Hegedüs Lilla publikált író, jógaoktató, aki harminc éves korára beutazta az egész világot, férjével végigjárta az El Caminot, tavaly decemberben megrendezésre került első fotókiállítása, és nemrégiben tért haza harmadszorra Nepálból. A 2023-as budapesti Könyvheti publikálásán találkoztunk először, és azóta is lelkesen követem nyomon az utazásait, inspirálódva általuk. Ebben az interjúban többek között a naplóírásról, a belső hangunk megtalálásáról és a könyvéről beszélgettünk.
1.) Annyi mindent szeretnék kérdezni, hiszen rengeteg élményt gyűjtöttél és számtalan kultúrába nyertél betekintést! A Lélek című könyvedet olvasva megérintett, ahogyan az elő önkéntes munkádról írtál, hogy ez mennyi mindent átformált benned. Hadd idézzek belőle egy gondolatot: „(...) sosem késő megtalálni a belső gyermekünket, és ehhez az egyik legcsodálatosabb cselekedet lehet lelkünk s üres kezünk felajánlása, hogy az út végén az alázat fényében lássuk meg önmagunkat és a világot.” Téged mi várt ezen az úton? Mit tanultál ezektől az emberektől, akikhez segíteni mentél? Milyen indíttatás, felismerés vitt rá, hogy az idődet, költségeidet és tehetségeidet nem sajnálva önkénteskedésbe fogj?
Talán nem is felismeréssel kezdődött ez az út, hanem egy mélyről jövő hanggal, amely valamilyen változásért kiáltott bennem. Rendkívül korán belekényelmesedtem az anyagi világba és annak versenyfutásaiba; mondhatni, 25 éves koromra sikerült teljesen értelmetlenül kiégetnem magam. Folyamatosan hajtottam magam, amióta az eszemet tudom, de hiába gyűjtögettem a sikereket a tanulmányi, anyagi és munkakarrier terén, egyszerűen nem vettem észre, hogy az utam nem tesz igazán boldoggá, és nem képvisel számomra rezonáló értéket.
Az első önkéntes vállalkozásom innen indult: radikálisan, mindenről lemondva, fizetés nélkül, verseny nélkül akartam megtapasztalni valamit, amit addig soha. Ekkor mentem Peruba.
Egy életre átformálta és meghatározta a világlátásomat mindaz, amit ott, az önkéntes munkám során tapasztaltam. A helyiek miatt megváltozott az élet szépségeihez való hozzáállásom, az értékrendem; észrevettem, hogy vannak választásaim, élhetek kevesebbel, de lelkileg gazdagabban. A siker, a karrier, a jólét teljesen más jelentést kapott. Ez elindított egy dominóeffektust: tágítani a nézőpontjaimat, több helyre menni, többet tanulni, tapasztalni, felfedezni, segíteni, közösségekhez kapcsolódni.
2.) Szívednek nagyon kedves Nepál, és számtalan gyönyörű fényképet megosztottál már róla a közösségi médiában. Miben rejlik ennek az országnak varázsa? Miért érdemes ide ellátogatni, vagy akár újra meg újra visszatérni?
Nepál szépsége és hangulata, a Himalája csúcsai és természete annyira puritán és tiszta, hogy ezt szinte lehetetlen szavakba önteni. Nepálban mindig egy kicsit időutazom, legalább 50–60 évet vissza, amikor a digitális világ még kevésbé befolyásolta az emberek életét. Kézzel fogható a közösség ereje, a vallás összetartó hatása; a buddhizmus átitatja az ország légkörét. Az emberek kedvesek, mindenhol mosolyognak, és segítenek, ahol csak tudnak. Kevés hely van a világon, amely ennyire jószándékú tudott maradni. Sosem tudok betelni vele.
Rengeteget tanulok minden alkalommal – a buddhizmusról is, a kapcsolódásokról is. Nepálban szerintem kézzel fogható a kultúra; az ember akkor is tanul, ha nem is keresi kimondottan ezt.
3.) Hosszú évekkel ezelőtt a kezdetekkor még egyedül utaztál, heteket, hónapokat töltöttél úgy (többnyire ázsiai) országokban, hogy mindössze egyetlen hátizsákkal mentél, kézipoggyász nélkül. Sokan rácsodálkoztak, ez hogyan lehetséges, és mennyire kevés is elég az ottani élethez. Milyen praktikákat sajátítottál el az évek alatt, mikor rutinos utazóvá váltál?
Rengeteg kis fortélyt bevetettem; a kedvencem a mai napig a nyakpárnám: ha tehetem, a ruháimmal töltöm meg töltőanyag helyett. Minden országban tudok mosni, így mindig csak 3–4 napra elegendő ruhát pakolok, ezalatt bőven van időm elintézni a mosnivalót. Eleinte sok mindent cipeltem magammal, de külföldön bármelyik országban ugyanúgy meg tudom venni azokat a dolgokat, amelyekre szükségem van. Egy szabályt azóta is észben tartok: ha hetekre indulok, úgysem fogok tudni elegendő cuccot vinni, így megpróbálni ennyit cipekedni is teljesen felesleges.
