,,A minőségi irodalom ismertetőjegye (…) az erkölcsi iránymutatás" – Interjú Stelkovics Brigittával

Stelkovics Brigitta első regénye A mirha illata tavaly jelent meg az Amana7 kiadó gondozásában. (Nekem már volt lehetőségem olvasni, és igazán különleges olvasmányélménnyel lettem gazdagabb általa.) Ebben az interjúban az írónővel beszélgettem a következő regényéről, Koreáról, valamint a könyvek világáról.

1.) A mirha illata valóságos időutazásra invitál bennünket. Mi ösztönzött arra, hogy a szentírásokhoz nyúlj és egy bibliai történetet dolgozz fel? Hogyan jutott el az ötlet a kész regényig?

Szerettem volna közelebb vinni a bibliai történeteket azokhoz, akik a Szentírást csupán ósdi mesegyűjteménynek tartják, aminek semmi köze a valósághoz. Emberek milliói képesek filmekért, regényekért rajongani, mert szerethetően vannak ábrázolva az események és a szereplők – miért ne lehetne Jézus felé is nyitni egy regényen keresztül? Természetesen ebben az, amit írni tudok, csak a kezdő lépés, az érdeklődés felkeltése lehet, a valóságos változást Isten hozza létre, de ha ebben akár egyetlen egy alkalommal eszköz tud lenni a könyvem, már megérte!

2.) A részletgazdagon megírt jeleneteken érződik, hogy a kutatómunka mellett nagy figyelmet fordítasz a szókincsre is. Hogyan fejleszthető a nyelvi igényesség, te milyen módszereket alkalmazol?

Közhelyesen hangzik, de sokat kell olvasni! Méghozzá igényes irodalmat. Mindig igyekszem olyan olvasnivalót választani, aminek forgatása közben az az érzésem, hogy na, én ilyet nem tudnék írni – ebből tudok fejlődni. Sajnos (vagy nem sajnos) elég sűrű napjaim vannak mostanában, így nem jut elég időm a könyvekre, de amikor többet tudtam szakítani rájuk, szokásom volt, hogy a szép szóvirágokat kiírtam magamnak telefonjegyzetbe, és időnként visszaolvastam őket, hogy megmaradjanak.

3.) A mirha illatát olvasva volt egy jelenet a könyvben, amikor a regény címe gyönyörű értelmet ad az egész történetnek. Ezt a kezdetektől fogva így tervezted, vagy előbb jött a történet és csak utána a cím?

Előbb volt a történet. Ezt a regényt a covid miatti lezárások idején fejeztem be, és egy alkalommal éppen otthon hallgattam az istentiszteletet, a fejem egyik sarkában a kérdéssel, hogy mégis mi legyen a kéziratom címe, amikor a gyülekezetünk vezető lelkésze a mirháról kezdett beszélni, és arról, mit és hogyan jelképez a Bibliában. Ez nagyon megfogott, és abban a pillanatban tudtam, mi lesz a cím.

4.) A közösségi oldalaidon több alkalommal posztoltál arról, hogy könyvtárba jársz írni. Hogyan néz ki nálad az alkotás folyamata? Mikor, hol, milyen környezetben vagy a leginspiráltabb?

Sok helyet kipróbáltam már az alkotásra: könyvtárt, kávézót, vonatot – a legjobban mégis otthon szeretek írni, lehetőleg minél ingerszegényebb helyen, egyedül. Nálam kicsit olyan ez, mint a töltés és a lemerülés: egyszerre maximum 2-3 órát tudok a szövegemmel foglalkozni, azután egyszerűen elfogyok, mert az írás egy elég intenzív alkotói folyamat, egy idő után lemerül az ember (legalábbis én). Szeretek munka közben felállni, kicsit tenni-venni, de ha elkap a flow, észre se veszem, hogy elmúlt másfél óra.

5.) Azt mondják, az írás során önmagunkat is jobban megismerjük. Akadt-e nagy felismerésed magaddal, az élettel, a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban, amelyre az írás vagy konkrétan A mirha illata nyitotta fel a szemedet?

Kutatómunka közben voltak ilyen „Aha!” élményeim. Mivel bibliai témájú a regényem, sokat foglalkoztam munka közben a Szentírással, ami önmagában is rendkívül hálás feladat, de úgy, hogy történelmi hátteret és kultúrát is kutattam hozzá, extrán különleges és építő volt!

6.) Többször megfordultál már Izraelben és Koreában, bejárva a regényeid helyszínét. Ezen utazások milyen pluszt adtak, amiket később fel tudtál használni az íráshoz?

Bár Koreában eddig csak egyszer voltam, az, hogy Izraelbe kijutottam, harmadik alkalommal adatott meg, amiért nagyon hálás vagyok. A Szentföld hívőként annyira különleges hely, hogy én például mindig csak utólag, az élményeimet elemezve, a képeimet nézegetve fogom fel, hogy hűha, tényleg, hol is voltam pontosan...? Amikor A mirha illatán dolgoztam, 2020-ban is jártam kint, még éppen haza tudtunk jönni, aztán másnap lezárták a repteret a járvány miatt. Ekkor Galileába is eljutottam, ahol a regényem egy része játszódik, hatalmas élmény volt!

7.) A következő regényed Koreában fog játszódni, amelyhez alapos kutatómunkát kellett végezned, sőt, az Instagramodról azt is megtudhatjuk, hogy a koreai nyelvet is tanulod már egy ideje. Mit tanulhatunk a kultúrájukból, az élethez való hozzáállásról, mi az, amit nekünk is érdemes lenne alkalmazni a mindennapokban?

