

10.) Melyik könyvvel tudsz a leginkább azonosulni? Van-e örök kedvenced, amit akár egy lakatlan szigetre is magaddal vinnél?

Nem igazán szeretek regényeket újraolvasni, de örök kedvencem marad az Éhezők Viadala trilógia, ami a gimis éveim meghatározó sorozata volt, és most, felnőtt fejjel is rohanok a boltba, ha megjelenik egy új könyv Suzanne Collins tollából. Katniss és Peeta történetét abszolút magammal vinném egy lakatlan szigetre!

+ 1.) Szeretném bevezetni, hogy a bónusz kérdést ezúttal a meginterjúvolt adja, amit majd feltehetek a következő írónak/alkotónak. :)

Mi az a három dolog, amire a tinédzser/kisgyerekkori önmagad a legbüszkébb (lenne) a mostani önmagaddal kapcsolatban?

A kérdés pedig, amit te kaptál az előző alkotótól:

Van-e olyan emberi érték vagy jelenség, amire kedvesen emlékszel gyermekkorodból, de sajnos a mai gyerekeknek már nem megtapasztalható? Hogy érzel ezzel kapcsolatban?

A lassú gyerekkor! Ez a válasz talán kicsit közhelynek hangzik, de szerintem tényleg egy általánosságban tapasztalható, negatív jelenség. A gyerekek többsége telefonnal a kezében szocializálódik, mert egyszerűbb a mancsába nyomni egy mesét, mint leülni, és olvasni neki, vagy fejből kitalálni egy-egy történetet. Emlékszem, mikor én voltam kislány, a nagyszüleimnél az ebéd után lekucorodtam a kanapéra a kisszobában, és megnéztem egy részt a Teletabikból – ez volt a kapcsolatom a digitális világgal (a nagypapám közben jót szundított mellettem a fotelben). Én még pont az a generáció voltam, akinek többnyire képernyő nélkül telt a kiskora, azok az évek, mikor az első tapasztalataimat szereztem a világról. Örülök, hogy villogó animációk helyett árokból guberáltam ebihalakat, lehorzsoltam a térdemet fáramászás közben, meg ilyenek. Persze nem kárhoztatom a fáradt szülőket, akik iPad után nyúlnak, hogy ne hisztizzen a gyerek – de például nálunk is van már egy lassan másfél éves pici a családban, és azt látom, hogy az anyukája, ha érzi, hogy nyűgös a baba, inkább ott hagyja a félig megpucolt répát a konyhapulton, és leül vele játszani. Ez fontosabb, mint hogy tíz perccel korábban legyen kész a vacsora.

Nagyon köszönöm az interjút! A mirha illatát most akciósan megrendelhetitek a kiadó oldaláról itt, Brigit pedig megtaláljátok az Instagram oldalán.

,,Rövid távú célok nélkül a hosszú távú cél (...) csak álom marad" – Interjú Hegedüs Lillával

Hegedüs Lilla publikált író, jógaoktató, aki harminc éves korára beutazta az egész világot, férjével végigjárta az El Caminot, tavaly decemberben megrendezésre került első fotókiállítása, és nemrégiben tért haza harmadszorra Nepálból. A 2023-as budapesti Könyvheti publikálásán találkoztunk először, és azóta is lelkesen követem nyomon az utazásait, inspirálódva általuk. Ebben az interjúban többek között a naplóírásról, a belső hangunk megtalálásáról és a könyvéről beszélgettünk.

1.) Annyi mindent szeretnék kérdezni, hiszen rengeteg élményt gyűjtöttél és számtalan kultúrába nyertél betekintést! A Lélek című könyvedet olvasva megérintett, ahogyan az elő önkéntes munkádról írtál, hogy ez mennyi mindent átformált benned. Hadd idézzek belőle egy gondolatot: „(...) sosem késő megtalálni a belső gyermekünket, és ehhez az egyik legcsodálatosabb cselekedet lehet lelkünk s üres kezünk felajánlása, hogy az út végén az alázat fényében lássuk meg önmagunkat és a világot.” Téged mi várt ezen az úton? Mit tanultál ezektől az emberektől, akikhez segíteni mentél? Milyen indíttatás, felismerés vitt rá, hogy az idődet, költségeidet és tehetségeidet nem sajnálva önkénteskedésbe fogj?

