BELEOLVASÓ – Még nem mehetünk haza

MARTON EMMA

MÉG NEM MEHETÜNK HAZA

beleolvasó

 

V.

 

El kell ismernem, habár pár nappal azelőtt jártam bent a városban, most alig ismerek rá az utcákra. A bombázások miatt annyira megváltozott a táj, hogy ha nem követtem volna a katonák utasításait, biztosan nem találok ide. A roskadozó házak mögött felsejlik a pusztítás. Jól ismertem ezt az észak-normandiai várost, tanúja voltam már, hogyan formálódott át a megszállás hónapjaiban, de az a fájdalom, amely most verődik vissza a házfalakról, eddig ismeretlen volt számomra. Ezernyi bomba halálsikolya, amiket a világ másik feléről hoztak ide, csak hogy ezeket a főtereket, pékségeket, otthonokat eltöröljék a föld színéről.

Meg sem próbálják eltakarítani a romokat, amíg a város ostrom alatt áll – ennek ellenére emberek kutatnak a törmelékkupacok között használható tárgyak után. Van, aki torkaszakadtából kiabál egy nevet, Iréne, Iréne, és hevesen dobálja szanaszét a téglákat. Iréne azonban nem kerül elő. A férfi tovább ordítozik, a hangját a közeledő Panzer IV-es tankjaink nyomják el. Félreugrok az útból, majdnem elgázolnak a lánctalpasok, Iréne!, Iréne!, a fülemre szorítom a kezem, bárcsak ne kellene hallanom. Lehetetlen bárkit is megtalálni ebben a káoszban.

A közeli sarkon rendőrök zúzzák be tégladarabokkal a patika kirakatát. Bizarr látvány. A tankjaink lőni kezdenek. Hatalmas a felfordulás. Azt híresztelik, megérkeztek a kanadaiak is – ami lehetetlen, hiszen a város északi oldalán felállított erődítmények még egy ideig védik a várost, mégis sokan pánikba esnek. Fosztogatnak. A szemközti kapualjban terhes nő remeg, akit épp az imént raboltak ki. A szemében félelem csillog. „Barbárok!”

– Jöjjön már, kérem! Segítsen! – nem értem, milyen nyelven sikolt, a jelentése viszont egyértelmű.

Mégis mit vár tőlem? Megindulnék felé, de váratlanul hátrahőkölök: a brit ejtőernyősök már itt vannak. Itt, az utcában. Vagy öten lehetnek. Behúzódom a házfal mögé, és olyan gyorsan futok el a közelből, ahogy csak bírok. A sár rákövült a ruhámra, megnehezíti a mozgást, de nem állít meg.

Két utcával arrébb szúrni kezd az oldalam, lelassítva ismét megpillantom a tankokat. Bombázók bukkannak fel az égen. Túl nagy a hangzavar, lehet, hogy előzőleg felharsant a sziréna is, csupán én nem figyeltem rá. Az a fiatal német katona, aki éppen egy családdal vitatkozik az utca közepén, jobban magára vonja a figyelmemet. Hamarosan a bajtársa is felbukkan, így ketten próbálnak a nő és a gyereküket magához ölelő, sérült férfi lelkére beszélni, hogy el kell hagyniuk a várost.

Közelebb érve már tisztán hallom:

– Értsék meg, itt nem biztonságos!

– Hé, bajtárs! – mordul rám a másik, amint észrevesz. – Győzd meg őket, ha tudod, nekem elegem van! Evakuálunk! Fafejű franciák!

A futástól még mindig lihegve gyorsan végiggondolom a helyzetet. Jonas a feladatom, nem a francia civilek.

– Mit csináljak velük? – remélem, hallják a hangomon, hogy nincs ínyemre a dolog. Egyszer az fogja a vesztemet okozni, hogy mindenkinek segíteni próbálok.

– Tereld le őket a pincébe! Még nincs vége a légiriadónak! – harsogja a fiatal katona, és már mutatja is, merre találom az óvóhelynek kialakított pincét. Eszembe jutnak a befőttek és az, hogy milyen érzés volt leesni a lépcsőről, bele a sötétségbe. A legkevésbé sem akarok lemenni, de intek a franciáknak, így azok vonakodva követnek.

Repülők árnyai húznak el felettünk, valahol a város másik felén dobják le a bombát. Érzem a becsapódás erejét. Összegörnyedek, és rohanni kezdek. A bajtársaim nem követnek, mire visszanézek a vállam felett, már eltűntek a szemem elől. Por kerül a számba, élesen kapar a torkom. Csakis azzal törődöm, hogy elérjem a pincét. Már csak néhány méter, és ott vagyok. Berúgom az ajtaját. A férfi lemaradt a babával, kiabálva sürgetem őket, mialatt a nő elsőként mászik le a félhomályos pincébe. A férje minket beérve leadja a gyereket, majd követi a családját.

Hallom a bombák süvítését. Egyre közelebbiek a robbanások. Az épületek megrázkódnak, a házak körvonalai felemésztődnek. Tűz és sikoly mindenhol. Beugrom a pincébe, bevágom magam mögött az ajtót.

Semmit sem látok. Véletlenül rálépek a nő lábára, aki hangosan felszisszen. Érzem a jelenlétüket, lélegeznek, mocorognak, a bombázástól mégis jobban félnek, mint tőlem, az ellenségtől. Eszembe jut, hogy maradt pár szál gyufám. Belenyúlok a zsákomba, hogy kitapogassam, miközben az összetört üvegek szúrják a bőrömet. Hosszas kotorászás után végül megtalálom. Amint fellobban az aprócska láng, mindannyian felém fordítják a fejüket, kitágult szemmel néznek a fénybe. A légnyomás pár másodperc múlva eloltja, ezért meggyújtok egy újabb szálat. A nő eddig hangtalanul lapult a pince falához, most viszont közelről szemügyre veszi az arcomat, és halkan sírni kezd.

 – Háború kegyetlen – szipogja tört németséggel. – Neked nem való háború!

Ezt nem először hallom, és valószínűleg nem is utoljára. Lenézek a kezemre. A nadrágomat és a zubbonyomat repedezett sárréteg borítja. Rám tör a fáradtság, alig bírom nyitva tartani a szemem, egyedül a bombázások robaja tart ébren.

A nő is a kezemet figyeli.

– Te vérezel!

Némán, félelem nélkül bólintok.

– Szerzek kötést, elállít vérzés. Haragszom, akik kezdtek háború. De haragszom jobban te anyád, amiért engedett harcolni!

Igyekszem higgadt maradni, ahogyan Bastian tette. Bármi történt, sosem vesztette el a hidegvérét, ura tudott lenni a helyzetnek. Sebesülten is csak hangtalanul nézett rám, és önmaga előtt is próbált bátor maradni akkor, amikor ennek a szónak már semmi értelme nem volt. Ez a nő semmit sem tud rólam, az anyámról pedig még kevésbé.

A következő gyufalángnál látom, hogy a férfi a kisbabával együtt alszik, vagy csak úgy tesz, mintha pihenne. Mozdulatlanul ülök, amíg el nem csendesednek odakint az utcák; az egész város. Akár itt is maradhatnék addig, amíg meg nem szűnik az egész háború. Aztán eszembe villan egy gondolat, amitől nyomban felpattanok: Jonas minden perc elteltével egyre távolabb kerül tőlem. A saját feladatomat nehezítem meg azzal, ha túl sok időt veszítek. A franciák nem szorulnak a segítségemre, innentől kezdve boldogulni fognak.

Pár perc elteltével próbaképp kinyitom az ajtót, hogy kinézzek az utcára. Azonnal beszökik a hamuval kevert napfény, levegő után kapkodva fuldokolni kezdek a portól, de most már késő: elhatároztam, hogy nem maradok itt tovább. Kifelé mászom. Azaz csak másznék, mert a nő ezt nem hagyja. Kezdtem megszokni, hogy sehonnan sem engednek el.

– Marad! Kérlek!

Megrázom a fejem.

– Nem férjem – mutat a nő a társára. – Szomszéd. Ő jó ember. Bízom benne. Maradhatsz velünk!

– Nem lehet.

– Te nem vagy katona! Neked csak van egyenruha!