A Koreához való kötődésemet, bevallom őszintén, én se értem teljesen, szinte minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy egyébként miért is...? Kistinédzser voltam, amikor az egyik első koreai történelmi sorozatomat láttam, A palota ékkövét, és emlékszem, rajtam kívül szinte mindenki nevetett rajta a családomban, mert annyira más volt, mint a megszokott műsorok. Szerintem ez nálam érzelmi kötődés is: amikor a koreai kultúrával való kapcsolatomat ápolom akár írás, akár a filmek, akár a nyelvtanuláson keresztül, akkor ahhoz a kislányhoz is visszanyúlok, aki voltam, és ez egy nagyon értékes dolog. A koreai szorgalmas, fegyelmezett nemzet, keményen dolgoznak a céljaikért, szerintem ez mindenképpen példaértékű!

8.) Az írás mellett van-e olyan kreatív tevékenység, alkotási forma, amellyel szívesen foglalkozol?

Sajnos olyan vagyok, hogy egyszerre egy, legfeljebb két dologgal tudok foglalkozni az általános hétköznapi elfoglaltságaim mellett, mert ha valamit csinálok, abba szeretem százszázalékosan beletenni magamat – így az írás mellé nem fér most bele más. Persze nyelvet tanulok, de az nem olyan kreatív dolog.

9.) Térjünk át kicsit a könyvek világára. Mit jelent számodra a minőségi irodalom, miért kell megválogatnunk, mit olvasunk, illetve hogyan hathat ez a lelkünkre, személyiségünkre?

Hívő emberként szilárd meggyőződésem, hogy egyáltalán nem mindegy, mivel tápláljuk a lelkünket. Látható, hogy a szórakoztatóiparnak mindig vannak aktuális trendjei, például régen a vámpíros történetek, most meg a sárkányos sztorik mennek nagyot. Bár személyes okokból nem olvasok olyat, ami a hitemmel ellentétes, nem vitatom el, hogy biztosan ezeket is meg lehet irodalmi igénnyel írni. Az a tapasztalatom, hogy egy keresztény számára 2026-ban elég szűkös a mozgástér olvasnivalók terén... A minőségi irodalom ismertetőjegye (kellene, hogy legyen) szerintem az erkölcsi iránymutatás – nem feltétlenül szájbarágósan, sőt, de ott kellene lennie.

10.) Melyik könyvvel tudsz a leginkább azonosulni? Van-e örök kedvenced, amit akár egy lakatlan szigetre is magaddal vinnél?

Nem igazán szeretek regényeket újraolvasni, de örök kedvencem marad az Éhezők Viadala trilógia, ami a gimis éveim meghatározó sorozata volt, és most, felnőtt fejjel is rohanok a boltba, ha megjelenik egy új könyv Suzanne Collins tollából. Katniss és Peeta történetét abszolút magammal vinném egy lakatlan szigetre!

+ 1.) Szeretném bevezetni, hogy a bónusz kérdést ezúttal a meginterjúvolt adja, amit majd feltehetek a következő írónak/alkotónak. :)

Mi az a három dolog, amire a tinédzser/kisgyerekkori önmagad a legbüszkébb (lenne) a mostani önmagaddal kapcsolatban?

A kérdés pedig, amit te kaptál az előző alkotótól:

Van-e olyan emberi érték vagy jelenség, amire kedvesen emlékszel gyermekkorodból, de sajnos a mai gyerekeknek már nem megtapasztalható? Hogy érzel ezzel kapcsolatban?

A lassú gyerekkor! Ez a válasz talán kicsit közhelynek hangzik, de szerintem tényleg egy általánosságban tapasztalható, negatív jelenség. A gyerekek többsége telefonnal a kezében szocializálódik, mert egyszerűbb a mancsába nyomni egy mesét, mint leülni, és olvasni neki, vagy fejből kitalálni egy-egy történetet. Emlékszem, mikor én voltam kislány, a nagyszüleimnél az ebéd után lekucorodtam a kanapéra a kisszobában, és megnéztem egy részt a Teletabikból – ez volt a kapcsolatom a digitális világgal (a nagypapám közben jót szundított mellettem a fotelben). Én még pont az a generáció voltam, akinek többnyire képernyő nélkül telt a kiskora, azok az évek, mikor az első tapasztalataimat szereztem a világról. Örülök, hogy villogó animációk helyett árokból guberáltam ebihalakat, lehorzsoltam a térdemet fáramászás közben, meg ilyenek. Persze nem kárhoztatom a fáradt szülőket, akik iPad után nyúlnak, hogy ne hisztizzen a gyerek – de például nálunk is van már egy lassan másfél éves pici a családban, és azt látom, hogy az anyukája, ha érzi, hogy nyűgös a baba, inkább ott hagyja a félig megpucolt répát a konyhapulton, és leül vele játszani. Ez fontosabb, mint hogy tíz perccel korábban legyen kész a vacsora.

Nagyon köszönöm az interjút! A mirha illatát most akciósan megrendelhetitek a kiadó oldaláról itt, Brigit pedig megtaláljátok az Instagram oldalán.

,,Rövid távú célok nélkül a hosszú távú cél (...) csak álom marad" – Interjú Hegedüs Lillával

Hegedüs Lilla publikált író, jógaoktató, aki harminc éves korára beutazta az egész világot, férjével végigjárta az El Caminot, tavaly decemberben megrendezésre került első fotókiállítása, és nemrégiben tért haza harmadszorra Nepálból. A 2023-as budapesti Könyvheti publikálásán találkoztunk először, és azóta is lelkesen követem nyomon az utazásait, inspirálódva általuk. Ebben az interjúban többek között a naplóírásról, a belső hangunk megtalálásáról és a könyvéről beszélgettünk.