Talán nem is felismeréssel kezdődött ez az út, hanem egy mélyről jövő hanggal, amely valamilyen változásért kiáltott bennem. Rendkívül korán belekényelmesedtem az anyagi világba és annak versenyfutásaiba; mondhatni, 25 éves koromra sikerült teljesen értelmetlenül kiégetnem magam. Folyamatosan hajtottam magam, amióta az eszemet tudom, de hiába gyűjtögettem a sikereket a tanulmányi, anyagi és munkakarrier terén, egyszerűen nem vettem észre, hogy az utam nem tesz igazán boldoggá, és nem képvisel számomra rezonáló értéket.

Az első önkéntes vállalkozásom innen indult: radikálisan, mindenről lemondva, fizetés nélkül, verseny nélkül akartam megtapasztalni valamit, amit addig soha. Ekkor mentem Peruba.

Egy életre átformálta és meghatározta a világlátásomat mindaz, amit ott, az önkéntes munkám során tapasztaltam. A helyiek miatt megváltozott az élet szépségeihez való hozzáállásom, az értékrendem; észrevettem, hogy vannak választásaim, élhetek kevesebbel, de lelkileg gazdagabban. A siker, a karrier, a jólét teljesen más jelentést kapott. Ez elindított egy dominóeffektust: tágítani a nézőpontjaimat, több helyre menni, többet tanulni, tapasztalni, felfedezni, segíteni, közösségekhez kapcsolódni.

2.) Szívednek nagyon kedves Nepál, és számtalan gyönyörű fényképet megosztottál már róla a közösségi médiában. Miben rejlik ennek az országnak varázsa? Miért érdemes ide ellátogatni, vagy akár újra meg újra visszatérni?

Nepál szépsége és hangulata, a Himalája csúcsai és természete annyira puritán és tiszta, hogy ezt szinte lehetetlen szavakba önteni. Nepálban mindig egy kicsit időutazom, legalább 50–60 évet vissza, amikor a digitális világ még kevésbé befolyásolta az emberek életét. Kézzel fogható a közösség ereje, a vallás összetartó hatása; a buddhizmus átitatja az ország légkörét. Az emberek kedvesek, mindenhol mosolyognak, és segítenek, ahol csak tudnak. Kevés hely van a világon, amely ennyire jószándékú tudott maradni. Sosem tudok betelni vele.

Rengeteget tanulok minden alkalommal – a buddhizmusról is, a kapcsolódásokról is. Nepálban szerintem kézzel fogható a kultúra; az ember akkor is tanul, ha nem is keresi kimondottan ezt.

3.) Hosszú évekkel ezelőtt a kezdetekkor még egyedül utaztál, heteket, hónapokat töltöttél úgy (többnyire ázsiai) országokban, hogy mindössze egyetlen hátizsákkal mentél, kézipoggyász nélkül. Sokan rácsodálkoztak, ez hogyan lehetséges, és mennyire kevés is elég az ottani élethez. Milyen praktikákat sajátítottál el az évek alatt, mikor rutinos utazóvá váltál?

Rengeteg kis fortélyt bevetettem; a kedvencem a mai napig a nyakpárnám: ha tehetem, a ruháimmal töltöm meg töltőanyag helyett. Minden országban tudok mosni, így mindig csak 3–4 napra elegendő ruhát pakolok, ezalatt bőven van időm elintézni a mosnivalót. Eleinte sok mindent cipeltem magammal, de külföldön bármelyik országban ugyanúgy meg tudom venni azokat a dolgokat, amelyekre szükségem van. Egy szabályt azóta is észben tartok: ha hetekre indulok, úgysem fogok tudni elegendő cuccot vinni, így megpróbálni ennyit cipekedni is teljesen felesleges.

4.) Nem titok, hogy rendszeresen vezetsz naplót, ha jól tudom, ezek a feljegyzések nagy segítségedre voltak az első könyved megírásakor is. Mit jelent számodra a naplóírás? Milyen érzés évekkel később visszaolvasni a leírt élményeket, érzéseket, gondolatokat?

A naplóírás is Peruban kapcsolódott be az életembe, az ottani önkéntes társam javaslatára. Ennek már öt éve, de azóta is a mindennapjaim része. Számomra a legjobb feldolgozási stratégia lett leírni az érzéseimet, papírra vetni a benyomásaimat, megőrizni az emlékeket. Néha-napján fellapozom a betelt füzetecskéket, és percekig ott tudok maradni fölöttük: olvasni, emlékezni. Ez elképesztően jó érzés; ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy évek múltán bármi feledésbe merülne. Mivel alapvetően olyan típus vagyok, aki belemegy a részletekbe, ez lelkileg és mentálisan is segít: az írás kicsit összegez, összeköt az érzéseimmel.

