Próbára tévő július

Vannak azok a hónapok, amik különösen jól indulnak, aztán úgy pofán vernek (tényleg ez a legkifejezőbb megfogalmazás), hogy hosszú ideig nem tudunk magunkhoz térni tőle – ha ez egyáltalán megtörténik valaha. A július számomra ilyen volt. Több szempontból is új fejezetet hozott el az életembe, ezek közül némelyikre már hosszú ideje készültem, és akadt olyan, amit teljesen váratlanul ért. Számos dologgal kapcsolatban felnyílt a szemem. Nehéz volt, kemény volt, sok mély beszélgetésen, spontán kiruccanáson, tervszövögetésen, ráeszmélésen, próbatételen vagyok/vagyunk túl. De várakozással nézek a jövő elé, izgatottan várom, ami ezután következik majd.

    Ami a regényírást illeti, sajnos nem haladtam olyan ütemben, ahogyan szerettem volna (rengeteg más dolog közbejött), mégis kulcsfontosságú jelenetek készültek el, amelyek által egyre komolyabbá vált a történet. Akadtak napok, amikor úgy elkapott a gépszíj, hogy hatezer szó után is alig bírtam megállni, máskor meg csupán egy-egy bekezdésekre futotta. Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy elveszik belőle a játékosság, ezért megkavartam a dolgokat, hogy ismét izgalmassá tegyem saját magam számára, és más szereplőket hagytam életben, más szereplőktől váltam meg, mint az elején terveztem, ennek hatására merőben más hangulatot kapott az adott fejezet (ám arra figyeltem, hogy a cselekmény legfőbb csomópontjain ez ne változtasson). A meglévő 115 ezer szó tovább ösztönöz az írásban, és alig várom, hogy a történet legvégén összeérjenek a szálak. (Egyre inkább érzem, hogy jobb címet nem is választhattam volna – lásd a fenti képen.) Feltöltődésként pedig Bagossy koncerten csápoltam, sivatagban rekedt elhagyatott hajókat festegettem, ami egy zavaros álmomból maradt meg, és természetesen ebben a hónapban is minőségi időt szántam az olvasásra.

Mindjárt a hónap elején fejeztem be Az aranypinty újraolvasását. Izgatott várakozással kezdtem bele egy olyan könyvbe, amelyről már tudtam, hogy kedvencem lett, és ismét meg akartam tapasztalni azt a rácsodálkozást, a varázslatos felfedezést, amit első alkalommal éreztem. Az aranypinty minden mondata tűpontos ecsetvonásként kelt életre. Mintha ismerné az olvasót, értené a lelkét: mint egy vergődő kis madár, egy évekig hurcolt titok, az elsötétített szobába beszökő halovány fénycsík. Mintha egy régi barát ülne le melléd, hogy felelevenítse a közös, régi emlékeiteket. (Az amszterdami utazás után csak még élőbbé vált a csatornák leírása, megmosolyogtatott egy-egy utcai jelenet.)

Továbbra is az utolsó 20 oldal a kedvencem (amikor Theo a művészet és az ember kapcsolatáról mereng), valamint Theo-Borisz közös kamasz éveik. Az aranypinty sokat követel az olvasóitól, de cserébe sokat is ad. Lassú sodrású regény, aminek a végén kifizetődik a belé fektetett rengeteg idő. A művészet szépségéről írt hosszú, fájdalmas óda, sok szenvedéssel, évekig tartó gyásszal, egy igaz baráttal, kisebb-nagyobb hazugságokkal, sok droggal, Las vegasi sivataggal, csillagokkal, halálvággyal és az élet örökös körforgásával.

„Elpusztíthatja az embert, ha túlságosan kötődik a tárgyakhoz. Csak hát… ami igazán fontos neked, annak saját élete lesz, nem? És vajon nem ez a tárgyak (a szép tárgyak) lényege, hogy kapcsolatba hoznak téged valami nagyobb szépséggel? Azok az első képek, amelyek a szívedbe hatolnak, és kitárják, hogy aztán életed végéig ezt kergeted, ezt próbálod így vagy úgy megragadni?”

A másik regény, amely kiemelkedő volt ebben a hónapban, a Száz év magány. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor még semmit sem tudtam a történetről, így azt gondoltam, ez egy jó kis világtól elvonulós, elmélkedős sztori lesz. Mit ne mondjak, bőven okozott meglepetéseket.

Ami nagyon tetszett: az a valóságba átcsempészett finom, olykor alig észrevehető misztikum, ami máshol a legabszurdabb, elborult képtelenségekként alakította a történetet. Vagyis, hogy nevén nevezzem: leginkább maga a mágikus realizmus vett le a lábamról. Az a sejtetett, de mindvégig jelenlévő meseszerű baljóslat.
Márquez gyönyörűen ír (a fordító munkáját is dicséret illeti), olyan szókapcsolatokat használ, és olyan hasonlatokra talál rá, hogy akármennyire is visszataszítóak a szereplők, élvezet olvasni minden sorát.