1.) Annyi mindent szeretnék kérdezni, hiszen rengeteg élményt gyűjtöttél és számtalan kultúrába nyertél betekintést! A Lélek című könyvedet olvasva megérintett, ahogyan az elő önkéntes munkádról írtál, hogy ez mennyi mindent átformált benned. Hadd idézzek belőle egy gondolatot: „(...) sosem késő megtalálni a belső gyermekünket, és ehhez az egyik legcsodálatosabb cselekedet lehet lelkünk s üres kezünk felajánlása, hogy az út végén az alázat fényében lássuk meg önmagunkat és a világot.” Téged mi várt ezen az úton? Mit tanultál ezektől az emberektől, akikhez segíteni mentél? Milyen indíttatás, felismerés vitt rá, hogy az idődet, költségeidet és tehetségeidet nem sajnálva önkénteskedésbe fogj?

Talán nem is felismeréssel kezdődött ez az út, hanem egy mélyről jövő hanggal, amely valamilyen változásért kiáltott bennem. Rendkívül korán belekényelmesedtem az anyagi világba és annak versenyfutásaiba; mondhatni, 25 éves koromra sikerült teljesen értelmetlenül kiégetnem magam. Folyamatosan hajtottam magam, amióta az eszemet tudom, de hiába gyűjtögettem a sikereket a tanulmányi, anyagi és munkakarrier terén, egyszerűen nem vettem észre, hogy az utam nem tesz igazán boldoggá, és nem képvisel számomra rezonáló értéket.

Az első önkéntes vállalkozásom innen indult: radikálisan, mindenről lemondva, fizetés nélkül, verseny nélkül akartam megtapasztalni valamit, amit addig soha. Ekkor mentem Peruba.

Egy életre átformálta és meghatározta a világlátásomat mindaz, amit ott, az önkéntes munkám során tapasztaltam. A helyiek miatt megváltozott az élet szépségeihez való hozzáállásom, az értékrendem; észrevettem, hogy vannak választásaim, élhetek kevesebbel, de lelkileg gazdagabban. A siker, a karrier, a jólét teljesen más jelentést kapott. Ez elindított egy dominóeffektust: tágítani a nézőpontjaimat, több helyre menni, többet tanulni, tapasztalni, felfedezni, segíteni, közösségekhez kapcsolódni.

2.) Szívednek nagyon kedves Nepál, és számtalan gyönyörű fényképet megosztottál már róla a közösségi médiában. Miben rejlik ennek az országnak varázsa? Miért érdemes ide ellátogatni, vagy akár újra meg újra visszatérni?

Nepál szépsége és hangulata, a Himalája csúcsai és természete annyira puritán és tiszta, hogy ezt szinte lehetetlen szavakba önteni. Nepálban mindig egy kicsit időutazom, legalább 50–60 évet vissza, amikor a digitális világ még kevésbé befolyásolta az emberek életét. Kézzel fogható a közösség ereje, a vallás összetartó hatása; a buddhizmus átitatja az ország légkörét. Az emberek kedvesek, mindenhol mosolyognak, és segítenek, ahol csak tudnak. Kevés hely van a világon, amely ennyire jószándékú tudott maradni. Sosem tudok betelni vele.

Rengeteget tanulok minden alkalommal – a buddhizmusról is, a kapcsolódásokról is. Nepálban szerintem kézzel fogható a kultúra; az ember akkor is tanul, ha nem is keresi kimondottan ezt.

3.) Hosszú évekkel ezelőtt a kezdetekkor még egyedül utaztál, heteket, hónapokat töltöttél úgy (többnyire ázsiai) országokban, hogy mindössze egyetlen hátizsákkal mentél, kézipoggyász nélkül. Sokan rácsodálkoztak, ez hogyan lehetséges, és mennyire kevés is elég az ottani élethez. Milyen praktikákat sajátítottál el az évek alatt, mikor rutinos utazóvá váltál?

Rengeteg kis fortélyt bevetettem; a kedvencem a mai napig a nyakpárnám: ha tehetem, a ruháimmal töltöm meg töltőanyag helyett. Minden országban tudok mosni, így mindig csak 3–4 napra elegendő ruhát pakolok, ezalatt bőven van időm elintézni a mosnivalót. Eleinte sok mindent cipeltem magammal, de külföldön bármelyik országban ugyanúgy meg tudom venni azokat a dolgokat, amelyekre szükségem van. Egy szabályt azóta is észben tartok: ha hetekre indulok, úgysem fogok tudni elegendő cuccot vinni, így megpróbálni ennyit cipekedni is teljesen felesleges.

4.) Nem titok, hogy rendszeresen vezetsz naplót, ha jól tudom, ezek a feljegyzések nagy segítségedre voltak az első könyved megírásakor is. Mit jelent számodra a naplóírás? Milyen érzés évekkel később visszaolvasni a leírt élményeket, érzéseket, gondolatokat?

A naplóírás is Peruban kapcsolódott be az életembe, az ottani önkéntes társam javaslatára. Ennek már öt éve, de azóta is a mindennapjaim része. Számomra a legjobb feldolgozási stratégia lett leírni az érzéseimet, papírra vetni a benyomásaimat, megőrizni az emlékeket. Néha-napján fellapozom a betelt füzetecskéket, és percekig ott tudok maradni fölöttük: olvasni, emlékezni. Ez elképesztően jó érzés; ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy évek múltán bármi feledésbe merülne. Mivel alapvetően olyan típus vagyok, aki belemegy a részletekbe, ez lelkileg és mentálisan is segít: az írás kicsit összegez, összeköt az érzéseimmel.

5.) Az embernek tucatnyi teendője akard a mindennapokban, éppen ezért nagyon tetszett, amit a tavalyi év elején határoztál el, amikor részekre bontottad a projektjeidet, és minden hónapra célokat tűztél ki. Ilyen volt például a havi egy mandala festés is. Továbbra is tartod ezeket a havi célokat? Hogyan motiválnak a hosszú távú illetve a rövidebb távú célok, és miért fontos megkülönböztetni őket?

