Felejthetetlen május

 

Az amszterdami könyvesboltok kínálata

Májusban sokszor megfordultam különböző könyvesboltokban (Magyarországon és Hollandiában egyaránt), ennek eredményeként egyre csak gyarapodott a könyves kívánságlistám. Büszke vagyok magamra, hogy ennek ellenére mindössze egyetlen könyvet szereznem be. (Vagy kettőt? Esetleg hármat?) Júniusban úgyis jön a Könyvhét, ahol ezt a csekély darabszámot szinte lehetetlen tartani. Ehhez a rendezvényhez bevallom semmi kedvem íróként (addig nem, amíg a következő könyvem ki nem jön a nyomdából), olvasóként viszont annál lelkesebb vagyok. (Igaz, a tömeget évről évre egyre nehezebben viselem, másrészt azért tök jó látni, hogy ennyi könyvmoly van még szerte az országban.)

   Eltűnődtem, Izlandon egy hasonló rendezvényen vajon mennyien tolongnának a standok körül? Ebben a hónapban ugyanis kezembe akadt a Hogyan éljünk izlandiul? című könyv, amelyből számos érdekesség mellet azt is megtudtam, hogy a világrekordot (de az európai rekordot biztosan) az izlandiak tartják olvasás terén, hiszen a kultúrájuk is irodalomcentrikus, a történetmesélés a lételemük. Nem telik el úgy karácsony, hogy ne ajándékoznának könyveket egymásnak, aztán késő estig fennmaradnak olvasni. Nekünk is be kéne vezetnünk ezt a hagyományt!

Ha már a könyveknél tartunk: a májusi olvasmányaim közül kiemelkedő volt Karin Smirnhoff: Elmentem az öcsémhez című könyve (igen, tényleg olyan legtaglózó, mint amilyennek mondják. Lelkileg már készülök a második részre). A skandináv irodalommal eddig nem ismerkedtem meg mélyebben, viszont egyre inkább az az érzésem, hogy határozottan érdemes.

   Az áprilisi blogbejegyzésemben említettem egy kósza novellaötletet, amiről úgy éreztem, hogy érdemes lehet megírni. Jelentem: májusban meg is írtam, és mivel meglepően passzolt a PesText novellapályázat Híd témájához, bátorkodtam nekik elküldeni. Ezen kívül a Gabo kiadóhoz is benyújtottam az idei sci-fi/fantasy pályamunkámat, a Gyönyörű maradványokat (szerintem sok szempontból ütősebb, merészebb, mint az Anyánk szíve novellám volt). Ráadásul az utolsó pillanatban lett időm a Scolar kiadó által meghirdetett illusztrátor pályázatra is benevezni, így most már tényleg legalább négy helyről várhatom izgatottan a visszajelzést (talán általános iskolás koromban vettem részt utoljára bármilyen pályázaton a rajzaimmal, ezért roppant kíváncsi vagyok, beleillenek-e az elkészült terveim a kiadó elképzelésébe).

Emiatt a rengeteg kis apróság miatt nem sok időm maradt a regényírásra (még vár rám egy fagyizó reklámja, és egy komplett borítóterv), de a közben felszabadult időmet arra fogom fordítani, hogy belehúzzak az írásba. 72 ezer szónál vesztegelek, egyre gyakrabban veszítem el a fonalat, egyre zavarosabb a főszereplő célja, és úgy érzem, hamarosan ideje az újabb cselekményátírásnak. Legalábbis a főbb fordulatok letisztázásának. Az mindig hasznos. Meg is lennék lepődve, ha időnként nem érezném így. Eddig minden történetemnél eljött ez a pont, amikor megkérdőjelezem mindazt, amit leírtam. Sajnos/nem sajnos ez az alkotói folyamat természetes velejárója – és utólag mindig jót tesz a történetnek, hiszen ilyenkor kezdenek lecsiszolódni a felesleges részek, csavarok, karakterek, hogy csakis az maradjon meg, ami hozzátesz a sztorihoz, és előremozdítja a történéseket. Miért pont ezt a történetet akarom megírni, miért így, ebben a formában, ezekkel a szereplőkkel? És amíg úgy tudok rá válaszolni, hogy „mert élvezem/fontos nekem/legalább annyira tudni akarom, mi lesz a vége, és mint az olvasók”, addig minden oké. De amint olyan válaszok születnének, hogy bizonyítani akarok valamit valakinek, akkor már nem a magam örömére írom, és ideje félretenni a kéziratot, kicsit elhatárolódni tőle, feltölteni a belső készleteket.

