Kilépés a szobából

Valahányszor elhagyatott helyen barangolok, olyan érzés kerít hatalmába, mintha túllépnék téren és időn, majd nagy valószínűséggel úgy távozom onnan, hogy már van egy újabb ötletcsíra a fejemben. Nem kész ötlet, csupán annak töredéke, amely idővel történetté állhat össze, ha elég másik töredéket illesztek hozzá. Most azonban úgy osontam be ebbe az omladozó határőr laktanyába, hogy már eleve tudtam, mit keresek: nem további inspirációt vártam a helytől, hanem magát a végső lökést. A megerősítést, hogy kellőképpen feltöltődtem, és ideje ismét írni.

Sosem szorongtam az üres laptól. Mióta felfedeztem a szavak varázsát, alighogy befejeztem egy történetet, már bele is kezdtem egy újabba, ezért sosem akadt üres járat, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer majd jöjjön egy olyan „csendes időszak” is, amikor éppen nem gyarapítom az új kéziratok számát.

 Márpedig pontosan ez történt: tavaly nyár óta kizárólag a meglévő regényeimet csiszolgattam, semmi másba nem bírtam belefogni. Biztonságot adott a tudat, hogy az már ott van leírva, azt csak jobbá kell tennem. Azt a „valami újat” pedig húztam-halasztottam, egyre inkább nyomasztott az üres lap látványa, mert mi van, „ha nem olyan lesz, mint ahogyan most elképzelem”, vagy „ha leírva értelmetlennek fog tűnni, és csak a fejemben áll össze”.

Ez annyira megbénított, hogy még akkor sem mertem ténylegesen nekiállni, amikor már több, mint harmincezer szót bepötyögtem a telefonba, „töltelék-szövegnek”, amolyan „ez majd jól jöhet, ha egyszer nekiállok” jegyzetként. Nem hagytam, hogy a lelkesedés keresztüláramoljon rajtam, inkább ellenálltam, nehogy bármilyen ötletcsíra is betörje az ajtót, ahova a kényszerszünet alatt begubóztam.

Talán ez éppen olyan elhagyatott szoba volt mint, ami a képen is látszik: nincs benne semmi. Vagyis, annyira tele van a semmivel, hogy csak úgy hemzsegnek benne az ötletek, és egyenként követelik a saját halhatatlanságukat a történetbe. Ezért még többet jegyzeteltem: első jelenetek, tömérdek párbeszéd, pillanatkép, minden, ami éppen jött – de továbbra sem mertem kijelenteni, hogy újra írok.

Olyan hosszú ideje kerülgettem ezt a sztorit, hogy mostanra talán a felét is meg tudtam volna írni – ez a tudat pedig még inkább eltávolított tőle. Következő lépésként serényen elvégeztem a szükséges kutatómunkát, hátha sikerül behoznom a lemaradást, miközben George Michael: Older albuma szólt a háttérben, mert abban bíztam, ha más nem, ez majd inspirál abban, hogy végre legyőzzem az üres laptól való félelmem. Csakhogy felismertem: akármennyi ideig várhatok, senki sem fog helyettem odaülni a laptop elé. Senki más nem fogja tudni megírni ezt a regényt. Nekem kell kilépnem a szobából, nekem kell rátalálnom a hiányzó töredékek lelőhelyére.

Szóval vettem egy nagy levegőt, és engedélyt adtam magamnak az írásra. Engedélyt adtam arra, hogy elvárások nélkül írjak, aztán törölhetek, amennyit szeretnék, csak élvezzem az alkotást. Írhatok rosszul. Írhatok úgy, mintha az első regényemet írnám. Írhatok bármit, ameddig örömömet lelem benne. 