Elképesztően jó taktika lett ez az életemben, mert hajlamos vagyok kevesebb időt szakítani magamra, mióta megnyitottam a saját jógastudiómat. Ez a kis havi menetrend rajta tart a rövid távú célokon: nem marad el sem a saját jógagyakorlás, sem a férjemmel töltött minőségi idő, sem a kreativitás – ahogy mondod, a mandalafestés. A rövid távú célok nélkül a hosszú távú cél szerintem csak álom marad, hiszen a lépések visznek el valahova. Így alakult az is, hogy az évben megfestett havi egy mandalából végül tizenkettő lett, és ennek köszönhetően már kaptam megkeresést arra is, hogy esetleg nyíljon egy mandalakiállításom.

6.) Jógaoktatóként ez a mozgásforma és a meditálás az életed részévé vált. Segít-e lelassulni ebben a rohanó világban? Akik esetleg nem gyakorolják ezeket, hogyan érhetik el, hogy elcsendesedjenek és oda tudjanak figyelni a belső hangjukra?

Abszolút segít. Azt hiszem, enélkül teljesen kiesnék a középpontomból. Van, hogy ellepnek a teendők, hogy túl sokat veszek magamra érzelmileg a külvilágból, de a jóga és a meditáció visszahelyez az egyensúlyomba. Ebből adódik az is, hogy már nem tudok rohanni, sem multitaskingolni. Amit 5–6 éve még erénynek éreztem, ma inkább csak mentális zajnak hat. A jóga segített megtanulni egyszerre egy dologra figyelni, mert valójában többre nem is lehet.

Ugyanakkor ez bármi lehet: bármilyen testmozgás, bármilyen kreatív alkotói folyamat, sőt még a házimunkát vagy a főzést is lehet meditívan, egy helyben, lelassulva végezni, teljes megéléssel és odafigyeléssel. Emlékezni kell arra, hogy nem tudunk többfelé szakadni; amit éppen végzünk, azt ott és akkor kell elvégezni. A belső hang így tud felszabadulni, és ettől az egész idegrendszerünk is sokkal kiegyensúlyozottabb maradhat.

7.) A könyvedből kiderül, hogy annak idején, mielőtt elindultál az első önkéntes munkádra, megszabadultál a személyes dolgaid nagy részétől. A tárgyak vásárlása helyett az élményekre való törekvés miben változtatta meg a szemléletmódodat, az élethez való hozzáállásodat? Hogyan jutottál el addig a hálás felismerésig, amire a könyvedben is kitérsz „semmi sem velünk történik, hanem értünk”?

A mai napig alaposan meggondolom, mit vásárolok meg, ez nem változott. Azóta sem tértem vissza sok mindenhez; zavar, ha sok holmim van, tudatosan igyekszem nem halmozni és nem pazarolni. A jövedelmem nagy részét a megélhetésen kívül továbbra is utazásokra és élményekre teszem félre. Úgy érzem, engem ez tesz boldoggá, ez élteti bennem a kalandor kisgyermeket, akit nem akarok újra elveszíteni. Nem szeretném megbánni, hogy nem láttam vagy tapasztaltam meg mindazt, amit szerettem volna az életben. Egy történet elmesélése, amely első kézből történt meg velem, mindig közelebb fog állni hozzám, mint bármilyen megvásárolható tárgy.

Úgy gondolom, minden kis lépés és mozzanat az életben elvezet minket oda, ahol éppen lennünk kell – akkor is, ha az adott pillanatban ezt szomorúság, csalódás, düh vagy harag formájában kell meglépnünk. Számomra egy fájdalmas szakítás volt az, ami elindított ezen az úton, és ma már tudom: ez nem velem történt, hanem értem, hogy megtaláljam önmagam.

8.) Hogyan készültél fel az El Caminora? Felülmúlta-e a várakozásaidat, illetve visszatekintve mi az, amit magaddal vittél abból a néhány hétből?

Nagyon spontán mentünk el az El Caminóra, őszintén szólva nem is szerettem volna túl sokat agyalni rajta, mert attól tartottam, lebeszélném magam róla. Előtte pár héttel vettem meg a hátizsákot és a cipőt – erre a kettőre nagyon nagy figyelmet szerettem fordítani a fizikai terhelés miatt, ami végül egészen új tapasztalat volt. Az első 3-4 napban nem tudtam mit kezdeni a fizikai fájdalmakkal, a hirtelen jelentkező erős terheléssel a napi 25-30 km séta után. De egyszer csak rájöttem, hogy ezt most el kell fogadni, és menni kell tovább – ahogy az életünkben is sok mindennel, amire talán nincs ráhatásunk, mégis el kell fogadnunk.

9.) A következő kérdésem is szorosan kapcsolódik ehhez. „A saját lelkeddel is tudsz találkozni mások szemének tükrén keresztül. Ezért is fantasztikus utazni, mert [...] egyre többet tudsz meg magadról mások perspektíváin keresztül és egyre könnyebb lesz így elfogadni magad és a szürke minden árnyalatában találni még egy árnyalatot.”– írod a könyvedben, hiszen minden utazás valahol egy belső utazás is. Mit tanultál önmagadról a világ különböző tájain? Kifizetődött-e a komfortzónádból való kilépés?

Teljes mértékben igen. Sokkal bátrabbnak tapasztaltam meg magam, mint ahogyan korábban gondoltam volna, és ezt ennek köszönhetem. Megküzdeni helyzetekkel, szituációkkal – főleg egyedül, a világ másik felén – akarva-akaratlanul is mélyebb rétegekbe tolja az embert. Fel kellett nőni. Felelősséget kellett vállalnom magamért.

Az pedig, hogy ebbe eddig rengeteg ember becsatlakozott, megosztva a saját tapasztalataikat, csak segít integrálni az egész folyamatot. Hiszen a legtöbb utazó talán ugyanezen megy keresztül.

10.) Személyes levelezéseinkben és Instagram sztorijaidban említetted, hogy nagyban dolgozol már a következő könyveden. Mit árulhatsz el róla, hogyan haladnak ennek a munkálatai?