A regény üzenetére út közben szoktam rátalálni. Kezdetben van ugyan egy elképzelésem, mégis menet közben kapja meg azt a mélyebb jelentést, amitől összeáll a cselekmény. A most íródó második világháborús regényemben kivételesen nem az antihősökre helyezem a hangsúly (így is lesz benne elég morálisan szürke karakter), valahogy az is dolgozik bennem, hogy megírjam a kőszegi regény ellenpontját, és az új regény üzenetével felemeljem az olvasót (meg magamat is) abból a mélységből, ahová az a sztori lerántott. Tény, hogy a háborút nem lehet szépíteni, és itt is megrázó dolgokon mennek keresztül a szereplők, ezúttal viszont a másik végletre koncentrálok: a megbékélésre, az erkölcsi próbát kiállt emberekre. Ahogyan a regény eddigi megírt részeiben megfogalmazta az egyik fontos mellékszereplő:

Idézet a regényemből

  A történeten való tűnődésen, homályos részek felderítésében sokat segített egy újonnan felfedezett előadó a Cigarettes After Sex (akinek a számait először az öcsém előadásában hallottam, és azóta teljesen a számaik rabjává váltam). Túlvilág, álomszerű érzés lengi körbe a dalaikat, van bennük valami végtelenül megnyugtató és inspiráló, mintha utat nyitnának az éber világból egy másik valóságba. (Kedvenceim: K., Apocalypse, Cry) Egyedül csak a bandanevük miatt nem szívesen reklámozom az ismerősöknek :D

A sorozatokra áttérve: megnéztem a Sógunt. Magával ragadó volt, és mély betekintést engedett a japán kultúrába, amit különösen érdekesnek találtam, de valahogy mégsem dobtam el az agyamat a politikai ármánykodásoktól és a nagyszabású csatajelenetektől. Nálam továbbra is Az utolsó szamuráj viszi a pálmát.

Ellenben Az auschwitzi tetováló című sorozat nagyon betalált, minden része a képernyő elé szögezett. Többször megkönnyeztem, annyira átadta, milyen lehetett napról napra élni akkoriban, és a kedvesség milyen sokat számított az embertelen körülmények között. Az egyetlen, ami felróható a sorozatnak, hogy mindenki angolul beszél – ez a németeknél meg az oroszoknál volt nagyon furcsa. (A könyvet már beszereztem, hamarosan sorra fog kerülni.)

   Jelenleg pedig a The Chosen sorozatot nézem (a második évadnál tartok, és eddig nagyon szeretem), az apostolok és más bibliai szereplők szemszögén keresztül dolgozzák fel az Újszövetséget. Ígéretes alkotás, igaz, nem mindenhol érzem hitelesnek, de ettől függetlenül nagyon élvezem.

Filmekből ebben a hónapban nem igazán találtam olyat, ami igazán megfogott volna, hacsak nem Guillermo del Toro Pinokkiója, valamint közvetlenül az utazás előtt ültem be a moziba a 2550 című dokumentumfilmre, amely Till Anilla magyarországi Kéktúrájának a teljesítéséről szól. 

Nem titok, hogy egy ideje foglalkoztat az El Camino, ez a film pedig inspirált abban, hogy ne hagyjam veszni ezt a bakancslistás pontot (meg semmit, amit meg akarok valósítani), hanem tegyek érte, hogy közelebb is kerüljek hozzá. Ne csak „majd egyszer legyen”, hanem készítsek konkrét terveket, aztokat pedig bontsam le kis lépésekre. Hiszek benne, hogy bármit meg lehet valósítani, ha elég elszántak és kitartóak vagyunk. Bármit, de nem mindent. Ezért fontos is, hogy érdemes céljaink legyenek, amelyek valóban számítanak és megérik a beléjük fektetett energiát.

Antwerpen főtere Brabo szobrával

Instagramon és a Facebook oldalamon már írtam pár sort a május végi belga-holland utazásról, és itt már csak a legfontosabbakat szeretném megemlíteni. Mióta először jártam Belgiumban, nagyon szerettem volna visszatérni Antwerpenbe, és másodszor is elvarázsolt a város. (Elhatároztam, hogy a most íródó regényemben is jelentős szerepet fog kapni ez a helyszín.) Legközelebb szeretnék bejutni az állatkertbe, és jelentkezni a város alatt húzódó csatornarendszer felfedező túrájára – egyrészt a kutatómunka miatt, másrészt pedig a kalandvágy miatt.

Hágában fantasztikus élmény volt élőben megcsodálni a művészettörténet órákról jól ismert festményeket, ám a Fabritius Aranypintye volt számomra a kiállítás megkoronázása. (Donna Tartt könyvét az indulásig nem sikerült kiolvasnom, még csak a felénél tartok, de ezek után csak annál nagyobb élmény lesz befejezni.) Szeretek elcsemegézni a regény mondatain, és olyan élők a karakterek, hogy olvasás közben gyakran érzem úgy, mintha hosszú idő után találkoznék egy régi baráttal, aki feleleveníti a közös élményeinket.

Hága azonban nem csak azért bizonyult felejthetetlennek, hanem azért is, mert utolért bennünket egy hatalmas vihar (az Atlanti falhoz igyekezve), és egy helyi holland nő sietett a segítségünkre – külföldön nem először volt részem ilyesmiben, de minden alkalommal elámulok az idegenek kedvességén, hogy nekik mennyire természetes önzetlenül segíteni. Az eset tanulsága: semmi sem történik véletlenül.