Mégis hihetetlenül tömény volt. Mintha nem alig négyszáz oldalon lennék túl, hanem komplett négyezer oldalt próbáltak volna meg beleverni fejembe, egy kicsi ebből, egy kicsi abból: ezer oldal városalapítási történelem, ezer oldalnyi kártyavetési trükk, tenyérjóslás, ezer oldalnyi alkímia – hogyan ne próbálj aranyat létrehozni saját kútfőből –, meg ezer oldalnyi perverz rémálom a családi élettér színpadján. Ezt a kaotikus „mesét” sosem lehet igazán lezártnak tekinteni, mert ugyan a történet véget ér, és elbúcsúzunk az utolsó élő Buendíától is, a szellemek továbbra is visszajárnak a begóniákkal benőtt, roskadozó házba.

Marija Stojkovic illusztrációja remekül megragadja a könyv hangulatát.

Mi hát a Száz év magány? Eszméletlen őrület, amelyben mindent felvonultatnak, ami csak él és mozog, mint egy terülj terülj asztalkán. Márquez egyszerre próbálja ránk zúdítani az összes agymenését virágeső, mágikumba oltott szenvedés formájában, mi pedig hagyjuk neki, mert mesélni azt nagyon tud.

Utólag értelmet nyert a cím is – igaz, ki kellett várni ezt a pillanatot egészen az utolsó mondatig –, de megérte. Jó ideig nem fogom elfelejteni, az biztos.

,,Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”

 A könyvek után a szokott módon áttérek a filmekre. Júliusban több rajzfilmre, animációs filmre is sort kerítettem, és megnéztem a Gru 4-et a moziban (meglepően jó poénok voltak benne és elrejtett utalások az előző részekre vagy más filmekre), kellemes kikapcsolódás kerekedett belőle. Véletlenül akadtam rá a Cocolors című japán animációs 45 perces rövidfilmre, ami egy föld alatti világban játszódik, ahonnan teljesen eltűntek a színek. Keserédes történet, helyenként a Silóra, Metró 2033-ra, és a Szikravárosra emlékeztetett.

 Említést érdemel még az Egy tiszta nő angol, négy részes minisorozat, amelynek eddig nem ismertem a történetét, de annyira magával ragadott, hogy ezek után mindenképpen el fogom olvasni Thomas Hardy könyvét is. 

És akkor kicsit hosszabban áradoznék a Dark című sorozatról, amiből maratont tartottam ebben a hónapban. (A sorozattal valahogy sorsszerű volt a találkozásom is: németországi életem első napján szembejött velem egy óriási plakát a vasútállomáson, és örökre az agyamba égett az a sárga kabátos fiú képe a barlang előtt. Azóta kísért a történet.) Másodszorra mélyebb, hidegrázósabb élményt adott, mint négy évvel ezelőtt, amikor először láttam. Ez tipikusan az a sorozat, amelynek jót tesz a többször újranézés, hiszen első alkalommal a rengeteg csavar miatt a néző képtelen odafigyelni még az apróbb részletekre is az összefüggések szerteágazó szövevényében. Most azonban felkészültem, és a legelső résztől fogva gondosan vezettem a családfákat, jelöltem a szereplők közti kapcsolatokat, idősíkokat, hogy biztosan semmi se kerülje el a figyelmemet. (Ez senkit se riasszon el, enélkül is élvezhető, de azért erősen ajánlott jegyzetelni. Aki végigküzdötte már a Száz év magányt, az kellő felkészítést kapott a sorozathoz. Ez ugyanis mondhatni a német változata. Vagy még inkább: Ariadné fonalának újraértelmezett, modern meséje.)

Adott egy fiktív német város, Winden, ahol a helyi rendőrség eltűnt gyerekek után nyomoz, csakhogy a bűncselekmények sorozatában nem a tettes kiléte a lényeg, sem az, hogyan történt a gyilkosság, sokkal inkább az a kulcsfontosságú, hogy mikor következett ez be – melyik évben. A bevezető részek alapján a Stranger Things-hez hasonlítják, a történet azonban az első évad felénél nagyon komoly hangvételbe fordul, és homlokegyenest eltér az ismertebb, természetfeletti sorozatok koncepciójától, megtalálva a saját egyedi, hamisítatlan hangulatát. Itt nincsenek idegen lények, szuperképességekkel rendelkező szereplők, sírva nevetős poénok (egy kezemen meg tudom számolni, egyáltalán hányszor mosolyognak a szereplők a három évad alatt), a nagy része sötétségben játszódik, és bonyolultságban verhetetlen. Alaposan megdolgoztatja az agyat (aki tudja, mire figyeljen, annak előre sejthető egy-két fordulat leginkább az első évadban, de a harmadikban ez már olyan magas szintre van emelve, hogy lehetetlen kikövetkeztetni, mire megy ki a játék). Nem tudom, létezik-e szinkronos változat, de eredeti nyelven érdemes nézni, mert rengeteget hozzátesz az atmoszférához. Nena számai pedig kifejezetten passzolnak a történet mondanivalójához.