Sajnos nem olyan jól, mint szeretném, de – ahogy két kérdéssel feljebb is utaltam rá – ezt is az El Caminóról hozom: az elfogadást. Nem tudom kierőltetni a sorokat magamból, így lassan írja magát. Azt hiszem, még hiányzik néhány olyan tapasztalat, amely érzelmileg megadná a kötet velejét. Ezt az ütemet igyekszem most elfogadni: mindennek megvan a maga ideje, a második kötetnek is. A megírt részeken viszont érzem, hogy egy sokkal felnőttebb, érettebb hangnemben formálódik.

+ 1.) Szeretném bevezetni, hogy a bónusz kérdést ezúttal a meginterjúvolt adja, amit majd feltehetek a következő írónak/alkotónak. :)

Van-e olyan emberi érték vagy jelenség, amire kedvesen emlékszel gyermekkorodból, de sajnos a mai gyerekeknek már nem megtapasztalható? Hogy érzel ezzel kapcsolatban? 

A kérdés pedig, amit te kaptál az előző alkotótól:

„Mi az a gondolat benned az írásról/alkotásról/olvasásról, ami 2026-ban kikívánkozik belőled, amivel kapcsolatban – legyen az akár egy égető probléma, egy aggasztó jelenség –, fontosnak érzed, hogy az adott tényező, körülmény beszédtémává váljon, felhívva rá mások figyelmét is?”

2026-ra az információfogyasztás olyan sebességre kapcsolt, hogy a legtöbb ember már nem is olvas, hanem csak átfut; nem ír, hanem posztol; nem alkot, hanem gyárt. És ez nemcsak kulturális kérdés – ez mentális, társadalmi és emberi probléma is.

Az emberek egyre kevésbé képesek elmélyülni. A figyelem szétesik, a türelem fogy, a kreativitás felszínessé válik. Az olvasás és az írás – amelyek valaha a gondolkodás legmélyebb formái voltak – ma már sokaknak „túl lassúak”. Engem ez aggaszt, hiszen meditációval is foglalkozom, rengeteget tanulok az idegrendszerről, s szerintem ez nem hoz fejlődést az emberben, egyre kevésbé tudunk aktívan figyelni.

Nagyon köszönöm az interjút! Lillát megtaláljátok a  Instagramon, ha pedig kedvet kaptatok a könyve elolvasásához, tőle személyesen tudjátok megrendelni üzenetben vagy az alábbi email címen: hege.lilla.zala@gmail.com

,,Olvasni nem kötelező, de szabad, és érdemes is" – Interjú Evelinnel (Azazolvasóval)

Evelint már egy ideje követem Istragramon (@azazolvaso néven), akinek az oldala tele van jobbnál jobb könyvajánlókkal a klasszikusoktól kezdve a kevésbé ismert regényekig.

Evelin bejegyzései és videói hozták meg a kedvem többek között a Bonhoeffer önéletrajzi könyvhöz (amit jelenleg is olvasok), illetve az Anna Kareninához (ami pedig az idei terveim között szerepel). Számomra nagyon inspiráló Evelin munkássága, amilyen elszántsággal mesél az olvasmányairól és felkarolja a régi klasszikusokat, bebizonyítva, hogy nem kell ódzkodnunk tőlük.

Ebben az interjúban számos dolog mellett a könyvek erejéről és az olvasás a mentális egészségünkre gyakorolt hatásáról beszélgettünk. (Az interjú március elsején készült.)

1.) Kezdjünk a kezdeteknél! Mi inspirált arra, hogy elindítsd az Instagram oldaladat, illetve mi volt az első meghatározó olvasmányod, amely aztán olvasóvá tett téged?

A könyves Instagram oldalam elindítására kifejezetten egy olvasmányélményem inspirált. Ez pedig Borisz Paszternak Zsivago Doktorja volt. Ez tipikusan egy olyan könyv, aminek nagyon rossz híre van, sokszor úgy beszélnek róla, hogy csak ,,haladó" olvasók kezdjék el, mert annyira nehéz olvasmány. Nem azt mondom, hogy ebben nincs igazság, de én a befejezését követően ott álltam, és azt éreztem, világgá akarom kürtölni, hogy senkit se tartson vissza ettől a regénytől ez a káros ,,haladó olvasóknak" címke. Megírtam moly.hu-ra egy hosszabb ajánlót, de beláttam, ott nem sok embert tudok elérni, így vetődött fel bennem az Instagram posztok lehetősége.

Fokozatosan lettem ezen a felületen egyre aktívabb, 2023 végétől pedig videókban is elkezdtem beszélni. Most már ezt a videós formát szeretem a legjobban, csak sajnos erre jut a legkevesebb időm. De visszatérve a kérdésre! Röviden azt mondanám: olyan erős volt már bennem a közléskényszer, hogy másoknak ajánljam az általam elolvasott könyveket, hogy kerestem ehhez egy felületet, ahol több embert el tudok érni. A közléskényszerem mellett kialakult bennem egy erős küldetéstudat is, hogy a tartalmaimmal közelebb hozzam másokhoz például Dosztojevszkijt.

Az első, igazán meghatározó olvasmányélményem, ami teljesen kizárta a külvilágot számomra, az a Szerelem a kolera idején volt, Márqueztől. Ezt 16 évesen olvastam. Előtte is olvastam könyveket, de sosem voltam egy igazi könyvmoly, aki egymás után, gyorsan falja a könyveket. Most sem vagyok ilyen. Csak egy példa: elolvastam a Harry Potter első három részét, de a negyedik részt már képtelen voltam végigolvasni, annyira untatott, pedig akkor mindenki HP lázban égett, és objektíven szemlélve valóban izgalmas volt, nekem mégsem tetszett. A pöttyös könyvek, vagy más ifjúsági regények szintén nem kötöttek le. Akkoriban fel is tettem magamnak a kérdést, mi a baj velem, nekem miért nem megy az olvasás? Felnőtt fejjel már tudom, hogy nem az olvasással volt problémám, hanem azzal, hogy akkor még nem tudtam, mi kötne le. 