Jólesik átérezni (de még mennyire!), hogy ismét kiröppennek a mondatok az ujjaim közül, egyszer csak ott villódznak a képernyőn, vagy a régi jegyzeteimet átböngészve rácsodálkozom, hogy „jé, ezt nem is olyan hülyeség”. Szinte el is felejtettem, milyen izgalmas valami olyasmin dolgozni, ami még nincs kőbe vésve, ahol szabadon lehet kísérletezni, fokozatosan fedezhetem fel a cselekmény homályos részeit, amiből mindig éppen csak annyit látok, hogy meg merjem tenni előre a következő lépést. Ez mind annak bizonyítéka, mennyire közel járok ahhoz, hogy ismét elkapjon a gépszíj, és átadjam magam ennek a „valami teljesen újnak”.

Addig is gyakorlom a nyitott szemmel való álmodozást, hogy a szoba nélkül is rám találjon az, aminek rám kell találnia, és a helyére kattanjanak a hiányzó részek. De főképp: ne azért írjak, mert „most már tényleg hasznossá kell tennem magam”, hanem azért, mert már annyira feszít a történet, annyira életre kelnek a szereplők, hogy nincs jogom továbbra is az útjukba állni. Hagynom kell, hogy elindulhassanak, nekem csupán annyi a dolgom, hogy kövessem őket. (És legközelebb lehetőleg kevesebb időt kelljen eltöltenem abban a bizonyos szobában.)

***

Köszönöm, hogy itt jártál! Nézz be a Facebook oldalamra is: itt.

Ha pedig kedved kaptál a már megjelent regényemhez, itt és itt megrendelheted.

BELEOLVASÓ – Még nem mehetünk haza

MARTON EMMA

MÉG NEM MEHETÜNK HAZA

beleolvasó

 

V.

 

El kell ismernem, habár pár nappal azelőtt jártam bent a városban, most alig ismerek rá az utcákra. A bombázások miatt annyira megváltozott a táj, hogy ha nem követtem volna a katonák utasításait, biztosan nem találok ide. A roskadozó házak mögött felsejlik a pusztítás. Jól ismertem ezt az észak-normandiai várost, tanúja voltam már, hogyan formálódott át a megszállás hónapjaiban, de az a fájdalom, amely most verődik vissza a házfalakról, eddig ismeretlen volt számomra. Ezernyi bomba halálsikolya, amiket a világ másik feléről hoztak ide, csak hogy ezeket a főtereket, pékségeket, otthonokat eltöröljék a föld színéről.

Meg sem próbálják eltakarítani a romokat, amíg a város ostrom alatt áll – ennek ellenére emberek kutatnak a törmelékkupacok között használható tárgyak után. Van, aki torkaszakadtából kiabál egy nevet, Iréne, Iréne, és hevesen dobálja szanaszét a téglákat. Iréne azonban nem kerül elő. A férfi tovább ordítozik, a hangját a közeledő Panzer IV-es tankjaink nyomják el. Félreugrok az útból, majdnem elgázolnak a lánctalpasok, Iréne!, Iréne!, a fülemre szorítom a kezem, bárcsak ne kellene hallanom. Lehetetlen bárkit is megtalálni ebben a káoszban.

A közeli sarkon rendőrök zúzzák be tégladarabokkal a patika kirakatát. Bizarr látvány. A tankjaink lőni kezdenek. Hatalmas a felfordulás. Azt híresztelik, megérkeztek a kanadaiak is – ami lehetetlen, hiszen a város északi oldalán felállított erődítmények még egy ideig védik a várost, mégis sokan pánikba esnek. Fosztogatnak. A szemközti kapualjban terhes nő remeg, akit épp az imént raboltak ki. A szemében félelem csillog. „Barbárok!”

– Jöjjön már, kérem! Segítsen! – nem értem, milyen nyelven sikolt, a jelentése viszont egyértelmű.

Mégis mit vár tőlem? Megindulnék felé, de váratlanul hátrahőkölök: a brit ejtőernyősök már itt vannak. Itt, az utcában. Vagy öten lehetnek. Behúzódom a házfal mögé, és olyan gyorsan futok el a közelből, ahogy csak bírok. A sár rákövült a ruhámra, megnehezíti a mozgást, de nem állít meg.

Két utcával arrébb szúrni kezd az oldalam, lelassítva ismét megpillantom a tankokat. Bombázók bukkannak fel az égen. Túl nagy a hangzavar, lehet, hogy előzőleg felharsant a sziréna is, csupán én nem figyeltem rá. Az a fiatal német katona, aki éppen egy családdal vitatkozik az utca közepén, jobban magára vonja a figyelmemet. Hamarosan a bajtársa is felbukkan, így ketten próbálnak a nő és a gyereküket magához ölelő, sérült férfi lelkére beszélni, hogy el kell hagyniuk a várost.

Közelebb érve már tisztán hallom:

– Értsék meg, itt nem biztonságos!

– Hé, bajtárs! – mordul rám a másik, amint észrevesz. – Győzd meg őket, ha tudod, nekem elegem van! Evakuálunk! Fafejű franciák!

A futástól még mindig lihegve gyorsan végiggondolom a helyzetet. Jonas a feladatom, nem a francia civilek.

– Mit csináljak velük? – remélem, hallják a hangomon, hogy nincs ínyemre a dolog. Egyszer az fogja a vesztemet okozni, hogy mindenkinek segíteni próbálok.

– Tereld le őket a pincébe! Még nincs vége a légiriadónak! – harsogja a fiatal katona, és már mutatja is, merre találom az óvóhelynek kialakított pincét. Eszembe jutnak a befőttek és az, hogy milyen érzés volt leesni a lépcsőről, bele a sötétségbe. A legkevésbé sem akarok lemenni, de intek a franciáknak, így azok vonakodva követnek.

Repülők árnyai húznak el felettünk, valahol a város másik felén dobják le a bombát. Érzem a becsapódás erejét. Összegörnyedek, és rohanni kezdek. A bajtársaim nem követnek, mire visszanézek a vállam felett, már eltűntek a szemem elől. Por kerül a számba, élesen kapar a torkom. Csakis azzal törődöm, hogy elérjem a pincét. Már csak néhány méter, és ott vagyok. Berúgom az ajtaját. A férfi lemaradt a babával, kiabálva sürgetem őket, mialatt a nő elsőként mászik le a félhomályos pincébe. A férje minket beérve leadja a gyereket, majd követi a családját.

Hallom a bombák süvítését. Egyre közelebbiek a robbanások. Az épületek megrázkódnak, a házak körvonalai felemésztődnek. Tűz és sikoly mindenhol. Beugrom a pincébe, bevágom magam mögött az ajtót.

Semmit sem látok. Véletlenül rálépek a nő lábára, aki hangosan felszisszen. Érzem a jelenlétüket, lélegeznek, mocorognak, a bombázástól mégis jobban félnek, mint tőlem, az ellenségtől. Eszembe jut, hogy maradt pár szál gyufám. Belenyúlok a zsákomba, hogy kitapogassam, miközben az összetört üvegek szúrják a bőrömet. Hosszas kotorászás után végül megtalálom. Amint fellobban az aprócska láng, mindannyian felém fordítják a fejüket, kitágult szemmel néznek a fénybe. A légnyomás pár másodperc múlva eloltja, ezért meggyújtok egy újabb szálat. A nő eddig hangtalanul lapult a pince falához, most viszont közelről szemügyre veszi az arcomat, és halkan sírni kezd.

 – Háború kegyetlen – szipogja tört németséggel. – Neked nem való háború!

Ezt nem először hallom, és valószínűleg nem is utoljára. Lenézek a kezemre. A nadrágomat és a zubbonyomat repedezett sárréteg borítja. Rám tör a fáradtság, alig bírom nyitva tartani a szemem, egyedül a bombázások robaja tart ébren.

A nő is a kezemet figyeli.

– Te vérezel!

Némán, félelem nélkül bólintok.

– Szerzek kötést, elállít vérzés. Haragszom, akik kezdtek háború. De haragszom jobban te anyád, amiért engedett harcolni!

Igyekszem higgadt maradni, ahogyan Bastian tette. Bármi történt, sosem vesztette el a hidegvérét, ura tudott lenni a helyzetnek. Sebesülten is csak hangtalanul nézett rám, és önmaga előtt is próbált bátor maradni akkor, amikor ennek a szónak már semmi értelme nem volt. Ez a nő semmit sem tud rólam, az anyámról pedig még kevésbé.