Az utolsó két rész tökéletes lezárása a sorozatnak, ahol garantált a katarzis. A záró jelenetben elhangzó monológból nyer értelmet a cím is, és elvezeti a nézőt annak felismeréséhez, hogy mennyire sokrétű már a világunk azon kis darabja is, amelyet egy életen át igyekszünk megérteni, és mennyire összetettek vagyunk mi magunk is. Minden egyes döntésünk aszerint formál minket, amit választunk. Az időutazás pedig nem jó móka, mert ha egyszer belepiszkálunk a világunk megszokott rendjébe, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Másodszorra még inkább imádtam, hogy a Dark ennyire szövevényes, karakterközpontú, helyenként morbid, mégis magával ragadó. Egyértelműen az egyik legjobban megkomponált sorozat, amit valaha láttam. Ám be kell vallanom, alig vártam, hogy végre a végére érjek, mert amilyen zseniális, olyan iszonyatosan nyomasztó… Talán ez az egyetlen negatívuma. Hiába van méltó helye a kedvenceim között, attól még annyira elmondhatatlanul depresszív, különösen az első két évad, hogy nem bírtam egy huzamban ledarálni. (A főszereplőt, Jonast alakító színész egy interjúban azt nyilatkozta, hogy amit egy életre megtanult ebből a produkcióból, az a gyász és a fájdalom valamennyi mélységének az átélése és átadása. Ezeket a szinteket a néző is teljes mértékben megjárja a szereplőkkel.) A harmadik évad elején szünetet kellett tartanom, de aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy megint a sorozat körül forognak a gondolataim, és akkor már muszáj volt befejeznem. Erre a filmélményre nem árthat rápihenni előtte, utána és (ha szükséges) még közben is. Négy év múlva talán ismét megnézem, de hamarabb semmiképp.

„Amit tudunk, csupán egy vízcsepp. Amit nem tudunk, az egy óceán.”

,,Mert a Sötétség végeredményben emberi viszonyokról és különösen a szeretetről szól, minden tettet, még a gonoszokat is a valaki iránt érzett erős ragaszkodás motiválja, a középpontban természetesen az egymásra csupán röpke pillanatokra találó, nyugtalanul vibráló személyiségű Jonas és Martha szerelmével. Kettejüknek ez a meséje nem csak az érzés erőssége és univerzális jellege miatt fontos, hanem elsősorban a minden szerelemre olyannyira jellemző önzés felmutatása miatt. A szerelmesek minden – tér, idő és emberi sorsok – felett állónak érzik összetartozásukat, ezért különböző stratégiákat követve folyamatosan, három hosszú évadon keresztül hajlandóak űzött vadként titkokat fejteni, manipulálni és manipuláltatni, áldozatot hozni és kérni csak azért, hogy végre egy olyan együttállás valósuljon meg, amelyben/amikor/ahol felhőtlenül egymáséi lehetnek. Igazából a világirodalom olyan klasszikus, tragikusan lehetetlen nagy szerelmeinek újabb fenséges verziója ez, mint Páriszé és Helénáé, Rómeóé és Júliáé vagy a wagneri Siegmundé és Sieglindéé, ahol a szerelem egyszerre hatalmas, mitikus erők játékszere és nálánál jóval nagyobb, rengeteg sorsot érintő események mozgatója.

De ahhoz, hogy kiderüljön, Jonas és Martha szerelme miként és mikor teljesül be – ha egyáltalán –, az olvasónak most nézővé kell válnia. Röpke harminc órányi filmnézés után pedig ígérem, a sorozatot sokáig nem fogjuk feledni. Fülünkben cseng majd Nena karcosan fájdalmas és vonakodóan nosztalgikus zenéje, még lehunyva is szemünk előtt bugyognak a főcím Rorschach-ábra módján évadról-évadra egyre bonyolultabban tükröződő vizuális motívumai, szívünket pedig elnehezíti az örök szerelem lehetetlen beteljesülésének mardosó szépsége." (Érdemes elolvasni a teljes spoilermentes kritikát ITT.)

A továbbiakban is igyekszem majd hozni a havi bejegyzéseket, és remélem, legközelebb már az idei Gabo SFF pályázatának eredményéről is beszámolhatok. (Nagyon izgatott vagyok, hogy idén mi lesz a novellám sorsa. Részemről én belefacsartam a szívemet.)

Könyvekkel teli június

 

Nagyon vártam már az idei Könyvhetet, de csupán egyetlen könyvet vettem (a többit, amit szerettem volna csak online lehetett kapni az adott kiadótól), és másfél óránál nem tölthettem többet a standoknál, mert utána gyakorlatilag élvezhetetlenné vált az egész a nagy tömeg miatt. A jó társaságot viszont élveztem az írónő társaim körében, akikkel órákig el tudtunk volna beszélgetni az irodalomról a meki sarkában (ti lettetek a napom fénypontjai), és azt fontolgattuk, hogy belevágunk egy különleges közös projektbe. Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle, és alig várom, hogy  megtervezzünk a részleteket!

A Könyvhét keretében végre hozzám is eljutottak a Még nem mehetünk haza könyvpéldányaim. Kiadóváltás miatt átmenetileg csak nálam lesznek elérhetők, így azzal, hogy közvetlenül tőlem szerzitek be, tudtok támogatni, és segíthetitek az írói munkámat, hogy minél előbb nyomdába kerüljön a következő regényem.

Az alábbi űrlapon keresztül adhatjátok le a megrendelést: ITT 

Jegyzetekkel teli füzetek

Regényírás szempontjából eredményes volt a június, rengeteget írtam, és még annál is többet olvastam. Egyaránt foglalkoztam a most íródó második világháborús regényemmel, és régebbi történeteimmel is (olyan formában, hogy az Elhallgatott dalainkat még egy kiadónak elküldtem, és kicsit haladtam az év elején elkezdett sci-fi regényemmel).

A sci-fi regényemhez megszületett egy fontos momentum, méghozzá teljesen váratlanul: egyik reggel egy nyomasztó álomból ébredtem, amely az egész napomra rányomta a bélyegét, és éreztem, hogy csakis úgy tudok megszabadulni tőle, ha leírom. Ebből született meg egy mese, ami nagyon lényeges rész lesz a cselekményben, tulajdonképpen egy átkötő kapocs a regény két története között. (Hogyan varázsolhatunk mesét egy rémálomból? Magam sem igazán tudom. Éppen ezért volt izgalmas papírra vetni mindazt, amit fel tudtam idézni belőle.) Miután ezzel elkészültem, visszatértem a történelmi korba, még mielőtt zátonyra futott volna a másik sztorim azzal, hogy elhanyagolom.

Jelenleg 90 ezer szónál járok, két szálon fut az esemény (a háború előtt és a háború után) – még csak az események felvezetésén dolgozom, de ez is egy új kihívás: úgy írni a háborúról, hogy nem írok róla, csak arról, milyen volt előtte és utána. Nagyon szeretném idén befejezni ezt a regényt, hogy utána a sci-finek tudjam szentelni minden figyelmemet.

 Ami a fantasztikumot illeti, mindig is sci-fi beállítottságú voltam (A gyűrűk ura és a Harry Potter könyvek teljesen kimaradtak a gyerekkoromból), előbb nyúltam rá egy idegen bolygón játszódó regényre, mint egy mágikus birodalmat bemutató fantasy képeskönyvre. Jobban vonzottak az olyan filmek, ahol a gépek átveszik az uralmat az emberiség felett, mint ahol sárkányokkal kell megküzdeniük a természetfeletti erőkkel rendelkező hősöknek.

Általános iskolás osztálykiránduláson fáradhatatlanul faggattam egy csillagászt, miközben a tábortűz mellett távcsővel figyeltük a Vénusz és a Mars tündöklését. Olyan lelkes voltam, hogy még a jegyzeteit is nekem adta, amit máig őrzök valahol a fiók mélyén az első regényeim kusza, soha be nem fejezett vázlataival egyetemben. Az első olvasmányélményeim után is azonnal a sci-fi felé fordultam, mindegy volt, hogy csillagászati szakkönyv került a kezembe, egy cikk Farkas Bertalanról, vagy éppen egy időhurokba került magányos űrhajós kálváriája (minél klausztrofóbbak voltak az ilyen történetek, annál jobban lenyűgöztek).

És habár már lemondtam arról, hogy valaha is a NASA-nál dolgozhassak űrhajósként, továbbra is jobban izgatnak a lehetséges apokalipszisek, mint a királyok és orkok csatái. Íróként mostanában kezdem belátni, hogy a két műfajnak sokkal nagyobb mozgástere van, mint azt korábban hittem, és egyáltalán nem különülnek el ennyire élesen egymástól. Egyre nyitottabb vagyok a két műfaj határmezsgyéire felderítésére, és igyekszem apránként kitapasztalni a játékosságukat (egyelőre csak novella szinten, de már a sci-fi regényem is tartalmazni fog egy-két elemet, amelyekről nehéz lenne pontosan megállapítani, a kettő közül melyik műfajba is tartoznak).

   Ebben a hónapban számos könyvet kiolvastam, új kedvencet ugyan nem avattam, de teljesen beletemetkeztem Stephen King világában Bev Vincent kötetének jóvoltából, és rengeteg kulisszatitkot megtudtam az író életéről és műveiről. (Neki sem volt fenékig tejfel az élet, jópár nehézséget megtapasztalt, mielőtt befutott és elismert íróvá vált volna.)

A hónap legnagyobb meglepetése Clara Dupont-Monod Egy közülünk című könyve volt. Szívszorító, felemelő történet egy családról, a testvéri összetartozásról és magáról az életről. Tele van apró életbölcsességekkel, gyönyörű mondatokkal – még egy kiváló példa arra, hogy a rövid könyvecskék is képesek felérni az ezer oldalas regényekkel.

Jelenleg még Edith Eva Eger Az ajándékot című könyvét olvasom, ami egyszerre kínál léleksimogatást és szellemi erőpróbát, mert amellett, hogy számtalan tanácsot ad, arra is késztet, hogy mélyen magadba nézz, és kíméletlenül őszinte legyél azzal kapcsolatban, amin változtatnod kéne. A döntés is éppen ilyen meghatározó olvasmányélmény volt. Az ajándék kicsit más jellegű, de mindkét könyvét csak ajánlani tudom, mert rendkívül tanulságosak, és nem utolsó sorban segíthetnek megküzdeni az élet kihívásaival.

A filmekre áttérve, ebben a hónapban a Sakknovella (2021) tetszett a legjobban. Évekkel ezelőtt olvastam Stefan Zweig könyvét, az is lehengerlő élményt nyújtott, és meglehetősen könyvhű adaptációt készítettek belőle (már amennyire emlékszem a sztorira). Oliver Masucci-t amúgy is bírom, több német filmben láttam már, köztük a Dark (2017-2020) sorozatban, ahol bizonyította a tehetségét. (Jövő hónapra beterveztem újranézni, felrajzolom az összes családfát, és valószínűleg hosszan fogok áradozni róla a következő blogbejegyzésben.)

 Még két további filmet emelnék ki, amik rendesen elgondolkodtak, és mélyebb nyomot hagytak bennem: az egyik a The Beast/Vadállat (2023), ami lényegében egy sci-fi-be oltott romantikus film (de már-már művészfilmnek is elmenne). Majd magyarul is meg kell néznem, ha már elérhető lesz, hiszen annyira sokrétű, hogy nem biztos, hogy sikerült minden apró részletét elsőre felfognom. (Még Amszterdamban is szembejött velem a plakátja, jó emlékeztetőül szolgált arra, hogy ideje megnéznem a várólistámról.)

A másik alkotás pedig a First Reformed/A hitehagyott (2017), amelyben Ethan Hawke remekel, miközben súlyos erkölcsi kérdéseket boncolgat. Többször nézős, mert itt is bőven akadtak rejtett utalások, amelyek csak másodszorra vagy harmadszorra jönnek át.

Ha még nem kezdted el nézni, sürgősen pótold be!

 A The Chosen/Kiválasztottak (2017 –) időközben az egyik kedvenc sorozatommá avanzsált, már a negyedik évaddal is végeztem, és tűkön ülve várom a továbbiakat. Csak ajánlani tudom, szuper alkotás, nagyszerű színészekkel, akik teljesen átélhetővé teszik a bibliából ismert történeteket, és testközelbe hozzák a példázatokat. Imádom a részekben elrejtett poénokat, valamint külön érdeme (és egyik legnagyobb erőssége) a sorozatnak, hogy minden szereplőt végtelenül emberinek ábrázol, egyik apostolt sem akarja idealizálni, vagy szentként bemutatni, hanem annyira hétköznapinak látjuk őket, hogy úgy érezzük, akár mi is egy lehetnénk közülük, hiszen problémákkal küzdenek, kétkednek, hibáznak és szenvednek, és mindezek ellenére mégis ők lettek kiválasztva. Ezt a fajta megközelítést eddig még soha egyetlen filmben sem láttam, ezért is érzem hiánypótló alkotásnak ezt a sorozatot. (Máté és János a két abszolút kedvencem.)

Gyorsvázlat az egyik kedvenc jelenetemről (4.évad)

Egyebek:

1.) Mindjárt a hónap elején megismerkedtem a házi (gomolya) sajtkészítés rejtelmeivel. (Külön öröm volt, hogy a második adag már jól is sikerült, nem égett le a tej, nem lett benne túl sok a fokhagyma stb.) A jövőben biztosan fogok vele többször próbálkozni.

2.) Körvonalazódik bennem még egy novella (talán a jövő évi Gabo pályázatra jó lesz, ha ismét megrendezik, vagy talán csak magamnak írom meg). Egyelőre halványan kapcsolódnak össze azok az ötletek, amelyeket már egy ideje gyűjtögetek (külön-külön nem állnák meg a helyüket, összesítve azonban roppant ígéretes sztori kerekedhet belőlük). Fogok agyalni rajta, amíg elég élővé nem válik ahhoz, hogy megírjam.

3.) A család és a barátok körében megrendeztünk egy zenés irodalmi estet, ahol felolvasásra került egy saját versem is. Részemről ez ismét a komfortzónából való kilépést jelentette, mert a prózáimat, rövidebb írásaimat ugyan már fel merem vállalni a nagyobb közönség előtt, a verseimmel viszont más a helyzet. (Azokat még mindig túl személyesnek érzem, ráadásul nagyon ritkán írok egyet-egyet, és rendszerint sosem érzem őket elég jónak, elég életképesnek, hogy bárminek is meg merjem mutatni őket.) Nagy meglepetésemre azonban ezzel az eggyel, amelyiknek még címet sem adtam, egészen elégedett voltam. Az év elején elkezdett sci-fi regényem szerves részét fogja képezni egy költő mellékszereplő révén, így nyugodtan foghattam arra, hogy végülis az „ő műve”, nem az enyém. :D Innen merítettem bátorságot, hogy oda merjem adni felolvasásra, és szerencsére nem bántam meg a döntésemet, mert pozitív fogadtatásban részesült.

Hajad olyan, akár a bájos tavaszi szél,

ha éjféli napfénybe emeled arcodat

Mosolyod, mint ezer mérföldre lévő folyó,

könnyeidtől újra megárad a patak

 

Tekinteted, mint a prérin vonuló árnyék,

szemeddel jeleztél, hogy ha vihar közelgett

Érintésed egy mozdulatlan nyári játék:

ujjaddal átrajzoltad a csillagképeket

 

Álmod, mint a parázsló tűz lusta izzása,

a hajnál már odakint a mezőkön talált

Sóhajod, mint a holtak igéző hívása,

akkor még vidáman kikacagtad a halált

 

Lélegzeted, mint a pislákoló gyertyaláng,

a füstben előtűnt a névre szóló térkép

Fájdalmad szilánkokkal borított deszkaház:

falainkon megjelent a tegnapi árnyék

  

Közös napjaink, mint kézzel teleírt naplók,

elég egy pillantás, hogy minden visszatérjen

Halálod az előttem bevágódó ajtó,

házunk most idegen a régi neonfényben

 

Ölelésed, akár a fák emlékezete,

a kezedet fogva semmi más nem hiányzott

Kitűzött céljaink a meghódított hegyek,

csúcsaikról beláttuk az egész világot

 

Hiányod a lelkemben lévő naplemente,

nélküled sosem szoknék hozzá a magányhoz

Szereteted az egyetlen megtartó erő,

mivel letérdelek az utolsó imámhoz

 

Felejthetetlen május

 

Az amszterdami könyvesboltok kínálata

Májusban sokszor megfordultam különböző könyvesboltokban (Magyarországon és Hollandiában egyaránt), ennek eredményeként egyre csak gyarapodott a könyves kívánságlistám. Büszke vagyok magamra, hogy ennek ellenére mindössze egyetlen könyvet szereznem be. (Vagy kettőt? Esetleg hármat?) Júniusban úgyis jön a Könyvhét, ahol ezt a csekély darabszámot szinte lehetetlen tartani. Ehhez a rendezvényhez bevallom semmi kedvem íróként (addig nem, amíg a következő könyvem ki nem jön a nyomdából), olvasóként viszont annál lelkesebb vagyok. (Igaz, a tömeget évről évre egyre nehezebben viselem, másrészt azért tök jó látni, hogy ennyi könyvmoly van még szerte az országban.)

   Eltűnődtem, Izlandon egy hasonló rendezvényen vajon mennyien tolongnának a standok körül? Ebben a hónapban ugyanis kezembe akadt a Hogyan éljünk izlandiul? című könyv, amelyből számos érdekesség mellet azt is megtudtam, hogy a világrekordot (de az európai rekordot biztosan) az izlandiak tartják olvasás terén, hiszen a kultúrájuk is irodalomcentrikus, a történetmesélés a lételemük. Nem telik el úgy karácsony, hogy ne ajándékoznának könyveket egymásnak, aztán késő estig fennmaradnak olvasni. Nekünk is be kéne vezetnünk ezt a hagyományt!

Ha már a könyveknél tartunk: a májusi olvasmányaim közül kiemelkedő volt Karin Smirnhoff: Elmentem az öcsémhez című könyve (igen, tényleg olyan legtaglózó, mint amilyennek mondják. Lelkileg már készülök a második részre). A skandináv irodalommal eddig nem ismerkedtem meg mélyebben, viszont egyre inkább az az érzésem, hogy határozottan érdemes.

   Az áprilisi blogbejegyzésemben említettem egy kósza novellaötletet, amiről úgy éreztem, hogy érdemes lehet megírni. Jelentem: májusban meg is írtam, és mivel meglepően passzolt a PesText novellapályázat Híd témájához, bátorkodtam nekik elküldeni. Ezen kívül a Gabo kiadóhoz is benyújtottam az idei sci-fi/fantasy pályamunkámat, a Gyönyörű maradványokat (szerintem sok szempontból ütősebb, merészebb, mint az Anyánk szíve novellám volt). Ráadásul az utolsó pillanatban lett időm a Scolar kiadó által meghirdetett illusztrátor pályázatra is benevezni, így most már tényleg legalább négy helyről várhatom izgatottan a visszajelzést (talán általános iskolás koromban vettem részt utoljára bármilyen pályázaton a rajzaimmal, ezért roppant kíváncsi vagyok, beleillenek-e az elkészült terveim a kiadó elképzelésébe).

Emiatt a rengeteg kis apróság miatt nem sok időm maradt a regényírásra (még vár rám egy fagyizó reklámja, és egy komplett borítóterv), de a közben felszabadult időmet arra fogom fordítani, hogy belehúzzak az írásba. 72 ezer szónál vesztegelek, egyre gyakrabban veszítem el a fonalat, egyre zavarosabb a főszereplő célja, és úgy érzem, hamarosan ideje az újabb cselekményátírásnak. Legalábbis a főbb fordulatok letisztázásának. Az mindig hasznos. Meg is lennék lepődve, ha időnként nem érezném így. Eddig minden történetemnél eljött ez a pont, amikor megkérdőjelezem mindazt, amit leírtam. Sajnos/nem sajnos ez az alkotói folyamat természetes velejárója – és utólag mindig jót tesz a történetnek, hiszen ilyenkor kezdenek lecsiszolódni a felesleges részek, csavarok, karakterek, hogy csakis az maradjon meg, ami hozzátesz a sztorihoz, és előremozdítja a történéseket. Miért pont ezt a történetet akarom megírni, miért így, ebben a formában, ezekkel a szereplőkkel? És amíg úgy tudok rá válaszolni, hogy „mert élvezem/fontos nekem/legalább annyira tudni akarom, mi lesz a vége, és mint az olvasók”, addig minden oké. De amint olyan válaszok születnének, hogy bizonyítani akarok valamit valakinek, akkor már nem a magam örömére írom, és ideje félretenni a kéziratot, kicsit elhatárolódni tőle, feltölteni a belső készleteket.

A regény üzenetére út közben szoktam rátalálni. Kezdetben van ugyan egy elképzelésem, mégis menet közben kapja meg azt a mélyebb jelentést, amitől összeáll a cselekmény. A most íródó második világháborús regényemben kivételesen nem az antihősökre helyezem a hangsúly (így is lesz benne elég morálisan szürke karakter), valahogy az is dolgozik bennem, hogy megírjam a kőszegi regény ellenpontját, és az új regény üzenetével felemeljem az olvasót (meg magamat is) abból a mélységből, ahová az a sztori lerántott. Tény, hogy a háborút nem lehet szépíteni, és itt is megrázó dolgokon mennek keresztül a szereplők, ezúttal viszont a másik végletre koncentrálok: a megbékélésre, az erkölcsi próbát kiállt emberekre. Ahogyan a regény eddigi megírt részeiben megfogalmazta az egyik fontos mellékszereplő:

Idézet a regényemből

  A történeten való tűnődésen, homályos részek felderítésében sokat segített egy újonnan felfedezett előadó a Cigarettes After Sex (akinek a számait először az öcsém előadásában hallottam, és azóta teljesen a számaik rabjává váltam). Túlvilág, álomszerű érzés lengi körbe a dalaikat, van bennük valami végtelenül megnyugtató és inspiráló, mintha utat nyitnának az éber világból egy másik valóságba. (Kedvenceim: K., Apocalypse, Cry) Egyedül csak a bandanevük miatt nem szívesen reklámozom az ismerősöknek :D

A sorozatokra áttérve: megnéztem a Sógunt. Magával ragadó volt, és mély betekintést engedett a japán kultúrába, amit különösen érdekesnek találtam, de valahogy mégsem dobtam el az agyamat a politikai ármánykodásoktól és a nagyszabású csatajelenetektől. Nálam továbbra is Az utolsó szamuráj viszi a pálmát.