Az esteledő Aszterdamban

Amszterdam hatalmas város, semmihez sem hasonlítható hangulata van a csatornák labirintusával. Minden utcája képeslapba illő. (Külön öröm volt, hogy megtaláltam azokat a házakat, amiket előzőleg random képekről lerajzoltam, és annyira jellegzetesek, hogy egyből felismertem őket.) Anne Frank háza méltó emléket állít a család és egy nemzet tragédiájának (fotózni sajnos nem lehetett, ezért nincsenek róla képeim). Ha jobban meg szeretnétek ismerni a történetet, jó szívvel tudom ajánlani az Anne Frank bújtatója című szívszorító sorozatot. Csak ott a helyszínen döbbentem rá, hogy mennyire hitelesen csinálták meg a film készítői a szobákat is a legapróbb részletekig. A sorozat legfőbb üzenete az, hogy nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassuk mások életét, már egy kis segítség is hatalmas változást eredményezhet.

Még nem tudom, hova fog vezetni a következő utam, de bőven tudnék miből válogatni (most leginkább Finnország és Görögország foglalkoztat, de Rómába is ezer örömmel visszatérnék, hogy ismét részese legyek egy valóságos időutazásnak). Majd elválik. Ezek azok az örökérvényű élmények, amelyek mindig velünk maradnak, és senki sem veheti el tőlünk.

Az Északi-tenger vihar előtti hullámai

Eredményes április

Bizakodva néztem az új hónap elébe, amely olyan gyorsan telt el, hogy alig bírtam felfogni. (Ez részben annak is köszönhető, hogy rengeteg minden történt.)

□ A MasterCard pályázaton idén sem sikerült bejutnom a tíz döntős közé, ami motivál abban, hogy tovább fejlődjek.

□ Még egy kiadó visszautasította az Elhallgatott dalainkat, arra hivatkozva, hogy a témaválasztás miatt nem tudják kiadni. Elszántan próbálkozom tovább, amíg a regény meg nem találja a helyét. (Természetesen nem esnek jól ezek a visszautasítások, ám ilyenkor mindig arra gondolok, ha feladom, akkor soha nem lesz belőle semmi. Ez az én történetem. Nem fogja más megcsinálni helyettem. Muszáj tovább menni, mert ahogy az előző bejegyzéseimben is írtam, csakis így lehet elérni a magunk elé kitűzött céljainkat. Az idő elteltével egyre tisztábban látom, milyen regényt is írtam, mik az erősségei, és úgy érzem, megéri a belé fektetett energiát, hogy végül eljuthasson hozzátok.)

□ Átdolgoztam az egyik novellámat (Partra vetett város) egy fél oldalas szösszenetté, majd beküldtem az Álljon meg egy novellára! pályázatra, illetve a Gabo is újra meghirdette a SFF pályázatát, amire a Gyönyörű maradványokkal tervezek benevezni, ám előtte még rendbe kell szednem, hogy beleférjen a megadott terjedelembe. Nagyon izgalmas ez a folyamat. Ilyenkor szeretem kinyomtatni az adott írást, hogy papír alapon is a kezembe foghassam, és másként tudjak rátekinteni, miközben javítom a bevált szempontjaim alapján.

□ Ezen kívül felfedeztem, hogy van még egy novella ötlet a fejemben, legalábbis annak csírája, amelyet jó lenne a közeljövőben kidolgozni, és meglátni, hová fut a történet. Még munkacímet sem adtam neki, annyira kezdetleges – de szintén a weird, sci-fi kategóriába sorolható.

□ Annak ellenére, hogy a munka mellett két hete hozzá sem tudtam nyúlni az aktuálisan íródó regényemhez (Ami belőlünk maradt), ebben a hónapban mégis sokat tudtam haladni vele. Jelenleg átléptem a 61 ezer szót, és az első nagy rész vége felé járok (összesen 5 nagy rész lesz), tehát a regény egy ötöde lassan elkészül. Azt hittem, az első része (amely tulajdonképpen a ,,bevezető", ám mégis megalapozza a főszereplőt és a fontosabb mellékkaraktereket), jelentősen rövidebb lesz, az események mégis magukkal sodortak (ahogy azt rendszerint lenni szokott), és habár megterveztem, mit szeretnék bele, azon kívül egy csomó más mindent is felfedeztem, amely mellett nem mehettem el szó nélkül. Annyira hiányzott ez az érzés, amikor élni kezd az általam megteremtett világ!

□ Számos új könyvet beszereztem ebben a hónapban, és olyan olvasmányokra sikerült sort kerítenem, amelyek szinte mind elnyerték a tetszésemet. Idén csökkenteni szeretném az olvasatlan könyveim listáját, ami pedig nem vált kedvencé vagy nem olyasmi, amit szívesen újraolvasnék, azoktól megszabadulok, hogy hely legyen a polcomon a többinek, és csupa olyan kötetek maradjanak, amelyeket egytől-egyig ismerek és szeretek.

Megismerkedtem Alexandre Barrico munkásságával (a Selymet és a Novecentot olvastam eddig tőle), de továbbra is fogom keresni a könyveit. Nagyon gondolatébresztő, ahogy a szavakkal és a különböző műfaji stílusokkal játszik, emellett pedig remek mesélő.