Gyorsan hozzáteszem, hogy az érdeklődés életkorral változhat. Elvi alapon semmilyen műfajt nem zártam ki soha, egyszerűen csak úgy állok hozzá, hogy szabadidőmben azt olvasom, amihez a legtöbb kedvem van. Olvasói mottóm: nekem az olvasás szabadság! Tehát, ha nekem egy éven át csakis Dosztojevszkijhez van kedvem, akkor én azt fogom olvasni, és az ő könyveiről fogok beszélni az oldalamon is.

2.) A mai társadalmunkban már szinte luxusnak számít az olvasás a közösségi média hírfolyamában való órákig tartó „görgetéssel” ellenben – mit tehetünk ez ellen? Kell-e tennünk egyáltalán? Hogyan találhatnánk meg ismét a fókuszt? Milyen jótékony hatásai vannak a rendszeres olvasásnak?

Az olvasás luxus mivolta az idő szemszögéből nézve teljesen helytálló! Kinek van ideje manapság bármire is? Óriási marketing hazugságnak tartom azt a mondást, hogy ,,arra van időd, amire szánsz.” Nem igaz! Sok embernek meghalni sincs ideje, nemhogy olvasni. És az ,,arra van időd, amire szánsz” mondással, csak a bűntudat lesz nagyobb azokban, akik szeretnének olvasni, de közben valóban nincs rá idejük, mert egy nap huszonnégy órából áll, és a fizika törvényeit nem tudjuk felülírni.

Én csak a saját példámmal tudok szolgálni megoldás gyanánt. Hogy egy örökérvényű mondással éljek: nem akarásnak, nyögés a vége. Ha nincs időd rá, fáradt vagy, akkor aludjál, hagyjad – ha nem is a mosnivaló ruhát –, de a könyveket, azokat hagyjad másra, inkább aludjál. Nekem is volt olyan időszakom, hogy egy 300 oldalas könyvet 4 hónap alatt olvastam el, annyira elfoglalt voltam minden nap. Ettől még nem lettem kevésbé olvasó ember. Nem szabad kényszert, vagy teljesítmény jelleget vinni a szabadidődben, hobbiként olvasott könyveidbe. Olvasni nem kötelező, de szabad, és érdemes is!

Most már tényleg kifejtem a személyes példámat: egyetem után, mikor elkezdtem dolgozni, borzasztóan stresszes volt a munkahelyem, esténként nem bírtam elaludni, mert csak az ügyirataim jártak a fejemben, és ehhez jött még a magánéletem. Tulajdonképpen az elalvás érdekében kezdtem el olvasni, úgy voltam vele, akkor belekezdek a világ legunalmasabb könyvébe is, csak altasson el, kapcsoljon ki. És működött! Nekem az olvasás nem csak szabadság, hanem meditálás is, esténként kikapcsol, elaltat, még úgyis, ha mondjuk a könyv tartalma megrázó. Maga az olvasás folyamata lazítja el az elmémet. Már önmagában az meditatívan hat rám, hogy olvasás közben nem cikáznak a gondolataim az életem körül, csak a szöveg létezik meg a „hallgatói tudatom", minden más kizárva. Ennek hosszú évek óta érzem a jótékony hatását, nem csak az elalvás tekintetében, hanem a koncentrációs képességem területén is.  

3.) Számos klasszikus könyv fordult meg a kezedben, mióta elkezdted vezetni az Instagram oldaladat. Egyik videódban említetted, hogy téged ezek a könyvek érdekelnek a legjobban. Mit adhat nekünk a klasszikusok olvasása, miért érdemes őket újra kézbe venni? 

Ha klasszikus könyvet veszel a kezedbe, akkor például biztosra veheted, hogy nem egy AI segítségével megírt szöveget olvasol, bár az új kiadások fülszövegeiről ezt már nemigen lehet elmondani. Na de a nem(!) viccet félretéve, a klasszikusokban azt szeretem, hogy lelassítanak. Egy régi klasszikus – erre talán a legjobb példa Tolsztoj Háború és békéje – olyan mint egy lassú folyó, amiben hosszú időre el kell merülni. Nem lehet, és nem is érdemes gyorsan elolvasni. A mai, eszméletlen sebességgel gyorsuló világunktól – amikor már mindent, és mindenkit gyorsítóval hallgatnak –, még az ép elmék is kezdenek bekattani. A mentális egészségünk megőrzése érdekében is érdemes klasszikus szépirodalmat a kezünkbe venni, még akkor is, ha ez csak pár percet jelent egy nap, mert ezáltal lelassítjuk az elménket egy egészségesebb sebességre, mert nem ezek a könyvek túl lassúak, hanem a mai világ lett embertelenül gyors. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ezeknek a könyveknek a minőségét már az idő rostája is garantálja. Tartalmuk örökérvényű; az életünkben jelentkező krízishelyzetekre pedig sokszor relevánsabb magyarázatokkal, megoldásokkal szolgálnak, mint akár egy kortárs mű.

4.) Hogyan szakíthatunk több minőségi időt az olvasásra? Te hogyan építed be a mindennapjaidba?

Mindig legyen nálad könyv! Ez nálam beteges szintet ölt, a lakást soha nem hagyom el könyv nélkül. Ha épp egy féltéglát olvasok, akkor amellé rendszerint elkezdek valamilyen zsebkönyvet is, amivel le tudok menni a sarki közértbe is. Ebben az a nevetséges, hogy soha nem veszem elő ilyenkor a könyvet, de mégis megnyugtat a tudat, hogy van nálam könyv. Ahol rendszeresen olvasok, az a tömegközlekedés, villamosmegálló, sorban állás, és a WC. Beszéljünk a WC-ről! Ismerjük el, hogy a legjobb olvasó helyek egyike! 

