2020 legjobb olvasmányai

 

Hosszas töprengés után végül sikerült összeszednem az idei öt legjobb olvasmányomat. Habár kedvesebb könyvet olvastam, mint szerettem volna, így is akadtak igazi különlegességek, amelyekre sokáig fogok emlékezni. Íme a listám (itt már nem rangsoroltam):

2020 legjobb filmélményei

 

Idén rengeteg filmet megnéztem, ráadásul a sorozatokra is rákaptam, így onnan szintén avattam új  kedvenceket, de erről egy külön bejegyzést lehetne írni. Röviden összefoglalva a Dark (Sötétség) című német sorozat okozta az idei év legnagyobb katarzisát. Magam is sci-fi rajongó vagyok, az időutazás mindig megmozgatta a fantáziámat, ám az a részletesség, amellyel ez a sorozat feltárja előttünk az ok-okozati összefüggéseket, valamint a párhuzamos világokat, egyszerűen zseniális. Bátran tudom ajánlani ezt a sorozatot azoknak, akik régóta éheznek már egy igazán elgondolkodtató alkotásra, és szeretik maguk kibogozni a szálakat.

Elhallgatott dalaink

 

Nagy örömömre szolgál, hogy idén még egy regény elkészüléséről hozhatok bejegyzést. Lassan két hete, hogy befejeztem az Elhallgatott dalaink első kéziratát – amelyet azóta már átolvasnom is sikerült, és továbbítottam az első előolvasómnak –, az eltelt idő alatt azonban még nem ülepedtek le bennem a gondolatok.

Minden regényemmel szeretem kicsit a határaimat feszegetni, új dolgokat kipróbálni, vagy épp alkalmazni az eddig jól bevált módszereket. Erről a regényről mégis nehezemre esik összefoglalót írni, mert mind a tartalmát, mind a témaválasztást tekintve felkavaró. Egy helyi történész, akivel leveleztem – és személyi okokból most nem nevesítem meg –, „ellentmondásos és vészterhes korszakként” hivatkozott az 1940-es évekre, amellyel teljes mértékben egyetértek. A magyar történelemnek számos sötét korszakban bővelkedik, ám a nyilas rémuralom az egyik leghírhedtebb mindközül. 

 Annak ellenére, hogy viszonylag rövid idő alatt megírtam a regényt – augusztustól novemberig –, az elvártál mélyebben ásott le a lelkembe, így határozottan érzem, hogy ez lett az eddigi legdrámaibb alkotásom. Az eredeti terveim szerint Budapesten játszódott volna – gyerek főszereplőkkel –, de minél több időt töltöttem a helyi kutatómunkával, és jobban megismertem Kőszeg történetét, annál inkább éreztem, hogy ezt a várost kell választanom helyszínnek, hiszen gyerekkorom óta jól ismerem, mondhatni, ez a második otthonom. A hosszú nyarak, a történelmi emlékhelyek felkeresése, barangolások erdőkben és temetőkben, a rengeteg régi fénykép, a levéltári kutatások, és a számtalan személyes beszélgetés mind hozzáadott valamennyit az Elhallgatott dalainkhoz.

 

A partraszállás évfordulójára

Hosszú időre eltűntem, és rengeteg dolog történt az elmúlt bő egy év alatt. Sok mindenről mesélhetnék: a német vendégszeretetről, Luzern hegyeiről, a Sasfészek csodás kilátásáról, a koncentrációs táborok borzalmairól, Zürich soha véget nem érő utcáiról, vagy csak arról, hogy mennyivel szabadabb az élet közösségi média nélkül. Talán egyszer egy másik bejegyzésben sort is kerítek rá.

Most azonban a visszatérésem alkalmából folytatni szeretném a hagyománnyá vált szokást: ha új regényről van szó, általában hozok róluk egy bejegyzést. Ezúttal sem lesz másképp, azonban egy kicsit csaltam, mert május közepén már befejeztem a regényt, de bővebben csak most adok hírt róla. Ennek nyomós oka van, hiszen olyan témáról írtam, amelynek pontosan ma van a 76. évfordulója. A normandiai partraszállásról lesz szó. 

A téma régóta érdekelt, de tudtam, ha valaha papírra vetek egy hasonló történetet, akkor azt német szemszögből fogom tenni. Kockázatos vállalkozás ezt az amerikaiak által előszeretettel túlheroizált motívumot egy másik megvilágításba helyezni, de éppen ezért jelentett izgalmas kihívást: megmutatni, hogy ezen túl is lehet tekinteni. A csapatszállítókból a vízbe, majd a partra gázoló, Európát felszabadító hősökből álló hadsereg történetét mindenki ismeri, ha máshonnan nem, akkor a Ryan közlegény megmentéséből – de mi van azokkal, akik a parton várták őket? Vajon a történelem legnagyobb szabású offenzívájának csak egyetlen elmesélhető, nyomdafestéket bíró oldala létezik? Úgy vélem, sokat tanulhatnánk belőle, ha olykor a másik fél látószögébe szintén bepillantást nyerünk. Talán meglelünk valami emberit a másik oldalon is. 

Erről szól a Még nem mehetünk haza, amelynek története odakint talált rám Németországban, és végigkísérte az utamat, míg én magam is hosszú ideig távol voltam. Ez a regény nem lenne az elmúlt egy év nélkül – számos ember, akikkel összehozott a sors, valamint a velem történt események nagyban befolyásolták a történetet és annak alakulását. Izgalmas volt ez a folyamat. Pontosan egy éve találtam azt az rövidke újságcikket Svájcban, ami megihletett. Teljesen véletlenül bukkantam rá, és nem is sejtettem, hogy később regény születik majd belőle. Azután következtek a Németországi kalandok, és a téma újra és újra megtalált. 

A regény terjedelmét tekintve sokkal rövidebb az eddigieknél, mivel csupán két nap alatt játszódik. A történet június hatodikán hajnalban Courseulles-sur-Meer városában veszi kezdetét. A  főszereplő, Heinz, egy német közlegény, aki túlélte az ütközetet és parancsba kapja, hogy hozza vissza egy szökött bajtársát, mielőtt az angolok kezére kerülhetne azzal együtt, amit ellopott. 

Saját készítésű montázs

Ezen a napon emlékezzünk meg arról, hogy milyen szerencsések vagyunk a számos elégedetlenségünk és nehézségünk ellenére: nem a világégésben kellett megszületnünk, és a legtöbben közülünk sosem tapasztalják meg a háború borzalmait. Szabadon megvalósíthatjuk a céljainkat, dönthetünk arról, hova tartozunk, kiknek valljuk magunkat, és mikor szeretnénk hazamenni.