Klasszikusok terén a Dűne harmadik részével, illetve A lepkegyűjtővel folytattam a sort. A kevesebb több című regény is terítékre került, hiszen egyre inkább érdekel ez a téma, és magam is tapasztalom ennek a módszernek jótékony a hatásait, a könyv pedig tartalmazott néhány hasznos tanácsot arra vonatkozólag, hogyan alkalmazzuk ezt a mindennapokban, vagy egyáltalán hogyan álljunk neki, hogy sikeres tervet tudjunk kitűzni magunk elé. (Annak ellenére, hogy olvasmányosnak és könnyen fogyaszthatónak találtam, kicsit többet vártam volna tőle. Nekem inkább önéletrajzi jellegűnek tűnt, mint tényleges kézikönyvnek.)

 □ Következzen néhány kiemelkedő film, amelyet ebben a hónapban láttam: az Álom luxus kivitelben (1961), és a Római vakáció (1953) teljesen elvarázsolt. Volt egyfajta ártatlan bája ezeknek a filmeknek, ami miatt érdemes lesz majd többször újranézni őket.

Brooke Shileds: Pretty baby (2023) dokumentumfilm szintén a hónap legjobbjai között szerepel. Brooke (akinek a karrierjéről azelőtt szinte semmit sem tudtam), őszintén vall Hollywood csillogásának sötét oldaláról, az őt ért zaklatásokról, és traumák feldolgozásának nehézségeiről. Nyomon követhetjük egy erős nő életútját, aki képes volt talpraállni, az elvárásokkal szembe szállva megvalósítani az céljait, saját családot alapítani, és rálelni a megérdemelt boldogságra. Egyszerre megrázó és inspiráló film.

Nem csak ez volt az egyetlen, amely jól összetörte a szívemet. Nem sokkal utána találtam rá a Ments meg, uram! (1995) című filmre, amely a halálsoron játszódik, és egy állítólagos gyilkossággal elítélt férfi utolsó napjait, valamint az élettel való megbékéséét követi nyomon (ebben pedig egy apáca próbál a segítségére lenni). Szuper alkotás, teljesen megérdemelt az Oscar díj. (Tim Robbins nem csak jó színész, hanem kiváló rendező is!)

□ A Sógun sorozatra már nagyon kíváncsi vagyok, helyette mégis a Nyerd meg az életed-et (2021) kezdtem el, amelybe csak bele akartam nézni, aztán végül, ahogy az lenni szokott, két nap alatt ledaráltam az egészet.

□ Egyebek, hétköznapi dolgok: egy teljes napra ismét felkértek tolmácsnak, amelynek keretében lehetőségem volt meglátogatni a felújított, csodaszép jáki templomot. Legalább harminc cigaretta márkát megtanultam, beavattak a tapétázás és a falszigetelés rejtelmeibe, többször adtam vérplazmát, készítettem rajzot megrendelésre, meggyes lepényt sütöttem a kollégáknak (jé, már ilyet is tudok), ma pedig hollandul álmodtam, holott egyetlen szót sem értek ezen a nyelven.

(Dióhéjban ennyit terveztem írni az áprilisról, a májusi élménybeszámoló minden bizonnyal hosszabb lesz, ugyanis megvalósításra kerül egy várva várt utazást, amelyre már most javában készülök.)

Élményekben gazdag március

 

A hónap első napját mindjárt egy felejthetetlen moziélménnyel nyitottuk: a Dűne második része minden várakozásomat felülmúlta. Nem győzöm kivárni a folytatást, és megadta a végső lökést ahhoz, hogy végre elkezdjem olvasni a könyveket is. A filmről itt áradoztam, az első könyvről pedig itt írtam néhány sort.

Februárban sort kerítettem az Üvöltő szelekre, márciusban pedig a Jane Eyre regénnyel folytattam a klasszikusok olvasását. Az írónő teljesen elvarázsolt ezzel a bájos történettel, Jane jellemében néhol pedig egy kicsit magamra ismertem.

 Az elmúlt hetekben az írással is remekül haladtam. Lassan kialakítok egy újfajta rutint, igyekszem minden nap foglalkozni a regénnyel (ezt néha úgy érem el, hogy meghatározok egy bizonyos szószámot, ám ez nem mindig válik be, mert ilyenkor vagy többet, vagy kevesebbet írok, de sosem annyit, mint terveztem). Ezért inkább csak azt tartom szem előtt, hogy minden nap haladjak valamennyit, még ha ez egyetlen bekezdést is jelent. Jelenleg két nagy fejezettel vagyok készen, 46 ezer szónál járok, és kezdenek letisztulni a szereplők jellemfejlődésének csomópontjai. Egyelőre igyekszem úgy megalapozni a történetet, ahogyan a fejemben él, a cselekményre koncentrálni, és habár már végeztem, és folyamatosan végzek kutatómunkát, akkor fogok majd igazán mélyen belemerülni bizonyos témákba, amikor az aktuális részekhez érek. Ez segít egy dologra összpontosítanom, eltávolítani magam a másik félbehagyott regényemtől, amely továbbra is ott motoszkál bennem, és miatta könnyen megoszlik a figyelmem (nem tudom, mások hogyan csinálják, de én ezért nem szeretek párhuzamosan dolgozni több sztorin).

 Egy másik regényemmel jelentkeztem a Mastercard-Alkotótárs ösztöndíj programára (idén már másodszor). Ennek a történetnek 2016 táján egyszer már megírtam az alapját, de teljesen tiszta lappal szeretném indítani, más főszereplővel, más küzdelmekkel felújítani, mert ennyi év távlatából is rengeteg lehetőséget érzek ebben a sztoriban, csak már mást jelent nekem, mint amit akkor jelentett. (A pályázat eredményhirdetése május 24-én lesz, addig lehet izgulni.) Ha nem jönne össze – mert simán lehet, hogy megint így lesz –, jövőre újra megpróbálom. Meg utána, meg utána is. Közben pedig természetesen több helyen is szerencsét próbálok, egészen addig, amíg nem találok egy kiadót, aki hajlandó felkarolni. Ha íróként el szeretnék érni valamit, nincs más módja, csak ez. Újabb elutasítás? Tovább kell próbálkozni. Aki igazán akarja, tovább fog próbálkozni. A tehetségnek, ami kitartással, folyamatos munkával és fejlődésre nyitott alázatossággal párosul, annak előbb vagy utóbb meg lesz az eredménye. Meg kell lennie. (Nem csak magamról beszélek, hanem általánosságban is. Bármilyen művészi ágban próbáljon is elhelyezkedni az ember, a tehetség sajnos mit sem ér, ha nincs mellette szilárd eltökéltség.)

 Szeretek listákat vezetni, hiszen néha annyi történet kavarog a fejemben, hogy nekem is nehéz mindent számon tartani. Aminek már megvan az első vagy éppen a végleges kézirata:

 1.) A kőszegi regény (Elhallagtott dalaink), amely tényleg csak kiadásra vár.

2.) Két novella, amelyet tavaly november-decemberben írtam, és ismét a Gabo pályázatára szánom őket (Gyönyörű maradványok, Partra vetett város). Ez előbbit eredetileg regénynek szántam, de inkább feláldoztam az ötletet egy ütős novellának. (Hasonlóan elvont, mint a tavalyi SFF antológiában megjelent Anyánk szíve című novellám, itt azonban a történelmet kevertem a fantasztikummal.)

3.) A 2018-ban írt belgás, 2. világháborús regényem (Belgiumban mindig szeptember van), amelynél nem fogok fukarkodni egy tizenkettedik átírással sem – de csakis azután, hogy újra megjártam Antwerpent, és magamba szívtam a város hangulatát.

4.) Egy lélektani, búvárokról szóló regény (Köztes állapot), amelynek munkatervét és beleolvasóját leadtam a Mastercard pályázatra.

5.) Ezen kívül van egy jó hosszú sci-fi regényem, amit még 2021-ben írtam (ennek egyelőre nincsen végleges címe), és egy múzeumi lopás körül forog a történet a föld utolsó lakható városában. (Ez az első kézirat állapotában van, amivel még rengeteg munka lesz.)

6.) Valamin van egy befejezett dark fantasy/sci-fi sztorim 2022-ből (Álmot látott a király), amelynél a gyerekkori rémálmaimat vettem alapul. (Ennek is csak az első kézirata van kész.)

 És amilyen történetek még folyamatban/tervben vannak:

1.) Az ’56-os forradalomról szóló regény, amelynek már megvan a cselekménye, de ténylegesen nem kezdtem el írni. (A címén még gondolkozom.)

2.) Egy 2. világháborús regény, amin jelenleg dolgozom. (Ami belőlünk maradt)

3.) Emellett párhuzamosan ötletelek hozzá egy apokaliptikus regényhez, amelyről már meséltem kicsit az előző blogbejegyzésekben. (Napjaink végezetéig)

4.) Illetve valahol körvonalazódik bennem egy újabb sci-fi történet, amelynek még munkacíme sincs, de az alapötlet, a főbb karakterek és csavarokkal együtt már megvannak.

 Ahogy a listából is látszik, tele vagyok tervekkel, rengeteg történet van készülőben, és a megírtakkal is még bőven foglalkozni kell, hiszen egytől egyig szeretném eljuttatni őket a kiadásig. Élvezem írással töltött megszámlálhatatlan mennyiségű időt, és azon vagyok, hogy a legtöbbet hozzam ki a történetekből, és az olvasóknak a legjobb élményt nyújthassam.