5.) Az embernek tucatnyi teendője akard a mindennapokban, éppen ezért nagyon tetszett, amit a tavalyi év elején határoztál el, amikor részekre bontottad a projektjeidet, és minden hónapra célokat tűztél ki. Ilyen volt például a havi egy mandala festés is. Továbbra is tartod ezeket a havi célokat? Hogyan motiválnak a hosszú távú illetve a rövidebb távú célok, és miért fontos megkülönböztetni őket?

Elképesztően jó taktika lett ez az életemben, mert hajlamos vagyok kevesebb időt szakítani magamra, mióta megnyitottam a saját jógastudiómat. Ez a kis havi menetrend rajta tart a rövid távú célokon: nem marad el sem a saját jógagyakorlás, sem a férjemmel töltött minőségi idő, sem a kreativitás – ahogy mondod, a mandalafestés. A rövid távú célok nélkül a hosszú távú cél szerintem csak álom marad, hiszen a lépések visznek el valahova. Így alakult az is, hogy az évben megfestett havi egy mandalából végül tizenkettő lett, és ennek köszönhetően már kaptam megkeresést arra is, hogy esetleg nyíljon egy mandalakiállításom.

6.) Jógaoktatóként ez a mozgásforma és a meditálás az életed részévé vált. Segít-e lelassulni ebben a rohanó világban? Akik esetleg nem gyakorolják ezeket, hogyan érhetik el, hogy elcsendesedjenek és oda tudjanak figyelni a belső hangjukra?

Abszolút segít. Azt hiszem, enélkül teljesen kiesnék a középpontomból. Van, hogy ellepnek a teendők, hogy túl sokat veszek magamra érzelmileg a külvilágból, de a jóga és a meditáció visszahelyez az egyensúlyomba. Ebből adódik az is, hogy már nem tudok rohanni, sem multitaskingolni. Amit 5–6 éve még erénynek éreztem, ma inkább csak mentális zajnak hat. A jóga segített megtanulni egyszerre egy dologra figyelni, mert valójában többre nem is lehet.

Ugyanakkor ez bármi lehet: bármilyen testmozgás, bármilyen kreatív alkotói folyamat, sőt még a házimunkát vagy a főzést is lehet meditívan, egy helyben, lelassulva végezni, teljes megéléssel és odafigyeléssel. Emlékezni kell arra, hogy nem tudunk többfelé szakadni; amit éppen végzünk, azt ott és akkor kell elvégezni. A belső hang így tud felszabadulni, és ettől az egész idegrendszerünk is sokkal kiegyensúlyozottabb maradhat.

7.) A könyvedből kiderül, hogy annak idején, mielőtt elindultál az első önkéntes munkádra, megszabadultál a személyes dolgaid nagy részétől. A tárgyak vásárlása helyett az élményekre való törekvés miben változtatta meg a szemléletmódodat, az élethez való hozzáállásodat? Hogyan jutottál el addig a hálás felismerésig, amire a könyvedben is kitérsz „semmi sem velünk történik, hanem értünk”?

A mai napig alaposan meggondolom, mit vásárolok meg, ez nem változott. Azóta sem tértem vissza sok mindenhez; zavar, ha sok holmim van, tudatosan igyekszem nem halmozni és nem pazarolni. A jövedelmem nagy részét a megélhetésen kívül továbbra is utazásokra és élményekre teszem félre. Úgy érzem, engem ez tesz boldoggá, ez élteti bennem a kalandor kisgyermeket, akit nem akarok újra elveszíteni. Nem szeretném megbánni, hogy nem láttam vagy tapasztaltam meg mindazt, amit szerettem volna az életben. Egy történet elmesélése, amely első kézből történt meg velem, mindig közelebb fog állni hozzám, mint bármilyen megvásárolható tárgy.

Úgy gondolom, minden kis lépés és mozzanat az életben elvezet minket oda, ahol éppen lennünk kell – akkor is, ha az adott pillanatban ezt szomorúság, csalódás, düh vagy harag formájában kell meglépnünk. Számomra egy fájdalmas szakítás volt az, ami elindított ezen az úton, és ma már tudom: ez nem velem történt, hanem értem, hogy megtaláljam önmagam.

8.) Hogyan készültél fel az El Caminora? Felülmúlta-e a várakozásaidat, illetve visszatekintve mi az, amit magaddal vittél abból a néhány hétből?