4.) Nem titok, hogy rendszeresen vezetsz naplót, ha jól tudom, ezek a feljegyzések nagy segítségedre voltak az első könyved megírásakor is. Mit jelent számodra a naplóírás? Milyen érzés évekkel később visszaolvasni a leírt élményeket, érzéseket, gondolatokat?
A naplóírás is Peruban kapcsolódott be az életembe, az ottani önkéntes társam javaslatára. Ennek már öt éve, de azóta is a mindennapjaim része. Számomra a legjobb feldolgozási stratégia lett leírni az érzéseimet, papírra vetni a benyomásaimat, megőrizni az emlékeket. Néha-napján fellapozom a betelt füzetecskéket, és percekig ott tudok maradni fölöttük: olvasni, emlékezni. Ez elképesztően jó érzés; ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy évek múltán bármi feledésbe merülne. Mivel alapvetően olyan típus vagyok, aki belemegy a részletekbe, ez lelkileg és mentálisan is segít: az írás kicsit összegez, összeköt az érzéseimmel.
5.) Az embernek tucatnyi teendője akard a mindennapokban, éppen ezért nagyon tetszett, amit a tavalyi év elején határoztál el, amikor részekre bontottad a projektjeidet, és minden hónapra célokat tűztél ki. Ilyen volt például a havi egy mandala festés is. Továbbra is tartod ezeket a havi célokat? Hogyan motiválnak a hosszú távú illetve a rövidebb távú célok, és miért fontos megkülönböztetni őket?
Elképesztően jó taktika lett ez az életemben, mert hajlamos vagyok kevesebb időt szakítani magamra, mióta megnyitottam a saját jógastudiómat. Ez a kis havi menetrend rajta tart a rövid távú célokon: nem marad el sem a saját jógagyakorlás, sem a férjemmel töltött minőségi idő, sem a kreativitás – ahogy mondod, a mandalafestés. A rövid távú célok nélkül a hosszú távú cél szerintem csak álom marad, hiszen a lépések visznek el valahova. Így alakult az is, hogy az évben megfestett havi egy mandalából végül tizenkettő lett, és ennek köszönhetően már kaptam megkeresést arra is, hogy esetleg nyíljon egy mandalakiállításom.
6.) Jógaoktatóként ez a mozgásforma és a meditálás az életed részévé vált. Segít-e lelassulni ebben a rohanó világban? Akik esetleg nem gyakorolják ezeket, hogyan érhetik el, hogy elcsendesedjenek és oda tudjanak figyelni a belső hangjukra?
Abszolút segít. Azt hiszem, enélkül teljesen kiesnék a középpontomból. Van, hogy ellepnek a teendők, hogy túl sokat veszek magamra érzelmileg a külvilágból, de a jóga és a meditáció visszahelyez az egyensúlyomba. Ebből adódik az is, hogy már nem tudok rohanni, sem multitaskingolni. Amit 5–6 éve még erénynek éreztem, ma inkább csak mentális zajnak hat. A jóga segített megtanulni egyszerre egy dologra figyelni, mert valójában többre nem is lehet.
Ugyanakkor ez bármi lehet: bármilyen testmozgás, bármilyen kreatív alkotói folyamat, sőt még a házimunkát vagy a főzést is lehet meditívan, egy helyben, lelassulva végezni, teljes megéléssel és odafigyeléssel. Emlékezni kell arra, hogy nem tudunk többfelé szakadni; amit éppen végzünk, azt ott és akkor kell elvégezni. A belső hang így tud felszabadulni, és ettől az egész idegrendszerünk is sokkal kiegyensúlyozottabb maradhat.
7.) A könyvedből kiderül, hogy annak idején, mielőtt elindultál az első önkéntes munkádra, megszabadultál a személyes dolgaid nagy részétől. A tárgyak vásárlása helyett az élményekre való törekvés miben változtatta meg a szemléletmódodat, az élethez való hozzáállásodat? Hogyan jutottál el addig a hálás felismerésig, amire a könyvedben is kitérsz „semmi sem velünk történik, hanem értünk”?
A mai napig alaposan meggondolom, mit vásárolok meg, ez nem változott. Azóta sem tértem vissza sok mindenhez; zavar, ha sok holmim van, tudatosan igyekszem nem halmozni és nem pazarolni. A jövedelmem nagy részét a megélhetésen kívül továbbra is utazásokra és élményekre teszem félre. Úgy érzem, engem ez tesz boldoggá, ez élteti bennem a kalandor kisgyermeket, akit nem akarok újra elveszíteni. Nem szeretném megbánni, hogy nem láttam vagy tapasztaltam meg mindazt, amit szerettem volna az életben. Egy történet elmesélése, amely első kézből történt meg velem, mindig közelebb fog állni hozzám, mint bármilyen megvásárolható tárgy.
