Elhallgatott dalaink

 

Nagy örömömre szolgál, hogy idén még egy regény elkészüléséről hozhatok bejegyzést. Lassan két hete, hogy befejeztem az Elhallgatott dalaink első kéziratát – amelyet azóta már átolvasnom is sikerült, és továbbítottam az első előolvasómnak –, az eltelt idő alatt azonban még nem ülepedtek le bennem a gondolatok.

Minden regényemmel szeretem kicsit a határaimat feszegetni, új dolgokat kipróbálni, vagy épp alkalmazni az eddig jól bevált módszereket. Erről a regényről mégis nehezemre esik összefoglalót írni, mert mind a tartalmát, mind a témaválasztást tekintve felkavaró. Egy helyi történész, akivel leveleztem – és személyi okokból most nem nevesítem meg –, „ellentmondásos és vészterhes korszakként” hivatkozott az 1940-es évekre, amellyel teljes mértékben egyetértek. A magyar történelemnek számos sötét korszakban bővelkedik, ám a nyilas rémuralom az egyik leghírhedtebb mindközül. 

 Annak ellenére, hogy viszonylag rövid idő alatt megírtam a regényt – augusztustól novemberig –, az elvártál mélyebben ásott le a lelkembe, így határozottan érzem, hogy ez lett az eddigi legdrámaibb alkotásom. Az eredeti terveim szerint Budapesten játszódott volna – gyerek főszereplőkkel –, de minél több időt töltöttem a helyi kutatómunkával, és jobban megismertem Kőszeg történetét, annál inkább éreztem, hogy ezt a várost kell választanom helyszínnek, hiszen gyerekkorom óta jól ismerem, mondhatni, ez a második otthonom. A hosszú nyarak, a történelmi emlékhelyek felkeresése, barangolások erdőkben és temetőkben, a rengeteg régi fénykép, a levéltári kutatások, és a számtalan személyes beszélgetés mind hozzáadott valamennyit az Elhallgatott dalainkhoz.

 

Egy történelmi, adott esetben helyi vonatkozású regénynél a kutatómunka nemcsak elengedhetetlen, hanem úgy gondolom, az író komoly kötelessége. A legjobb tudásom szerint igyekeztem eleget tenni a feladatnak, így a szakirodalmon keresztül a bírósági tárgyalásokig sok mindent elolvastam – vannak, amik aztán csak említés szintén kerültek bele a regénybe, néha viszont a kezembe akadt információmorzsák némelyike annyira megihletett, hogy egy-egy egész jelenetet eredményezett.

Sajnos azt tapasztaltam, hogy rendkívül kevés dokumentum létezik ebből a korszakból, azonban elhatároztam, hogy ennek dacára is utána járok a dolgoknak, így voltak kalandos élményeim. A levéltárban például csupán egyetlen térképet tudtak a rendelkezésemre bocsátani, ami hasznosnak bizonyult, de pont a belváros része hiányzott, aminek rejtélyes módon „nyoma veszett”. Később a fülünkbe jutott, hogy egy múzeumban őrzik a teljes térképet, majd a helyszínen kiderült, hogy valóban kiállították egy ideig, jelenleg viszont átszállították máshova, és időbe telik, amíg utána kérdeznek. Sokszor krimi filmekben látott nyomozónak éreztem magam, miközben megpróbáltam összeilleszteni a kirakós darabokat. De a munka ezen részét is nagyon élveztem, rengeteg ismerettel gazdagodtam, amit aztán fel tudtam használni.

Egyre inkább rádöbbenek, hogy milyen színes a magyarság történelme, Kőszegen járva pedig az embernek olyan érzése támad, mintha egyenesen visszarepült volna az időben. A történelem szinte lecsorog a házfalakról, ezért is olyan kedves a szívemnek ez a város. Minden második ház műemléknek számít, és rengeteg nevezetesség van a környéken, a Kálvária templomtól elkezdve egészen a belvárosban található várig. A törökök fölött aratott győzelmünket valamennyien ismerjük, azonban ki gondolná, hogy ebben a térségben létesítették az ország legkegyetlenebb munkatáborait is?

Hálás vagyok minden segítségért, amit kaptam mind a levéltár dolgozóitól, akik türelmesen válaszoltak a kérdéseimre, mind történészektől, akik bátorítottak, hogy Kőszegről is születhessen egy ilyen regény, továbbá köszönettel tartozom édesapámnak, aki még a tömegsírokhoz is hajlandó volt elgyalogolni velem a bokáig érő sárban.               

 A regényírás legnehezebb részét a kutatómunka mellett az E/2-es elbeszélőmód jelentette. Volt szerencsém már olyan történethez, amelynek bizonyos részei ilyen stílusban íródtak, de teljes könyvet így még sohasem olvastam. Azelőtt használtam már E/1-es és E/3-as szemszöget jelen és múlt időben egyaránt, ám ez az E/2-es perspektíva egy egészen új lehetőségeket tartogatott. Kezdetben küzdöttem vele, de ahogy minél inkább elmélyítettem a szereplők múltját és személyiségét, annál gördülékenyebben ment az írás is. A narrátor rejtélyes kiléte lehetővé teszi, hogy belelássunk a karakterek fejébe, továbbá olyasmiket tudhat, amiket ők nem: például előrevetíti a jövőt. Az Elhallgatott dalaink tehát több szempontból is komfortzónából való kilépést jelentett, de örömmel vettem ezt a kihívást.

 

A harmadik ok, amiért ez a regény nagyban elüt az eddigiektől, hogy több tabu téma is megjelenik benne. Az egyik konkrétan a történet mozgatórugója, így hatalmas spoiler lenne nevesíteni, azonban csendben megjegyzem, hogy kezdetben nem terveztem bele semmi ilyesmit, az írás során viszont kénytelen voltam belátni, hogy csakis ezen keresztül érthetem meg igazán a szereplőimet, akik naponta velem tartottak az érzelmi hullámvasúton, és megmutatták, hogy ahol a lelkükben eddig mély gödröt véltem felfedezni, ott valójában egy feneketlen szakadék húzódik. 

Visszakanyarodva a történelmi háttérhez, érzem, hogy egy rendkívül fontos témára bukkantam, amelyre még nem igazán vagyunk nyitottak, így beszélni sem tudunk róla. Számtalan háborús történet lappang bennünk, ám a legtöbbet meglehet, még ennyi év után is jobbnak látjuk magunkba fojtani. Ez a regény nem az én családom történetét dolgozza fel, a szereplők sem valódi személyekről lettek mintázva, de akad benne néhány mozzanat, ami az én életemből táplálkozott, hiszen sok személyes kötődésem van a városhoz. Bizonyára a főszereplőmhöz hasonlóan számtalan embert állított válaszút elé a háború, míg végül önként csatlakoztak az elnyomó hatalomhoz, belekényszerítették őket, vagy más dolgok következtében találták magukat ,,az ellenség oldalán" – tehát az, amit az Elhallgatott dalaink feldolgoz, nem egyedüli eset. Rengeteg embernek lehetnek hasonló titkai, köztünk élnek, nap, mint nap elmegyünk mellettük az utcán... Habár a történelmünkön nem változtathatunk, ez nem jelenti azt, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha hagyjuk feledésbe veszni.

   A regénnyel nem célom pontról pontra rekonstruálni az eseményeket, vagy bárkit is felmenteni a tettei alól, és jobb színben feltüntetni az elkövetőket. Ellenben bízom benne, hogy az olvasót mélyen képes lesz úgymond „belerántani” az események sodrásába, hogy ő maga is átélje, aztán következzen csak a megítélés, hogy tulajdonképpen kivé/mivé is vált a főszereplő.

Remélem, eljön az idő, amikor majd valódi könyvként is a kezetekbe vehetitek, de abban még inkább bízom, hogy aki elolvassa, utána más szemmel tekint majd Kőszegre, erre a határmenti kis városra, mert sokkal több dolgot élt át, mint azt hinnénk.