Ellenben Az auschwitzi tetováló című sorozat nagyon betalált, minden része a képernyő elé szögezett. Többször megkönnyeztem, annyira átadta, milyen lehetett napról napra élni akkoriban, és a kedvesség milyen sokat számított az embertelen körülmények között. Az egyetlen, ami felróható a sorozatnak, hogy mindenki angolul beszél – ez a németeknél meg az oroszoknál volt nagyon furcsa. (A könyvet már beszereztem, hamarosan sorra fog kerülni.)

   Jelenleg pedig a The Chosen sorozatot nézem (a második évadnál tartok, és eddig nagyon szeretem), az apostolok és más bibliai szereplők szemszögén keresztül dolgozzák fel az Újszövetséget. Ígéretes alkotás, igaz, nem mindenhol érzem hitelesnek, de ettől függetlenül nagyon élvezem.

Filmekből ebben a hónapban nem igazán találtam olyat, ami igazán megfogott volna, hacsak nem Guillermo del Toro Pinokkiója, valamint közvetlenül az utazás előtt ültem be a moziba a 2550 című dokumentumfilmre, amely Till Anilla magyarországi Kéktúrájának a teljesítéséről szól. 

Nem titok, hogy egy ideje foglalkoztat az El Camino, ez a film pedig inspirált abban, hogy ne hagyjam veszni ezt a bakancslistás pontot (meg semmit, amit meg akarok valósítani), hanem tegyek érte, hogy közelebb is kerüljek hozzá. Ne csak „majd egyszer legyen”, hanem készítsek konkrét terveket, aztokat pedig bontsam le kis lépésekre. Hiszek benne, hogy bármit meg lehet valósítani, ha elég elszántak és kitartóak vagyunk. Bármit, de nem mindent. Ezért fontos is, hogy érdemes céljaink legyenek, amelyek valóban számítanak és megérik a beléjük fektetett energiát.

Antwerpen főtere Brabo szobrával

Instagramon és a Facebook oldalamon már írtam pár sort a május végi belga-holland utazásról, és itt már csak a legfontosabbakat szeretném megemlíteni. Mióta először jártam Belgiumban, nagyon szerettem volna visszatérni Antwerpenbe, és másodszor is elvarázsolt a város. (Elhatároztam, hogy a most íródó regényemben is jelentős szerepet fog kapni ez a helyszín.) Legközelebb szeretnék bejutni az állatkertbe, és jelentkezni a város alatt húzódó csatornarendszer felfedező túrájára – egyrészt a kutatómunka miatt, másrészt pedig a kalandvágy miatt.

Hágában fantasztikus élmény volt élőben megcsodálni a művészettörténet órákról jól ismert festményeket, ám a Fabritius Aranypintye volt számomra a kiállítás megkoronázása. (Donna Tartt könyvét az indulásig nem sikerült kiolvasnom, még csak a felénél tartok, de ezek után csak annál nagyobb élmény lesz befejezni.) Szeretek elcsemegézni a regény mondatain, és olyan élők a karakterek, hogy olvasás közben gyakran érzem úgy, mintha hosszú idő után találkoznék egy régi baráttal, aki feleleveníti a közös élményeinket.

Hága azonban nem csak azért bizonyult felejthetetlennek, hanem azért is, mert utolért bennünket egy hatalmas vihar (az Atlanti falhoz igyekezve), és egy helyi holland nő sietett a segítségünkre – külföldön nem először volt részem ilyesmiben, de minden alkalommal elámulok az idegenek kedvességén, hogy nekik mennyire természetes önzetlenül segíteni. Az eset tanulsága: semmi sem történik véletlenül.

Az esteledő Aszterdamban

Amszterdam hatalmas város, semmihez sem hasonlítható hangulata van a csatornák labirintusával. Minden utcája képeslapba illő. (Külön öröm volt, hogy megtaláltam azokat a házakat, amiket előzőleg random képekről lerajzoltam, és annyira jellegzetesek, hogy egyből felismertem őket.) Anne Frank háza méltó emléket állít a család és egy nemzet tragédiájának (fotózni sajnos nem lehetett, ezért nincsenek róla képeim). Ha jobban meg szeretnétek ismerni a történetet, jó szívvel tudom ajánlani az Anne Frank bújtatója című szívszorító sorozatot. Csak ott a helyszínen döbbentem rá, hogy mennyire hitelesen csinálták meg a film készítői a szobákat is a legapróbb részletekig. A sorozat legfőbb üzenete az, hogy nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassuk mások életét, már egy kis segítség is hatalmas változást eredményezhet.

Még nem tudom, hova fog vezetni a következő utam, de bőven tudnék miből válogatni (most leginkább Finnország és Görögország foglalkoztat, de Rómába is ezer örömmel visszatérnék, hogy ismét részese legyek egy valóságos időutazásnak). Majd elválik. Ezek azok az örökérvényű élmények, amelyek mindig velünk maradnak, és senki sem veheti el tőlünk.

Az Északi-tenger vihar előtti hullámai