Az íráson kívül a rajzolásban, festésben is tevékeny voltam. Hosszú hónapok után elővettem a rajzpadot, a vázlatfüzeteket, és több alkalommal is országszerte utaztam egy-egy megrendelésért. Például két napot kaptunk arra, hogy kifessük a Dürer kert egyik emeleti tánctermét (estefelé csak úgy remegtek a falak a földszintről felhallatszó koncertek miatt). Mindig élvezem az ilyen munkát (bár most a tizenhat öltésemmel annyira nem volt buli), először jó erős ragasztót vittünk fel a teljes falfelületre, aztán jött a glettelés, végül maga a festés. Egyébként nagyon hangulatos helynek tartom a Dürer kert parkját, tetszenek a fákra lógatott színes lámpák, valamint sokat dob rajta a Duna-part közelsége, ahol bármikor el lehet fogyasztani egy jó kis ebédet, közben pedig figyelni a horgászokat vagy éppen a kajakosokat.

 Filmek, amiket márciusban néztem és jó szívvel tudok ajánlani:

– Dűne 2 (2024) – Ha tehetitek, moziban nézzétek, úgy még nagyobb élményt nyújt!

– A szavak titkos élete (2005) – Újranézés volt, de továbbra is megrázóan szép történetnek tartom. Különösen akkor megrendítő, ha úgy ültök le megnézni, hogy semmit sem tudtok a sztoriról.

– Yentl (1983) – Nagyszerű film, remek dalokkal, sok kellemetlen helyzettel, ami egyre lehetetlenebb helyzetekbe kényszeríti a szereplőket. Emberi, megható történet, amelyet érdemes megnézni.

Ami a sorozatokat illeti, újranéztem az Angolokat (2022) Emily Blunt főszereplésével, aztán próbát tettem a Sherlock sorozattal (2010-2017), és hamarosan azon kaptam magam, hogy a rabjává váltam. A BBC bemutatja a legendás brit nyomozópáros kalandjainak modern változatát, amit hihetetlenül intelligens rejtély megoldásokkal, és sírva nevetős jelenetekkel tűzdeltek tele. Sherlock egy rendkívül éleseszű, zseniális nyomozó, másrészt viszont egy totális szociopata, aki rettentően manipultív, és nagyon hamar elunja magát, ezért sürgősen találnia kell valamilyen megoldatlan ügyet. Hozzá képest szegény Dr. Watson egy végtelenül jámbor lélek, és elég sokat szenved mellette a 4 évad során, mert Sherlock imádja szivatni őt. (Benedict Cumberbatch és Martin Freeman talán élete legjobb alakítását nyújtja). Egyszóval haláli sorozat. Nálam bekerült a kedvencek közé. Tömény humor, fergeteges párbeszédek, váratlan fordulatok, és kiváló színészek. Nem fogjátok megbánni, ha belekezdtek!

 

A továbbiakban bővebben mesélek a Detroit: Become Human játékról, amit már előzetes beharangoztam az Instagramon, mert számomra ez volt a március egyik csúcspontja. Habár nem tartom magam gamernek, a videojátékok nehezebben tudnak lekötni, mint a filmek, olykor mégis akad egy-egy darab, aminek nem tudok ellenállni: márpedig ez az androidokkal teli világ határozottan ilyen volt.

 Belegondoltam, hány ember munkájának eredménye egy ilyen összetett játék: a látványtervek, a szerteágazó cselekmény kitalálása stb. Eleve már a jövőben játszódó történet nagy teret biztosított az alkotók fantáziájának kibontakozására, amelyet szerintem maximálisan ki is használtak. A Detroit-ról előzőleg már hallottam ezt-azt, sokan dicsérték, és sejtettem, hogy jó lesz, de azt nem, hogy ennyire magába szippant majd. Teljesen elér azoktól a játékoktól, amelyeket eddig kipróbáltam, ugyanis egy olyan interakciós élményre hív, ahol a karakterek térbeli mozgatása mellett folyamatosan döntéseket kell hozni, amelyekkel egyedivé alakítható a történet. 

Adott három android szereplő, akinek a sorsa a mi kezünkben van, és tetszés szerint formálhatjuk azt:

1.) Connor az emberekből álló rendőrség nyomozásaiban vesz részt, és egy meglehetősen mogorva, alkesz nyomozótárshoz osztják be (egyébként játék közben esett le, hogy Hank színésze A remény rabjai filmből ismerős).

2.) Markus ápolói szerepet tölt be egy idős ember mellett, aki a műtermében arra bíztatja őt, hogy fesse meg a saját álmait.

3.) Karát bébiszitternek vásárolják meg egy olyan kislány mellé, akit rendszeresen ver az apja.

 Mindhárman hamar a szívemhez nőttek, és az érdekükben igyekeztem a lehető legjobb döntéseket meghozni (amikről aztán hamar kiderült, hogy közel sem azok voltak a legkézenfekvőbb megoldások). A már meghozott döntések azonban megmásíthatatlanok, a játék ezekre építkezik a továbbiakban, de mindvégig miénk a választás joga, az utolsó pillanatig rajtunk áll, kivé válnak a karakterek. (Ez kicsit olyan, mint amikor a saját szereplőim útját szabom meg a regényeimben, itt a játékban azonban nem tudom  befolyásolni, hogyan reagál rá a másik karakter, és gyakran egyáltalán nem lehet előre kikövetkeztetni, mi lesz az adott döntés következménye. De pont ettől a rizikótól válik igazán izgalmassá.)