A következő gyufalángnál látom, hogy a férfi a kisbabával együtt alszik, vagy csak úgy tesz, mintha pihenne. Mozdulatlanul ülök, amíg el nem csendesednek odakint az utcák; az egész város. Akár itt is maradhatnék addig, amíg meg nem szűnik az egész háború. Aztán eszembe villan egy gondolat, amitől nyomban felpattanok: Jonas minden perc elteltével egyre távolabb kerül tőlem. A saját feladatomat nehezítem meg azzal, ha túl sok időt veszítek. A franciák nem szorulnak a segítségemre, innentől kezdve boldogulni fognak.

Pár perc elteltével próbaképp kinyitom az ajtót, hogy kinézzek az utcára. Azonnal beszökik a hamuval kevert napfény, levegő után kapkodva fuldokolni kezdek a portól, de most már késő: elhatároztam, hogy nem maradok itt tovább. Kifelé mászom. Azaz csak másznék, mert a nő ezt nem hagyja. Kezdtem megszokni, hogy sehonnan sem engednek el.

– Marad! Kérlek!

Megrázom a fejem.

– Nem férjem – mutat a nő a társára. – Szomszéd. Ő jó ember. Bízom benne. Maradhatsz velünk!

– Nem lehet.

– Te nem vagy katona! Neked csak van egyenruha!

Eltolom magamtól, mielőtt megölelne, és tovább mászok kifelé. Igaza volt Amonnak, az emberekben csakis szánalom maradt irántam. A nő szerencsére nem erőszakoskodik tovább, mivel a baba sírni kezd. Átveszi a férfitól, a szomszédjától, akiben megbízik, és ringatni kezdi. Mire a figyelme visszatérne rám, addigra már messze járok, egybeolvadok az összeomló szellemváros labirintusával.

Vajon akkor sem fogadtam volna el az ajánlatukat, ha nem lenne végrehajtandó feladatom?

Néhány utcával arrébb, a lángok előterében sisak nélküli katonákba botlok. Az öregember, akinek éppen segítenek kiszabadulni a romok alól, németül kiabál, hátha így jobban megszánják, és nem mennek el mellette csak úgy.

Habár megfogadtam, hogy ezentúl kizárólag Jonas keresésére fogok összpontosítani, mégis késztetést érzek arra, hogy segítsek. Odafutok hozzájuk, leteszem a zsákomat a földre, és a sérült kezemet kímélve közös erővel leemeljük a deszkákat a szerencsétlen testéről. Az öregember kimászik, és gyorsan lábra áll. Úgy látom, nem esett baja.

– Nagyon köszönöm maguknak! Már azt hittem, ott lelem a halálomat – fájó bordájára szorítja a kezét, miközben folytatja. – Az unokám Nürnbergben lakik, ott várom magukat egy snapszra! – utoljára még felénk nyújtja a kezét. A többiek mozdulatlanul bámulnak. Engem kivéve senki sem ráz vele kezet, talán azért, mert az elhangzott ígéret ellenére mindannyian tudjuk: soha többé nem fogjuk viszontlátni egymást.

Indulásra készen állok, a zsákom viszont eltűnt. Nincs ott, ahova leraktam. Körbefordulok, a szemem végigcikázik a romhalmazokon, és megdobban a szívem, amikor észreveszem a mellettem álló katona vállán.

– Kérem vissza a holmimat! – jelentem ki.

Egy hosszú pillanatra összeakad a tekintetünk. Nincs benne semmi, ami kellhet neki, csakis számomra bírnak értékkel. A fickó megvonja a vállát, és végül odadobja. A fájdalom a kezembe mar, miközben elkapom, de lehunyom a szemem, uralkodok magamon. Megkérdezem a kórház címét, aztán megyek is tovább.

Időnként még felhangzik jajveszékelés a közelemben, de többé nem állok meg. Sajog a lábam a sok gyaloglástól, a törmelékek miatt nehéz közlekedni. Rálépek valami fémes, kemény dologra, majdnem megbotlom benne. Lehajolok, és kihúzom a vakolatdarabok alól, majd felismerek egy eldeformálódott csövű puskát. Ellenőrzöm: üres a tárja.

Egy játékfegyverre emlékeztet, amilyenre gyerekként áhítoztam, hiszen mindegyik kisfiú titokban arra vágyott, hogy katona legyen, és vállvetve harcolhasson a csata sűrűjében. Természetesen nem gondoltuk komolyan, amikor Arturral, a szomszédék fiával háborúsdit játszottunk. Engem mégis elért az igazi háború, Artur meg otthon maradt. Játszhat tovább, ameddig csak tetszik neki, mert vele ellentétben én tényleg megkaptam, amiről annyiszor kellett új meséket kitalálnom neki; a fegyverekről, amelyek sosem tévesztenek célt, a bajtársakról, akik sosem futamodnak meg, a lövészárokról, amit nem kell fáradságos munkával kiásni és az ellenségről, aki egyszerűen azért van a világon, hogy elpusztítsuk. Most már belátom, hogy fogalmam sem volt arról, mit jelent mindez, így ha újra látjuk egymást, Artur nem róhatja fel nekem, hogy akkor és ott dajkamesékkel szédítettem.

 

 

1944. február

 

Artur a szokásosnál is izgatottabban rohan ki a házból, amikor feltűnök az utcában. Két ujját a szájába téve nagyot füttyent, hogy minél előbb felhívja magára a figyelmet. Szőkésbarna haja, kerek arca, pisze gyerekorra és apró tenyere van. Még csak kilencéves, de úgy tud fütyülni, mint a felnőttek.

– Mutatnom kell valamit! – vágja oda köszönés helyett, amikor megállok a kerítésük mellett. Kinyitja a kertkaput, megragadja a kezemet, és a hátsó udvar felé húz.

Sáros lesz a cipőm, de szó nélkül követem, a kertben mindenfelé apró földkupacok hevernek. Artur mostanában új hobbit talált, és mindig ásni akar. Kincseket keres, amiket aztán a csatában meg kell szereznünk egymástól. Arra egyikünk sem számított, hogy valóban találni is fog valamit.

– Mi ez? – hebegem, amikor a kisfiú megmutatja legújabb szerzeményét. Nem akarom elhinni, amit látok.

 – Mesterlövészpuska – feleli áhítattal, és leguggol, hogy elérje a nagyjából harminc centiméter mélységű gödör fenekét, amit maga ásott. Már nagyjából letisztogatta a fegyvert, így gyönyörűséggel végighúzza a kezét az elsütőbillentyű felett. – Mit szólsz? – kérdezi, és mohón felnéz, dicséretet remélve.

Hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak. A torkomra forr a szó. Nem vallom be, hogy most először látok igazi puskát, és amikor lehajolok Artur mellé, hogy megérintsem és kiemeljem, akkor tartok először ilyesmit a kezemben. A fiú tévedett, mert a mesterlövészek nem használnak ilyen régi puskát, de akkor még nem értettem a fegyverekhez, így elhittem neki.

Elégedetten egymásra vigyorogtunk.

– Az édesapámé – folytatja tovább Artur. – Mutti szerint azért ásta el, hogy soha többet ne kelljen harcolnia. Nem mondták meg, hova rejtették, de egyik nap rátaláltam – jelenti ki büszkén, és játékos kedv csillan a szemében. – Tudod mit? Majd én elmegyek helyette harcolni!

Azt hiszem, akkor és ott egy kicsit félni kezdtem Artur apjától. Az én apám sosem várta volna el tőlem, hogy háborúba menjek. Idővel rájöttem, hogy nem azok az emberek a veszélyesek, akik puskákat rejtegetnek odahaza, hanem azok, akik büszkén vonulnak vele az utcán, és úgy lóbálják a többiek orra előtt, mintha kitüntetés volna.

– Minek mennél el helyette a háborúba? – kérdezem sokára.

– Hát megvédeni a trónörököst és a császárt!

Nem javítom ki, hogy már egyik sincs.

Bokáig állunk a sárban. Nagyon különös dolgok hangzanak el itt, a hátsó udvaron. Én már nem vagyok kilencéves, és tudom, hogy a háború sem mulatságos, mégis lenyűgöz a fegyver. Ha tisztában lennék vele, hogy pár hónap múlva én is kapok egyet, talán kevésbé kápráztatna el.

Arturnak nem kell félnie, hogy az apját háborúba hívják, hadirokkantként örülhet, ha képes lábra állni és ellátni a saját családját. Nem hiányzik neki a puska.

Felidézem a sebesült katonáról látott plakátot. Éppen hazafelé tartottam, amikor belebotlottam, lehetetlen volt nem észrevenni, hatalmasnak tűnt azon a házfalon. A szövegre már nem emlékszem, ám a meggyötört férfi szemét képtelen vagyok elfelejteni. Olyan tekintete volt, mintha abba a világba látna, amit Bosch festett meg, ahol az őrület és a pokol egymással találkozik.

És nem sokkal később én is bepillantást nyertem oda.

***

Köszönöm, hogy itt jártál! Nézz be a Facebook oldalamra is: itt.

Ha pedig kedved kaptál a már megjelent regényemhez, itt és itt megrendelheted.

Kőszegi regény & belgák

 

Úgy éreztem, itt az ideje egy újabb bejegyzésnek, mert sok gondolat kering bennem a készülő regényeimmel kapcsolatban.

Gyakran azt hiszem, ha befejezek valamit, ami éjjel-nappal ezerrel dolgoztam, akkor utána majd jön a jól megérdemelt megkönnyebbülés és tartok egy nagy szünetet. Ez működni is szokott... úgy három napig. Néha egy hétig is. Utána viszont máris bennem van a késztetés, hogy folytassam a sztorit, de aztán rájövök, hogy annak vége, és rettenetesen hiányozni kezd a befejezett történet. Most is így vagyok vele. Igyekszem nem is gondolni az Elhallgatott dalainkra, de attól még ott van.

Már nem nyomasztó a jelenléte, mint az átírás előtt (decemberben kezdtem a javítást és május elején fejeztem be a végleges átolvasással együtt), mert innentől kezdve egy új szintre lépünk, és a vele való további munkát már a szerkesztőmmel együtt fogjuk végezni. (Ő pedig letöri a kezemet, ha addig még egyszer hozzá mernék nyúlni. :D) Pedig legszívesebben már most megtenném, hogy még itt-ott kiegészítsem… Ez egy ördögi kör, amelyet minden író megtapasztal. Egyszer viszont el kell engedni a történetet, különben sosem kerül majd a nyomdába.

Egyetlen regényem fogadtatásától sem féltem még ennyire. Persze, emellett rettenetesen izgatottan várom, hogy végre olvashassátok, ugyanakkor nem véletlen, hogy a szerkesztőmön kívül senkinek sem mertem megmutatni. Tele van olyan témával, amelynek a létezéséről sem szívesen veszünk tudomást, erről beszélni pedig még kellemetlenebb… A számtalan igazságtalanság és szörnyűség közepette a legnyomasztóbb mégis magának a háborúnak a pszichológiája, hogyan az fokról-fokra tönkreteszi az embert.

A nyilas rémuralom korszakát a végtelenségig lehetne kutatni, hiszen a történészek máig fedeznek fel újdonságokat a témával kapcsolatban, de egyszer abba kell hagyni, mert mély nyomokat tud hagyni az emberben, ha olyan részletekig beleássa magát, mint ahogyan én tettem. Így is már három éve cipelem magammal ezt a történetet, és minden egyes átírással, átolvasással olyan mélységeket nyitott meg előttem, amelyre egyáltalán nem számítottam. Azonban a kezdetektől fogva tisztában voltam a téma fontosságával és tudtam, hogy ezt mindenképpen meg kell írnom.

Számomra minden szempontból megterhelő volt ez a történet. Az alkotás során tudatosan oda kellett figyelnem a mentális egészségemre, nehogy szétcsúszak, és legyen elég erőm befejezni. Egyszerűen letaglózó, hogy ebben a témában milyen mennyiségű gyűlölettel és elfojtott haraggal lehet szembesülni, ezért szándékosan nem ezt akartam hangsúlyozni a könyvben.

A regényem nem a nyilaskeresztes párt megalakulásáról szól, hanem sokkal egyszerűbb fogalmakat választottam (a család és a szerelem), amelyek által érzékeltethetem, hogy hogyan jut el odáig valaki, hogy bármit hajlandó legyen megtenni, amit parancsba adnak. (A németeknél is ugyanez volt a helyzet, a nyilasok azonban a saját honfitársaik elpusztításában segédkeztek – és a legtöbben önként.) Engem sosem a háború politikai oldala érdekelt, hanem maguk az átlagemberek, akik mindezt megélték. A lélekben lezajló folyamatokat, a döntéskényszereket, a manipulációt, az erkölcsi morált, a túlélés érdekében hozott áldozatokat kutatom. Egy olyan generációt, akiknek az emlékek elhallgatásából állt az életük. Ezért is indít a regényem egy holokauszt túlélő visszaemlékezésével, akit annakidején személyesen is ismertem és lehetőségem volt vele hosszú órákon át beszélgetni.

Úgy érzem, nagy kettősséget építettem fel a regényben: egyrészt imádom Kőszeget és arról akartam írni, hogy mennyire szeretem ezt a várost, másrészt az volt a célom, hogy a legsötétebb korszakában mutassam be, amelyet a legtöbben nem is ismernek. Emiatt a kettősség miatt merem azt mondani, hogy minden brutalitás ellenére még egyetlen könyvemben sem írtam ennyire az őszinte, önzetlen szeretetről. 

Nem lineárisan haladtam a regényírással, hanem össze-vissza, részletről-részletre, azt a jelenetet dolgoztam ki, amelyik éppen elragadott, így amikor először kezdtem az elejéről olvasni a történetet (és egy huzamban elértem a harmadáig), olyan sok volt, és olyan iszonyatos rémálmok gyötörtek miatta, hogy utána napokig nem bírtam hozzányúlni. Apró részletekben tudtam csak tovább folytatni, amíg el nem értem a végéig (ezért fogalmam sincs, mennyire lesz tömény azoknak a gyorsolvasóknak, akik 1-2 nap alatt lenyomják majd a könyvet).

Most a kényszerszünetemet töltöm és sikerült egy kissé eltávolodnom a sztoritól, azonban izgatottan várom a következő hónapot, amikor végre elkezdhetjük a szerkesztést és ismét belevethetem magam a történetbe. Lesz vele munka, mert jelenleg közel egymillió karakter (175 ezer szó), ami azt jelenti, hogy ez  az eddigi leghosszabb regényem, de tudom, hogy élvezni fogom minden percét.

Jelenlegi fülszövege:

ELHALLGATOTT DALAINK

,,Mióta Magyarország belépett a második világháborúba, mindenkinek lett egy dala, amelyet már sosem tud elénekelni.

Miska, a kőszegi, huszonéves srác megúszta a hadsereget, de a börtönt nem; egy rossz pillanatban elkészített fénykép miatt rács mögé kerül, majd onnan szabadulva egykettőre a nyilasok soraiban találja magát.

 Kezdetben igyekszik a kisebbik rossz mellett dönteni – vagyis egykori iskolástársa, Tomi mellett –, aki az egyik legrettegettebb nyilasbérenc lett a környéken.

 A nagyobbik gondra csak később derül fény: hogy Miska nevezetesen az ő húgába szerelmes…

 Hiába titkolná a családja előtt kettős életét, a látszat nem sokáig tartható fent. Hamarosan ráébred, hogy csapdába esett, mert Tominak sokkal sötétebb titkai vannak, mint azt korábban sejtette.

 Csak akkor derítheti ki, mit hallgat el előle, ha hasonlatossá válik őhozzá, de nem biztos, hogy hajlandó is megfizetni az igazság árát…"

***

Most pedig jöjjön néhány gondolat a másik javításra váró regényemről, amely a Belgiumban mindig szeptember van címet viseli. (Röviden csak belgákként emlegetem őket.)

