Újév alkalmával szerettem volna ismét visszatérni erre a platformra és értékes tartalmakat megosztani veletek, így belefogtam egy több részes interjú sorozatba. Ennek keretében írókat, alkotókat és számomra inspiráló nőket szólítok meg, akikkel irodalomról, művészetről, írásról, olvasásról vagy éppen különböző mesterségekről beszélgetünk. Bízom benne, hogy az ő szemléletmódjuk és az általuk közvetített üzenetek hozzánk tudnak adni valamit és segíthetnek még teljesebben élni a mindennapjainkat.
Ebben az első részben Tomcsik Nóra írónővel beszélgettem, aki nagy világutazó, az irodalom elkötelezett kutatója és számos teendője mellett jelenleg szlavisztika mesterszakos egyetemi hallgató. Eddig kilenc regénye jelent meg nyomtatásban, amelyekben a történelmi korszakok hiteles megidézése és emberi lélek rejtelmei kapnak főszerepet.
1.) Melyik regényedre vagy eddig a legbüszkébb?
Tulajdonképpen más-más okból, de mindegyikre büszke vagyok, hiszen látom a mögöttük álló, sokszor évekig tartó alkotói és kutatói munkát. Ha viszont azt nézem, az olvasói visszajelzések alapján melyik a legkiemelkedőbb, akkor a Tél Berlinbent mondanám. Talán ennek a könyvnek a legnehezebben befogadható a témája, az olvasók viszont nagyon jól fogadták, ami visszaigazolás volt számomra, hogy jó az az irány, amerre íróként haladni szeretnék.
A címeket tekintve A nyírfák csendje és itt is a Tél Berlinben a személyes kedvencem. Ezek a címek több jelentésréteggel is bírnak. A nyírfa mint a tisztaság, illetve mint orosz szimbólum nagyon hangsúlyos a regényben, ugyanakkor a történet hőseit is jelképezi. A csend pedig nyomasztó, egyszerre jelzi a történtek elmondhatatlanságát és a terror által elnyomott ember hallgatásra kényszerülését. A Tél Berlinben esetében pedig a fejezet címekben is szerettem az évszakokkal, meteorológiai jelenségekkel játszani, amik a regény olvasása közben mind valamilyen jelentés többletet nyernek.
2.) Hogyan éled meg az írói létet? Mitől válik egy író íróvá, illetve mikortól tekintheti annak magát az ember?
Annak idején ez komoly vita volt bennem és különböző közösségi média felületeken is. Ma már azt gondolom, aki kiad egy könyvet, az író. Az már más kérdés, jó-e vagy rossz. Ezt az olvasók, a szakma és az idő dönti el. Megint más, ha arról beszélünk, valaki főállású író-e, ami itt Magyarországon, valljuk be nem kis feladat. Én írónak vallom magam (még ha az utóbbi években kicsit háttérbe is szorult az alkotás, legalábbis kifelé mutatva). Ez határozza meg a mindennapjaimat, azt, ahogy a világot szemlélem, az identitásom része.
3.) Abban a kiváltságban lehet részem, hogy már hosszú évek óta ismerhetlek, így végigkövethettem az írói pályád nagy részét. Ezalatt az idő alatt rengeteget csiszolódott a stílusod, illetve a történeteid témájának, üzenetének megválasztása is egyre tudatosabb. Hogy érzed, jelenleg a karakterközpontú vagy cselekményközpontú regények állnak hozzád közelebb? Íróként melyik mitől lehet izgalmas, milyen előnyökkel és kihívásokkal járhat?
Engem mindenek előtt az ember érdekel. Bár az első regényem inkább tekinthető történelmi, kalandregénynek, azzal azért is volt nehéz dolgom, mert még tapasztalatlanul, a trendekhez igazodva akartam fejlődésregényt írni, lélektannal foglalkozni. Ma már ez kikopott, ahogy mondod, sokat csiszolódott a stílusom. Idő kellett és tanulás, míg megtaláltam azt a hangot, ami az enyém. Számomra a cselekmény kicsit mellékes. Az érdekel, hogy egy nehéz szituációban, válság közepette az ember miként viselkedik, miként alakul át ő, a világnézete, a másokhoz való viszonya.
Az, hogy íróként melyik mitől izgalmas, általánosságban nem tudnám megmondani. A karakterközpontúság számomra azért érdekes, mert tulajdonképpen kísérletezem, és közben egyre mélyebbre ások önmagamban, a környezetemben és magában a társadalomban, a cselekmény pedig a helyzetet teremti meg ehhez.
4.) Már egy ideje mellékállásban szerkesztőként is dolgozol. Más regények útját egyengetve mit tanultál meg szerkesztőként, amit aztán íróként hasznosítani tudsz a saját könyveidnél?
Amikor írok, csak részben jellemez tudatosság. Biztos te is ismered az érzést: jól eltervezek mindent, jegyzeteket készítek, de amikor tényleg alkotni kezdek, a szereplők valahogy önálló életre kelnek, én pedig megyek utánuk, nem gondolok végig minden egyes szót. Aztán persze ahogy csiszolódik a szöveg, ez változik, és ebben a folyamatban segít a szerkesztői tapasztalat. Ha kívülről szemlélek egy kéziratot, hamar feltűnik a túlírás, az ismétlés, a stilisztikai bakik, miegymás. Ezek aztán arra sarkallnak, hogy a saját szövegemet is megtanuljam egy ponton túl objektíven, érzelemmentesen szemlélni. Minden szót gondosan válogassak meg, ne essek az öntetszelgés hibájába az öncélúan szép, kacifántos képekkel stb. Ma viszont, hogy már pontosan tudom, mi a célom az alkotással, ezek automatikusan az írói tevékenységem részei.
5.) Szerinted miért fontos az irodalom, különösen a minőségi irodalom beépítése a mindennapjainkba? Mit tud nekünk nyújtani, segíthet-e jobban, teljesebben élni?
Az irodalom (ahogy egyébként általában a művészet) szerintem olyasmi, ami nélkülözhetetlen az emberiség számára. A történelemben számos esemény volt, amikor bebizonyosodott, hogy a művészet még a legembertelenebb időkben is menedék, biztosíték rá, hogy emberek maradhassunk.
Ha olvasok, az nem csak egyszerű kikapcsolódás, hanem utazás önmagamban; ez persze nagyon gyakran egyáltalán nem kellemes, néhány olvasmány közben kifejezetten kényelmetlenül tudjuk érezni magunkat, de a végén belátjuk, hogy ez nagyon is szükséges. Erre azonban, szerintem csak a minőségi irodalom képes. Emellett nyitottságra, empátiára is sarkall, arra késztet, hogy nyitottabb szemmel járjunk a világban, és kicsit megtanuljunk a dolgok mögé is nézni. Ahhoz viszont, hogy egy fordulatos sztorinál többet kapjunk, nem árt leporolni néhány klasszikust, vagy nyitni azok felé a kortárs alkotók felé, akik túllépnek a népszerű zsánereken.
Ezenkívül az irodalom (bár elsőre nem mindig tűnik így), közösséget is épít. Egy könyv könnyen lehet híd két vagy több ember között. Az irodalomnak ezt a jótékony hatását már sokadik éve tapasztalom a Négy Falon Túl olvasókörben, ahol hónapról hónapra olvasunk klasszikusokat, majd közösen kibeszéljük őket. Ez a társaság mára sokkal többet adott számomra ezeknél a beszélgetéseknél és olvasmányélményeknél. Mi ez, ha nem az élet teljesebbé tétele?
6.) Számos országban megfordultál már, legutóbb a balti államokat jártad körbe. Mi az, amit ezek az utazások tanítottak neked az írással, alkotással kapcsolatban? Tudsz-e ezekből az élményekből később inspirációt, erőt meríteni, és ha igen, hogyan?
Számomra az utazás mindig szorosan kötődik az írói életemhez. Szokásom felkeresni a regényeim színhelyeit (a legfontosabbakat már láttam a saját szememmel), de ha konkrét történet nem is születik, a benyomások, élmények, mindaz, amit látok, hallok, az emberek, akikkel találkozom, inspirálnak, gondolkodásra késztetnek, ami valamiképp, ha szinte láthatatlanul is, visszaköszön majd a műveken.
7.) Mesélj kicsit a regényírás munkafolyamatról! Az a fajta író vagy, aki előre megtervezi a cselekményt, vagy menet közben találja ki a részleteket?
Nálam a leghosszabb folyamat a gondolkodás, majd a kutatás. Mivel az írás maga nagyon időigényes, ezért gyakran hónapok, akár évek is eltelnek, míg egy ötletből megszülető történet kész szöveggé válik. Most épp ebben a fázisban vagyok. Évek óta foglalkoztat egy regényterv, kutattam is hozzá, vannak jegyzeteim, és ha van egy kis időm, gyakran töprengek rajta, de olyan életszakaszban vagyok, amikor maga az írás várat magára. Egyébként ez utóbbi talán a legcsodálatosabb. Amikor írsz, megszűnik a külvilág, szinte teljesen bezárulsz a történetbe, önmagadba. Szeretem, hogy a történet egy ponton életre kell, és minden jegyzet, előzetes terv ellenére, számomra is meglepő irányt vesz. Épp ezért a válaszom az, hogy bár tervezek, és a cél mindig nagyon világos előttem, szeretem, ha a hőseimnek szabad tere van. Néha jobban tudják, mi a helyes út, mint én.