 Ebben a játékban nem üres ígéret az, hogy minden egyes választásunknak súlya van. Néha csak pár másodpercet kapunk rá, és ha rosszul jövünk ki belőle, az felborítja az egész történetet. Nem csupán élet-halál helyzetekben kell fontos döntéseket hoznunk, hanem az is ránk van bízva, milyen kapcsolatot alakítunk ki más szereplőkkel (pl.: a főszereplőnk kiknek hazudik az arcába, kiknek mondja el az igazságot stb.). Ezek bár apróságoknak tűnhetnek, mégis nagyban formálják a cselekményt. Ezért is van az, hogy a játék mindenkinek más hangulatot, élményt fog nyújtani, aszerint, hogy mit választ. Többszöri játszásra már rá lehet érezni, milyen előnyei vannak annak, ha a főszereplők jóban vannak bizonyos karakterekkel, vagy mi történik, ha épp az ellenségeivé teszi őket. Mindkettőre megvan a lehetőség (csakúgy, mint a való életben), és érdemes kísérletezni azzal, kivel ápolunk jó viszonyt, vagy kit haragítunk magunkra.

 Mivel három szereplőt kell mozgatni, elkerülhetetlen, hogy az útjuk előbb-utóbb valamilyen módon ne keresztezze egymást. Tőlünk függően, előfordulhat, hogy egyszer csak ellentétes oldalakon találják magukat... vagy éppen a legjobb barátokká válnak? Ki tudja? Számomra döbbenetes volt látni az ábrákat a fejezetek végén, hányféle kimenetele lehetett volna az adott jelenetnek, aztán azon kaptam magam, hogy azt analizálom, vajon miért döntöttem így, helyes volt-e, jól tettem-e, de ezt többnyire csak később tudtam meg. (Néha súlyos következmények árán.) 

 

Innentől kezdve SPOILERES! (Ha még nem játszottad ki a játékot, ne olvass tovább, mert belemegyek a részletekbe!) 

Sokat hozzáad az élményhez, hogy ha bármelyik főszereplő meghal, nem lehet visszahozni őt, és nélküle kell végigvinni a játékot. (Kivéve Connor esetében. Viszont a sztori második felében, amikor bedurvulnak a dolgok, van egy pont, ahol már őt sem lehet visszahozni. Legalábbis, ha azt választjuk, hogy deviánssá váljon.) Csak vele összesen 28 féle módon lehet meghalni a játékban, szóval szinte kizárt, hogy valaki elsőre élve teljesíteni tudjon vele minden küldetést. Én rögtön az elején egymás után kétszer is meghaltam vele, rossz döntéseket hoztam a kislány megmentésénél, ami Connor halálával zárult, és a deviáns kihallgatásánál, amikor Connor egyből megnézte az emlékeit, aztán ostoba módon közbeavatkozott, amikor az android meg akarta semmisíteni önmagát. Utána viszont kezdtem ráérezni, miken múlik az élete, és próbáltam ügyesen navigálni, ami sikerült is, mert csupán egyszer számítottam el magam (megint egy kihallgatásnál, amikor túl erőszakosra vettem vele a figurát), és éppen hogy sikerült visszahoznom őt a harmadik halálból. 

Habár többszöri alkalommal könnyebb kiismerni a döntések következményét, első játszásra semmilyen támpontot nem kapunk, és egymás után jönnek a váratlan fordulatok. Kara kétszer került halálközeli helyzetbe, Markus esetében meg már nem is számoltam, de összességében igyekeztem úgy vigyázni a karakterekre, mint a szemem fényére. Mégsem sem tudtam őket mindentől megóvni (vannak rosszabb dolgok is a halálnál).

 Connornak volt a legizgalmasabb története, talán ezért is lett ő a kedvencem, illetve Marcust is kedvelhető szereplővé alakítottam, akivel maximálisan együtt tudtam érezni. Karának nem volt olyan eseménydús a szála, mint a két srácé, de az ő történetéből Luthert kedveltem nagyon. Imádtam a főszereplők találkozási pontjait (nem volt szívem összeugrasztani őket, de egyszer egy olyan verziót is kijátszanék, ahol halálos ellenségek, mert ez számtalan új választási lehetőséget adna).

 

Karát fehér hajjal csíptem a legjobban. :)

Az én verziómban Connor deviánssá válik, ám a társa, Hank – aki alapvetően ki nem állhatja az androidokat –, így is elfogadja őt, mert meglátja benne azt a valamit, ami emberivé teszi. Nem mellesleg kétszer megmenti Hank életét, cinikus megjegyzésekkel ugratja a nyomozás közben, és még meg is hívja egy körre a kocsmában, szóval az én változatomban Connor és Hank nagyon megérdemelte a szívet melengető befejezést, amelyben egy apa-fia kapcsolatot látok kibontakozóban. (Egyik kedvenc jelenetem a Cyberlife toronyban lezajott végső csata. Nagyon jól tettem, hogy többek között megjegyeztem Hank kutyájának a nevét.)