Úgy gondolom, minden kis lépés és mozzanat az életben elvezet minket oda, ahol éppen lennünk kell – akkor is, ha az adott pillanatban ezt szomorúság, csalódás, düh vagy harag formájában kell meglépnünk. Számomra egy fájdalmas szakítás volt az, ami elindított ezen az úton, és ma már tudom: ez nem velem történt, hanem értem, hogy megtaláljam önmagam.
8.) Hogyan készültél fel az El Caminora? Felülmúlta-e a várakozásaidat, illetve visszatekintve mi az, amit magaddal vittél abból a néhány hétből?
Nagyon spontán mentünk el az El Caminóra, őszintén szólva nem is szerettem volna túl sokat agyalni rajta, mert attól tartottam, lebeszélném magam róla. Előtte pár héttel vettem meg a hátizsákot és a cipőt – erre a kettőre nagyon nagy figyelmet szerettem fordítani a fizikai terhelés miatt, ami végül egészen új tapasztalat volt. Az első 3-4 napban nem tudtam mit kezdeni a fizikai fájdalmakkal, a hirtelen jelentkező erős terheléssel a napi 25-30 km séta után. De egyszer csak rájöttem, hogy ezt most el kell fogadni, és menni kell tovább – ahogy az életünkben is sok mindennel, amire talán nincs ráhatásunk, mégis el kell fogadnunk.
9.) A következő kérdésem is szorosan kapcsolódik ehhez. „A saját lelkeddel is tudsz találkozni mások szemének tükrén keresztül. Ezért is fantasztikus utazni, mert [...] egyre többet tudsz meg magadról mások perspektíváin keresztül és egyre könnyebb lesz így elfogadni magad és a szürke minden árnyalatában találni még egy árnyalatot.”– írod a könyvedben, hiszen minden utazás valahol egy belső utazás is. Mit tanultál önmagadról a világ különböző tájain? Kifizetődött-e a komfortzónádból való kilépés?
Teljes mértékben igen. Sokkal bátrabbnak tapasztaltam meg magam, mint ahogyan korábban gondoltam volna, és ezt ennek köszönhetem. Megküzdeni helyzetekkel, szituációkkal – főleg egyedül, a világ másik felén – akarva-akaratlanul is mélyebb rétegekbe tolja az embert. Fel kellett nőni. Felelősséget kellett vállalnom magamért.
Az pedig, hogy ebbe eddig rengeteg ember becsatlakozott, megosztva a saját tapasztalataikat, csak segít integrálni az egész folyamatot. Hiszen a legtöbb utazó talán ugyanezen megy keresztül.
10.) Személyes levelezéseinkben és Instagram sztorijaidban említetted, hogy nagyban dolgozol már a következő könyveden. Mit árulhatsz el róla, hogyan haladnak ennek a munkálatai?
Sajnos nem olyan jól, mint szeretném, de – ahogy két kérdéssel feljebb is utaltam rá – ezt is az El Caminóról hozom: az elfogadást. Nem tudom kierőltetni a sorokat magamból, így lassan írja magát. Azt hiszem, még hiányzik néhány olyan tapasztalat, amely érzelmileg megadná a kötet velejét. Ezt az ütemet igyekszem most elfogadni: mindennek megvan a maga ideje, a második kötetnek is. A megírt részeken viszont érzem, hogy egy sokkal felnőttebb, érettebb hangnemben formálódik.
+ 1.) Szeretném bevezetni, hogy a bónusz kérdést ezúttal a meginterjúvolt adja, amit majd feltehetek a következő írónak/alkotónak. :)
Van-e olyan emberi érték vagy jelenség, amire kedvesen emlékszel gyermekkorodból, de sajnos a mai gyerekeknek már nem megtapasztalható? Hogy érzel ezzel kapcsolatban?
A kérdés pedig, amit te kaptál az előző alkotótól:
„Mi az a gondolat benned az írásról/alkotásról/olvasásról, ami 2026-ban kikívánkozik belőled, amivel kapcsolatban – legyen az akár egy égető probléma, egy aggasztó jelenség –, fontosnak érzed, hogy az adott tényező, körülmény beszédtémává váljon, felhívva rá mások figyelmét is?”
2026-ra az információfogyasztás olyan sebességre kapcsolt, hogy a legtöbb ember már nem is olvas, hanem csak átfut; nem ír, hanem posztol; nem alkot, hanem gyárt. És ez nemcsak kulturális kérdés – ez mentális, társadalmi és emberi probléma is.
Az emberek egyre kevésbé képesek elmélyülni. A figyelem szétesik, a türelem fogy, a kreativitás felszínessé válik. Az olvasás és az írás – amelyek valaha a gondolkodás legmélyebb formái voltak – ma már sokaknak „túl lassúak”. Engem ez aggaszt, hiszen meditációval is foglalkozom, rengeteget tanulok az idegrendszerről, s szerintem ez nem hoz fejlődést az emberben, egyre kevésbé tudunk aktívan figyelni.
Nagyon köszönöm az interjút! Lillát megtaláljátok a Instagramon, ha pedig kedvet kaptatok a könyve elolvasásához, tőle személyesen tudjátok megrendelni üzenetben vagy az alábbi email címen: hege.lilla.zala@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése