Min dolgoztam eddig?

Most, hogy másodszorra álltam neki egy ilyen nagyobb szabású történetnek, -fogalmazzunk inkább úgy, hogy regénynek, -azt hittem, hogy könnyebb lesz. Bizonyos szempontból az is volt, másrészben pedig olyan nehézségek jöttek, amit az előző alkalommal nem tapasztaltam meg.

Teljesen más műfaj, teljesen más háttérvilág, teljesen más szereplők.

Olyan, mint valami utazás. Az ember rácsodálkozik a körülötte lévő dolgokra, néha megáll, elméláz, erőt gyűjt, aztán megy tovább. Egy utazás, amelynek ugyan van kezdete, de nem ér véget a befejezéssel, mert még jó ideig tovább él benned.

Tegnap este befejeztem, és nem tudtam elhinni. Még most, sem, hogy ezeket a sorokat írom. Szükségem van néhány napra, mire felfogom. Befejezni valamit mindig egy lezárás, de egyben egy erőteljes kezdet is.

Itt van bennem a történet, és le akarok ülni, hogy tovább írjam, megvan bennem a késztetés, de már nem jönnek a szavak. Ezt kénytelen vagyok elfogadni.

Közel fél évig írtam az Ébrenlét -et, és élvezettel pötyögtem le minden egyet sorát. Ez az utazás a csillagok közé repített, míg az első a háború kellős közepébe vezetett, s mégis ugyanazt éreztem, amikor felírtam a VÉGE feliratot: ürességet, és elégedettséget.

Természetesen, az átírás még csak ezután történik majd, ami egyenlő lesz azzal, hogy újra átéljem az egészet.

Ha valaha is megfilmesítené valaki (jól van, tudom, hogy mennyi ennek az esélye, de néha eljátszadozom a gondolattal), én Noomi Rapace-t képzeltem el a főszerepben, vagy Natalie Portman-t.

Noomi Rapace 

Az írás során azt mondogattam magamnak, hogy ha egyszer sikerül, akkor másodszor is meg tudom csinálni. Ennek ellenére néhányszor azt éreztem, hogy biztosan képtelen leszek befejezni. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer gyűlölöd mindazt, ami alkottál, máskor meg el vagy szállva az egésztől. Ez természetes velejárója.

Türelmet tanulok minden egyes alkalommal, és rengeteg olyan tapasztalatot kapok, amit nem lehet szóban elmondani. Kitartás nélkül nem tudtam volna befejezni.

Ha sikerül kijavítanom rajta mindent, amit szeretnék, megírom hozzá a szinopszist, és megmutatom néhány barátomnak, ismerősnek, családtagnak, hogy ők is megismerjék valamennyire a sztorit, akkor talán jelentkezni fogok az idei Aranymosás regénypályázatra. De lehet, hogy beküldöm valamelyik kiadónak. Ezenkívül, majd szeretnék legalább egy előolvasót, aki őszintén megmondja a véleményét a történetről, és rámutat a hibáimra. Hmm… már van is egy-két jelöltem.

Szóval… visszakanyarodva a történetre. Gondoltam, amilyen beállítottságú, és érdeklődési körű vagyok, nem sokan lepődnek meg, hogy sci-fi-n dolgoztam. Hát… nem is okoztak csalódást. :D

A történet arról szól, dióhéjban, és borzasztóan felületesen, hogy a NASA egy újabb űrprogramon dolgozik, amelynek résztvevőit egy rakás lelkes önkéntesből választják ki, majd a legjobbaknak esélyt adnak arra, hogy valóban igazi űrhajósok lehessenek. A főszereplőnk, felébred a hibernálásból az küldetés kellős közepén, a mélyűrben, ahol nem tudja, mi történik körülötte, és nincsen kapcsolata a Földdel…

Úgy érzem, nem lett egy könnyű olvasmány, és a hangulata is elég klausztrofób meg depis lett, de hát ez van.

Azt azért elárulom, hogy ebben a sztoriban semmilyen földön kívüli lényt nem kezdi el érdekelni a Föld vagy az űrhajó, szóval az olvasóknak ettől nem kell tartaniuk. Igyekeztem minél realisztikusabban megalkotni mindent, (de nem az a techno bla-bla-bla), hogy egy kis túlzással akár azt is ki lehessen jelenteni, hogy igen, megtörténhetett volna.

  

Ki tudja, lehet, hogy egyszer tényleg megtörténik!  Már csak idő kérdése…