5.) Instagram sztorijaidban gyakran posztolsz idézeteket, amelyeket aláhúzva jelölsz a könyvekben. Hogyan segít neked a jegyzetelés elmélyülni az olvasásban, illetve ajánlanád-e másoknak is ezt a módszert?

Misszióm, hogy hirdessem a ceruzával olvasás metódusát! Olvasói életemet változtatta meg, hogy anno elkezdtem saját példányból, és ceruzával olvasni. Ami tetszik egy szövegben, azt aláhúzom, ezáltal sokkal jobban is emlékszem az olvasmányaimra. Ha valami nagyon megfog, a könyv végébe beírom az oldalszámot, és mellé írok pár hívószót, amiről eszembe tud jutni később is, hogy mi fogott meg abban az idézetben.

A könyv végébe, vagy plusz lapokra sokszor a gondolataimat is leírom; a bejegyzések írásához is sokszor ezeket használom fel. Mivel sokszor csak rövid időközökben tudok olvasni, az adott oldalon egy rovátkával azt is szoktam jelölni, hogy melyik mondatnál hagytam abba az olvasást, ez is nagyban könnyítette számomra az olvasást, hogy nem kell állandóan azt bogarásznom hogy az adott oldalon épp hol hagytam abba.

6.) Mi lehet Dosztojevszkij üzenete a mai kor emberének? Számodra milyen értéket közvetítenek a művei, milyen gondolatokkal lettél gazdagabb általuk?

Aki még nem olvasott tőle, annak meglepően hathat a következő állításom: Dosztojevszkijben az a nagyszerű, hogy mennyire egyszerű! Fantasztikus, ahogy ezt a bonyolult teremtményt, az embert, az összes rejtélyével, minden lelki mélységével, pokoli és angyali arcával együtt, mennyire egyszerűen írja le! Annyira logikusan, és hangsúlyozom: egyszerűen írja le a legbonyolultabb filozófia dilemmákat, hogy pontosan ezért hathat elemei erővel bárkire, függetlenül az adott olvasó társadalmi helyzetétől. Szertelenül, fecsegve ír, de amikor végigolvasod 10-50 oldalnyi gondolatmenetét – amivel kapcsolatban elsőre az az érzésed támad, hogy csak mondja és mondja –, befejezve mégis azt érzed, valami nagyon fontosat értettél meg általa az életről, és most már „mindent” értesz, most már „mindent” tudsz. Mégis visszaadni ugyanezt a „mindent” képtelen vagy, hiszen „minden” annyira bonyolult. És azt hiszem, ebben a feszítő ellentétben rejlik Dosztojevszkij írásművészetének a legnagyobb ereje.

Dosztojevszkijben az is fantasztikus, hogy sok regénye a mából nézve sokkal több értelemmel bír. Mintha egyre aktuálisabbá válnának a művei. Például a Feljegyzések az egérlyukból anithőse lassan mindannyiunk integráns hőse lesz. Ami akkor még fizikai értelemben vett szuterén lakás volt, egy odú, egy egérlyuk, az most mindannyiuk mentális üregévé kezd válni, ahol csak magunkat hallgatjuk, csak magunkról beszélünk, másokat esetleg kettes gyorsítóval; és a „lenni vagy nem lenni” már a saját, és mások vonatkozásában is értelmetlen kérdéssé vált számunkra.

Másik kedvenc példám az aktualitására A Karamazov testvérekben szereplő „A nagy inkvizítor” rész. Én ebbe a szövegbe belelátom az önpusztító fogyasztói társadalom és a közösségi média minden privátszférát feladó használatának teljes kritikáját is. Hátborzongatóan profetikus az a pontosság, ahogyan az emberben mint tömegben rejlő mélységekre érzett rá.

És még két dolog, amit szerintem nem hangsúlyoznak mások vele kapcsolatban: az egyik a humor, a másik pedig az izgalmasság! Például Ördögökön számtalanszor hangosan felnevettem, holott a cselekmény egészen drámai, de ő képes a legtragikusabb jelenetekbe is humort vinni. A fordulatai pedig sokszor felérnek egy krimivel is. 

7.) Egyik videódban kitértél az olvasás függőségre illetve a könyvvásárlási lázra. Járjuk körbe kicsit ezt a témát! Kéne-e sajnálnunk rá a pénzt, egyáltalán káros lehet-e ez a függőség?

Mind az olvasás, mind a könyvvásárlás tud borzasztóan káros formát ölteni. De, hogy kinél, mi a határ, arra objektív mércét – mondjuk az egy évben vásárolt könyvek száma vagy a rájuk fordított összeg –,  nem tudok meghatározni, mert ez az adott egyén élethelyzetétől függ. Viszont könyves tartalomgyártóként én érzek erre nézve felelősséget, hogy beszéljek erről. Én a kamera előtt ülve nem tudom megmondani, hogy X, Y mikor lépi át az ésszerűség határát, ezt mindenkinek magának kell mérlegelnie. Én azért beszélek fél-egy éves időközönként erről videóban, mert könyveket reklámozok, és semmiképpen sem szeretném, ha valaki az én hatásomra lépné át a saját életéhez mért, ésszerű határait.

8.) Azt is említetted, hogy csak olyan könyvet veszel meg, amit azonnal el is kezdesz olvasni. Mi alapján választod ki a következő olvasmányodat?

Ez egy nagyon friss, idei elhatározásom. Most úgy tűnik, ez bármilyen másik könyvvásárlási limitfogadalmamnál hatékonyabban működik, mert idén még csak egy könyvet vettem, és azt el is olvastam. Ez nem egy szigorú elhatározás, így bőven lehet, hogy fogok ezen felül is vásárolni idén. A célom az, hogy csökkentsem az olvasatlan könyveim számát.