A többieknek sajnos nem sikerült ilyen fényesen a finálé. Kara busz helyett csónakkal vágott neki a határnak, de csak nagy áldozatok árán jutott el a túlpartra, és habár azt választottam, hogy minden veszteség ellenére kitartson, mégis egyes egyedül maradt, mert sem Luther, sem Alice nem élte túl mellette. 

Markus forradalmat csinált, a közvélemény gyűlölte őket, ráadásul az összes társa meghalt (velük azért igyekeztem jóban lenni, kivéve North-tal), aztán Connor átállt hozzájuk, és a barátja lett (hogy történjen velük valami jó is). Ami szerintem szuper döntés volt, mert ha Markus és Connor ellenségek lennének (arra is számos verzió van, hogyan, mikor ölik egymást), akkor Connor személyében a lázadás egy csomó előnytől meg lenne fosztva, és a Cyberlife tornyos végső harc sem valósulhatna meg. (Sőt, úgy a leggázabb Markus-szal megölni Connort, ha már deviánssá is vált, mert azzal csak annyit érnénk el, hogy egy újabb Connor példány lépjen a helyébe, aki egy gyilkoló gépezet, és esély sincs arra, hogy egyszer emberivé váljon, a lázadás meg szerzett magának még egy ellenséget.) Az én változatomban a történet végén Markus meglátogatja Carl-t (nálam a fia halt meg, nem ő) – és itt zajlik le a kedvenc beszélgetésem kettejük között.

 Felmerült bennem, vajon ki lehet-e úgy játszani, hogy mindegyik karakter (a mellékszereplőket is beleérve) életben marad, és még boldog befejezést is kap? Mondjuk, ha Markus a békés tüntetés mellett döntene, Connor gép maradna, de nem kellene levadásznia őt, mert a közvélemény is elfogadó, Kara meg szépen busszal Alice-szel és Lutherrel együtt átjutna a határon? 

 

Hank-et is nagyon fel lehet bosszantani :D

De olyan verziókat is szívesen kijátszanék, amikor Connor megöli Marcust, és North lép a helyébe, hogy Connor aztán őt is kiiktathassa. Vagy amikor Markus teljesen magára haragítja egész Jerichót (nem szabadítja ki a többieket stb. Fogalmam sincs, ilyenkor mik a lehetőségek). Elvileg olyan is van, hogy Markus North szeretője lenne, és együtt áldoznák fel magukat, bár én ezt a lehetőséget szándékosan kerültem, nem volt szimpatikus a nő jelleme. Kara szálában sajnos nem érzek annyi potenciált, de azért ott is lehet egy-két dolgot másképp csinálni (mondjuk az elején én az elhagyatott kocsiban aludtam, pedig ki lehetett volna rabolni az üzletet, hogy legyen elég pénz a szállodára, meg úgy is lehet dönteni, hogy nem öli meg a  kiscsaj apját. Szerintem Karát nagyon hamar ki lehet írni a történetből azzal, ha az üldözéskor Connor elkapja őket, és nem tudnának meglógni Alice-szel.)

Hank-et Connor ellenségévé tenni viszont halálos vétek (ehhez néhány szituációban csupán annyi kell, hogy legyünk vele taplók, és haljunk meg Connorral annyiszor, ahányszor csak tudunk, lehetőleg Hank szeme láttára) – de ezt nem ajánlom, ez a lehető legrosszabb változatokat eredményezheti, nem csak Hank dühkitörései miatt, hanem azért is, mert ő az egyetlen fontos ember mellékszereplő, aki számos tragikus döntést hozhat a fia halálának és az alkoholfüggőségének fényében. 

Mindenre adott a lehetőség, de akárhogy is döntesz, két jó tanács: mentsd meg a halat, amelyik kiesett az akváriumból, és vegyél egy italt Hank-nek! :D 

Itt végig lehet böngészni fejezetenként, hány kimenetele lehet az adott jelenetnek. (De így sem biztos, hogy minden kis apróság benne van, bizonyos párhuzamos lehetőségeket akkor jelenít meg a térkép, ha pl megnézel valamit, megszólítasz valakit stb.) Itt pedig a játék során meghozott top 10 legfontosabb döntés szerepel (mondjuk én más dolgokat neveztem volna meg, de hát én egy teljesen másik verziót vittem végig).

SPOILER VÉGE!

 

Nem gondoltam volna, hogy a Detroit ilyen nagy hatással lesz rám, és nem csupán a „mi lett volna ha” kérdések miatt elgondolkodtató (amelyeken valószínűleg minden játékos agya kattogni fog, miután először végigjátszotta), hanem azért is, mert segít más színben látni a saját döntéseinket is. A játék számos téren minket próbára tesz, és azt tartom a legfontosabb üzenetének, hogy mindig van lehetőségünk dönteni, csak fel kell ismernünk, amikor eljön a választás pillanata, és aztán vállalnunk kell értük a következményeket. Némely döntésünknek talán alig lesz hatása, mások viszont az egész életünket megváltoztathatják.