Nagyon spontán mentünk el az El Caminóra, őszintén szólva nem is szerettem volna túl sokat agyalni rajta, mert attól tartottam, lebeszélném magam róla. Előtte pár héttel vettem meg a hátizsákot és a cipőt – erre a kettőre nagyon nagy figyelmet szerettem fordítani a fizikai terhelés miatt, ami végül egészen új tapasztalat volt. Az első 3-4 napban nem tudtam mit kezdeni a fizikai fájdalmakkal, a hirtelen jelentkező erős terheléssel a napi 25-30 km séta után. De egyszer csak rájöttem, hogy ezt most el kell fogadni, és menni kell tovább – ahogy az életünkben is sok mindennel, amire talán nincs ráhatásunk, mégis el kell fogadnunk.

9.) A következő kérdésem is szorosan kapcsolódik ehhez. „A saját lelkeddel is tudsz találkozni mások szemének tükrén keresztül. Ezért is fantasztikus utazni, mert [...] egyre többet tudsz meg magadról mások perspektíváin keresztül és egyre könnyebb lesz így elfogadni magad és a szürke minden árnyalatában találni még egy árnyalatot.”– írod a könyvedben, hiszen minden utazás valahol egy belső utazás is. Mit tanultál önmagadról a világ különböző tájain? Kifizetődött-e a komfortzónádból való kilépés?

Teljes mértékben igen. Sokkal bátrabbnak tapasztaltam meg magam, mint ahogyan korábban gondoltam volna, és ezt ennek köszönhetem. Megküzdeni helyzetekkel, szituációkkal – főleg egyedül, a világ másik felén – akarva-akaratlanul is mélyebb rétegekbe tolja az embert. Fel kellett nőni. Felelősséget kellett vállalnom magamért.

Az pedig, hogy ebbe eddig rengeteg ember becsatlakozott, megosztva a saját tapasztalataikat, csak segít integrálni az egész folyamatot. Hiszen a legtöbb utazó talán ugyanezen megy keresztül.

10.) Személyes levelezéseinkben és Instagram sztorijaidban említetted, hogy nagyban dolgozol már a következő könyveden. Mit árulhatsz el róla, hogyan haladnak ennek a munkálatai?

Sajnos nem olyan jól, mint szeretném, de – ahogy két kérdéssel feljebb is utaltam rá – ezt is az El Caminóról hozom: az elfogadást. Nem tudom kierőltetni a sorokat magamból, így lassan írja magát. Azt hiszem, még hiányzik néhány olyan tapasztalat, amely érzelmileg megadná a kötet velejét. Ezt az ütemet igyekszem most elfogadni: mindennek megvan a maga ideje, a második kötetnek is. A megírt részeken viszont érzem, hogy egy sokkal felnőttebb, érettebb hangnemben formálódik.

+ 1.) Szeretném bevezetni, hogy a bónusz kérdést ezúttal a meginterjúvolt adja, amit majd feltehetek a következő írónak/alkotónak. :)

Van-e olyan emberi érték vagy jelenség, amire kedvesen emlékszel gyermekkorodból, de sajnos a mai gyerekeknek már nem megtapasztalható? Hogy érzel ezzel kapcsolatban? 

A kérdés pedig, amit te kaptál az előző alkotótól:

„Mi az a gondolat benned az írásról/alkotásról/olvasásról, ami 2026-ban kikívánkozik belőled, amivel kapcsolatban – legyen az akár egy égető probléma, egy aggasztó jelenség –, fontosnak érzed, hogy az adott tényező, körülmény beszédtémává váljon, felhívva rá mások figyelmét is?”

2026-ra az információfogyasztás olyan sebességre kapcsolt, hogy a legtöbb ember már nem is olvas, hanem csak átfut; nem ír, hanem posztol; nem alkot, hanem gyárt. És ez nemcsak kulturális kérdés – ez mentális, társadalmi és emberi probléma is.

Az emberek egyre kevésbé képesek elmélyülni. A figyelem szétesik, a türelem fogy, a kreativitás felszínessé válik. Az olvasás és az írás – amelyek valaha a gondolkodás legmélyebb formái voltak – ma már sokaknak „túl lassúak”. Engem ez aggaszt, hiszen meditációval is foglalkozom, rengeteget tanulok az idegrendszerről, s szerintem ez nem hoz fejlődést az emberben, egyre kevésbé tudunk aktívan figyelni.

Nagyon köszönöm az interjút! Lillát megtaláljátok a  Instagramon, ha pedig kedvet kaptatok a könyve elolvasásához, tőle személyesen tudjátok megrendelni üzenetben vagy az alábbi email címen: hege.lilla.zala@gmail.com