8.) Ejtsünk pár szót a közösség erejéről. Az írást magányos tevékenységnek tartják, az első vázlat elkészülése után azonban egy komplett csapat munkája szükséges, hogy a kézirat eljusson a nyomdába. Van azonban egy másfajta „csapat” is, amelyről nem sokat beszélünk, láthatatlanul ott állhat egy író mögött: a család, a barátok, az írótársak, olvasók, olvasókörös tagok. A jelenlétük, támogatásuk, a velük való kapcsolat, a közös programok miképp egyengethetik egy író útját? Hogyan lehet motiváló ez a fajta közeg, miért jó egy ilyen közösség tagja lenni, illetve hogyan kötheti össze az embereket az irodalom?
Amellett, hogy elmondhatatlanul hálás vagyok a támogatásukért, leginkább azt szeretem, hogy inspirálnak a velük való beszélgetések, különösen ha az irodalom, a filozófia vagy egyszerűen csak az alkotás folyamatának, minőségének, céljának témái kerülnek elő. De nagyon fontosak számomra a közösen megélt pillanatok, utazások, ezek mind-mind gazdagítják azt a belső világot, amiből majd a mű születik. Szerintem ezek a közösségek rengeteget tudnak adni, mert bár a szöveg tényleges megírása magányos folyamat, egy egészen különleges lélekállapot az odáig vezető út, és azt követően is szükség van másokra. Segítenek új perspektívákat nyitni, néha kiszakadni a belső világomból, amibe az alkotás folyamata zár, lelkesítenek, ha kicsit bizonytalanná válnék, és mindeközben emlékeztetnek arra, milyen közösségkovácsoló ereje is van az irodalomnak.
9.) Az írás mellett az olvasás is kiemelt szerepet kap a mindennapjaidban, még ha elsősorban a tanulmányaid miatt is. Amikor kedvtelésből olvasol, mi alapján válogatod meg az olvasmányaidat? Volt-e mostanában olyan olvasmányod, amellyel teljes mértékben azonosulni tudtál?
Mostanában kevés időm jut csupán kedvtelésből olvasni, az egyetemi olvasmányaim kitöltik az időmet. De ezenkívül havonta legalább egyszer ugye olvasókörbe is járok, ahol nagyszerű könyveket olvasunk együtt. Ezenkívül, ha alkalmam van rá, szívesen veszek kézbe skandináv könyveket. Nagyon szeretem például Jón Kalman Stefanssont műveit. Olyan könyvet, amivel teljes mértékben azonosulni tudtam, nem tudnék mondani, viszont, ami nagyon emlékezetes volt mostanában az Faulkner: Míg fekszem kiterítve és Emile Ajar: Előttem az élet című regénye.
Egyébként ritkán van, hogy csak úgy érzésre leemelek egy könyvet a polcról. Van egy lista a fejemben, ami folyamatosan bővül, és gyakran olyan könyvekből áll, amik más olvasmányaimról jutnak eszembe, mert mondjuk utalás van rájuk, vagy szóba kerültek egy beszélgetésben. Aztán idő és hangulat függvénye, hogy ezek közül éppen melyikhez nyúlok.
10.) A múltkori beszélgetésünk során elárultad, hogy az elmúlt időszak sok mindent átformált benned, és most már tisztábban látod a céljaidat. Milyen terveid vannak idén, illetve íróként mire számíthatnak tőled az olvasók a távolabbi jövőben?
Nagyon szeretném folytatni a tanulmányaimat, és idővel megtalálni a helyem irodalmárként és íróként is. Ebben az évben szeretnék minél inkább erre koncentrálni, és bízom benne, hogy minden a lehető legjobban alakul. Az elmúlt félév sokat segített abban, hogy kicsit hátra hagyjam a kétségeimet, és bátrabban vállaljam a céljaimat az esetleges kudarcokkal együtt.
Írni is nagyon szeretnék, már évek óta nem kezdtem új történetbe, de van egy regényterv, ami már régen motoszkál a fejemben, és újabban ismét nem hagy nyugodni. A téma nem lesz egyszerű, és bár történelmi színtéren játszódik, más lesz, mint az eddigi regényeim. Az viszont, hogy mikor készül el, és majd hol lesz olvasható, egyelőre a jövő zenéje.
+ 1.) Szeretném bevezetni, hogy a bónusz kérdést ezúttal a meginterjúvolt adja, amit majd feltehetek a következő írónak/alkotónak.
,,Számodra mit jelent az alkotás maga? A történetmesélés érdekel inkább, vagy az írás által valamilyen számodra fontos kérdésre/kérdésekre keresed a választ? Ha ez utóbbi (is), akkor mi foglalkoztat leginkább?'
Nagyon köszönöm az interjút! Sok sikert kívánunk az egyetemi tanulmányaidhoz, és azt hiszem az olvasók nevében is mondhatom, hogy izgatottan várjuk a következő regényedet!
Itt találjátok meg Nóri Facebook oldalát, ha pedig kedvet kaptatok a regényei elolvasásához, ezen a linken rendelhettek belőlük.