Habár teljesen másik témát dolgoz fel és másik országban játszódik, maradunk a háborús korszakban, 1944-ben, a világégés utolsó vészterhes hat hónapjában. A kőszegi regényhez hasonlóan ebben a sztoriban is antihősöknek számító szereplők állnak a középpontban, akik közül ugyan sokan ellenállóknak titulálják magukat, de ettől még nem váltják meg a világot és lesznek jobb emberek.

Ez az a fajta regény, amelyben mindent tűpontosan meg kell terveznem, mert vagy kerek egészként fog működni a sztori, vagy teljesen szét fog esni, és egy nagy káosz lesz belőle. És amikor az előolvasóim jelezték, hogy a regény háromnegyedénél járnak, de még gőzük sincs arról, mi történik – vagy kétszer kellett elolvasniuk ahhoz, hogy megértsék –, na, akkor innen tudom, hogy bizony inkább káosz lett belőle, és még mindig nem sikerült úgy átadnom a történetet, ahogyan azt szerettem volna. (Néha hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat.)

Mióta végeztem a kőszegi regény javításával, egyre csak halogatom ezt a projektet, ilyen-olyan kifogásokat gyártok, és ennek az lett a vége, hogy belecsöppentem az elbizonytalanodás szakaszába (sosem lesz ebből regény stb.), közben meg tudom, hogy ez csak addig tart, amíg ténylegesen bele nem vetem magam a munkába. Félig-meddig már bele is vetettem magam... De a félig nem elég.

Már végeztem kisebb kutatómunkákat, mióta hazajöttem Antwerpenből, a java azonban még hátra van, mert érzem, hogy ez a regény ilyen formában nem fog működni. Darabokra kell szednem. Megint. 2018-ban készült el az első vázlat (tehát még bőven a Még nem mehetünk haza előtt írtam), és azóta kerek tíz alkalommal dolgoztam át az egész regényt. Egy ideig mindig elégedett voltam a legutolsó verzióval, később viszont rájöttem, hogy továbbra is hiányzik belőle valami. Eredetileg háború szatírának indult, mostanra azonban valami egészen más kerekedett belőle, és előre érzem, hogy ha tizenegyedszerre nem csempészek valami újdonságot ebbe a számomra már az unásig ismert történetbe, akkor a mostani átírás alatt nem biztos, hogy ki fog tartani a lelkesedésem.

Bevallom őszintén, a kőszegi regény olyan erős lett, hogy amellett ez a belgás sztori még ránézésre is gyerekcipőben jár (a maga 60 ezer szavas terjedelmével). Az a regény öl – ez a belgás ,,csupán" izgalmas és csavaros. Természetesen nem kell olyannak lennie, mint a többi regényem, hiszen teljesen másról szól, de még nem érzem elég mélynek ahhoz, hogy elégedett legyek vele. A három órás pszichológiai előadások hallgatása közben végre megtaláltam azt a momentumot, amellyel teljessé tehetem, viszont még nem gyűjtöttem össze elegendő lelki erőt ahhoz, hogy ezt kellőképpen kibontsam. Ezért kerülgetem hónapok óta...

Azon tűnődtem, ahhoz, hogy újra motivált legyek, talán magát az elbeszélőmódot kéne megváltoztatnom. Jelenleg a kísérletezés fázisában vagyok, közben pedig felelevenítem a belgiumi élményeimet. Nem akarom elsietni a cselekmény kidolgozását, szeretnék ragaszkodni a történet eredeti üzenetéhez és ha kell, akkor harminchatodszorra is átírom, hogy olyan legyen, mint amilyennek elképzeltem. A kérdés csak az: vajon a szereplőim is hajlandóak lesznek azon az úton járni, amelyet kijelöltem nekik?

***

Köszönöm, hogy itt jártál! Nézz be a Facebook oldalamra is: itt.

Ha pedig kedved kaptál a már megjelent regényemhez, itt és itt megrendelheted.