Röviden összefoglalva én azt vallom, ha valakinek van pénze rá, vegyen könyveket, akár új kiadást, akár használtat; ha pedig később megbánta a vásárlást, akkor ajándékozza, vagy adja el, de semmiképpen se ostorozza magát utólag.

Hogy mit kezdek el éppen olvasni, az a teljes szabadság terepe. Sosincs listám, tervem az évre, ezt a fajta a szabadságot borzasztóan élvezem! Szabadidőmben csakis azt olvasok, amit akarok, és ebbe a fél évvel ezelőtti önmagam sem szólhat bele, egy tervet lobogtatva a szemem előtt. Persze most némileg viccelek, mert van egy olvasandó könyvek listám kb. 500-1000 könyvvel, de hogy mibe fogok bele, azt tényleg az adott nap hangulata dönti el.

9.) Szerinted mi tarthatja vissza az embereket a hírhedt nagyregények, az igazi hosszú klasszikusok elolvasásától, illetve valójában miért nem kéne tartanunk tőlük? 

Szerintem ezeket a könyveket, különösen a hosszú, orosz klasszikusokat átjárja valami taszító, sznob légkör, hogy ezek biztosan nagyon elvontak, dög unalmasak, lassúak, tele vannak megjegyezhetetlen orosz nevekkel, és csak „haladó” olvasók merjenek belekezdeni.

Én Tolsztoj és Dosztojevszkij vonatkozásában mindenkinek azt tanácsolnám, kezdjen bele valamelyikbe, és meglátja, hogy ezek mennyire aktuálisak; a neveket meg egyszerűen ki kell írni hátra, vagy egy külön lapra. A lassúságukkal kapcsolatban, pedig azt tudom tanácsolni, hogy a mai, extrém gyors világunkban, pontosan ezekre a régi, klasszikus szövegekre van szükségünk, hogy az egészséges tempóra álljon vissza az elménk. Ha pedig nem érzed magad elég „haladónak”, akkor meg pont ezért kezdj bele egy ilyen olvasmányba, mert gyakorlással nagyon hamar rá fog állni az agyad a tíz soros mondatokra is.

10.) Van olyan kedvenc könyvvel kapcsolatos idézeted, amit itt hagynál nekünk útravalóként?

Ez a legnehezebb kérdés, mert az egész Dosztojevszkij-életművet itt tudnám hagyni útravalónak. Amit legszívesebben idéznék az Alekszej Fjodorovics Karamazov beszéde a kőnél, de az spoileres lenne. Így most egy részletet hagyok itt „Az író naplója” sorozatban megjelent egyik cikkéből:

    „Ezt már negyvenhat óta tudom, amikor írni kezdtem, de lehet, hogy még régebben – és ez a tény nemegyszer meghökkentett, s nemegyszer ébresztett bennem kétséget, hogy mire való a művészet, ha ilyen tökéletlen. Valóban, figyeljék csak meg a való élet egyik-másik mozzanatát, még ha első pillantásra nem is olyan szembeszökő; ha van szemük, és használni is tudják, olyan mélységekre bukkannak bennük, amelyek a shakespeare-i mélységeket is túlszárnyalják. Hiszen minden azon múlik: kié a szem, és ki az, aki lát."

+ 1.) Szeretném bevezetni, hogy a bónusz kérdést ezúttal a meginterjúvolt adja, amit majd feltehetek a következő írónak/alkotónak.

„Mi az a gondolat benned az írásról/alkotásról/olvasásról, ami 2026-ban kikívánkozik belőled, amivel kapcsolatban – legyen az akár egy égető probléma, egy aggasztó jelenség –, fontosnak érzed, hogy az adott tényező, körülmény beszédtémává váljon, felhívva rá mások figyelmét is?”

A kérdés pedig, amit te kaptál az előző alkotótól:

 „Számodra mit jelent az alkotás maga? A történetmesélés érdekel inkább, vagy az írás által valamilyen számodra fontos kérdésre/kérdésekre keresed a választ? Ha ez utóbbi (is), akkor mi foglalkoztat leginkább?”

      Habár én nem vagyok író, de a választ olvasói szempontból próbálom megválaszolni. És most a 17 éves Dosztojevszkijt kell idéznem: „Hiszek magamban. Az ember titok. Ezt a titkot meg kell fejteni, és ha egész életedben ezt fogod fejtegetni, akkor se mondd, hogy elvesztegetted az idődet; ezzel a titokkal fogok foglalkozni, hiszen ember akarok lenni.

Olvasóként engem is ez a titok foglalkoztat. A saját magam és a környezetem megértésében segítenek a könyvek. Emellett, amikor az olvasmányaimról beszélek/írok, ez a folyamat ad nekem egy nagyon erős flow élményt, ami társul egyfajta küldetéstudattal, hogy minél több emberhez eljuttassam ezeket a könyveket. 

    Visszatérve az idézethez. Az olvasás nem feltétele, és nem is biztosítéka, de mindenképpen egy segítő módja annak, hogy emberek maradhassunk, a szó nemes értelmében. Ezt felejtettük el! Hogy önmagában már ez is egy nagy teljesítmény, sőt, nincs is ennél nagyobb! Embernek lenni, és embernek maradni, ebben segít nekem az olvasás. És ha alkotásnak fogom fel a könyves tartalomgyártásomat, akkor az alkotás számomra ennek a kifejezését jelenti. 

   ***

   Nagyon köszönöm az interjút és a munkádat, amit az olvasás népszerűsítésébe fektetsz! 

   Evelint megtaláljátok Molyon, Instagramon, Youtube-on illetve Tiktokon, ahol még több minőségi könyvet ajánl nekünk, amelyekben garantáltan nem fogunk csalódni.