Eltolom magamtól, mielőtt megölelne, és tovább mászok kifelé. Igaza volt Amonnak, az emberekben csakis szánalom maradt irántam. A nő szerencsére nem erőszakoskodik tovább, mivel a baba sírni kezd. Átveszi a férfitól, a szomszédjától, akiben megbízik, és ringatni kezdi. Mire a figyelme visszatérne rám, addigra már messze járok, egybeolvadok az összeomló szellemváros labirintusával.

Vajon akkor sem fogadtam volna el az ajánlatukat, ha nem lenne végrehajtandó feladatom?

Néhány utcával arrébb, a lángok előterében sisak nélküli katonákba botlok. Az öregember, akinek éppen segítenek kiszabadulni a romok alól, németül kiabál, hátha így jobban megszánják, és nem mennek el mellette csak úgy.

Habár megfogadtam, hogy ezentúl kizárólag Jonas keresésére fogok összpontosítani, mégis késztetést érzek arra, hogy segítsek. Odafutok hozzájuk, leteszem a zsákomat a földre, és a sérült kezemet kímélve közös erővel leemeljük a deszkákat a szerencsétlen testéről. Az öregember kimászik, és gyorsan lábra áll. Úgy látom, nem esett baja.

– Nagyon köszönöm maguknak! Már azt hittem, ott lelem a halálomat – fájó bordájára szorítja a kezét, miközben folytatja. – Az unokám Nürnbergben lakik, ott várom magukat egy snapszra! – utoljára még felénk nyújtja a kezét. A többiek mozdulatlanul bámulnak. Engem kivéve senki sem ráz vele kezet, talán azért, mert az elhangzott ígéret ellenére mindannyian tudjuk: soha többé nem fogjuk viszontlátni egymást.

Indulásra készen állok, a zsákom viszont eltűnt. Nincs ott, ahova leraktam. Körbefordulok, a szemem végigcikázik a romhalmazokon, és megdobban a szívem, amikor észreveszem a mellettem álló katona vállán.

– Kérem vissza a holmimat! – jelentem ki.

Egy hosszú pillanatra összeakad a tekintetünk. Nincs benne semmi, ami kellhet neki, csakis számomra bírnak értékkel. A fickó megvonja a vállát, és végül odadobja. A fájdalom a kezembe mar, miközben elkapom, de lehunyom a szemem, uralkodok magamon. Megkérdezem a kórház címét, aztán megyek is tovább.

Időnként még felhangzik jajveszékelés a közelemben, de többé nem állok meg. Sajog a lábam a sok gyaloglástól, a törmelékek miatt nehéz közlekedni. Rálépek valami fémes, kemény dologra, majdnem megbotlom benne. Lehajolok, és kihúzom a vakolatdarabok alól, majd felismerek egy eldeformálódott csövű puskát. Ellenőrzöm: üres a tárja.

Egy játékfegyverre emlékeztet, amilyenre gyerekként áhítoztam, hiszen mindegyik kisfiú titokban arra vágyott, hogy katona legyen, és vállvetve harcolhasson a csata sűrűjében. Természetesen nem gondoltuk komolyan, amikor Arturral, a szomszédék fiával háborúsdit játszottunk. Engem mégis elért az igazi háború, Artur meg otthon maradt. Játszhat tovább, ameddig csak tetszik neki, mert vele ellentétben én tényleg megkaptam, amiről annyiszor kellett új meséket kitalálnom neki; a fegyverekről, amelyek sosem tévesztenek célt, a bajtársakról, akik sosem futamodnak meg, a lövészárokról, amit nem kell fáradságos munkával kiásni és az ellenségről, aki egyszerűen azért van a világon, hogy elpusztítsuk. Most már belátom, hogy fogalmam sem volt arról, mit jelent mindez, így ha újra látjuk egymást, Artur nem róhatja fel nekem, hogy akkor és ott dajkamesékkel szédítettem.

 

 

1944. február

 

Artur a szokásosnál is izgatottabban rohan ki a házból, amikor feltűnök az utcában. Két ujját a szájába téve nagyot füttyent, hogy minél előbb felhívja magára a figyelmet. Szőkésbarna haja, kerek arca, pisze gyerekorra és apró tenyere van. Még csak kilencéves, de úgy tud fütyülni, mint a felnőttek.

– Mutatnom kell valamit! – vágja oda köszönés helyett, amikor megállok a kerítésük mellett. Kinyitja a kertkaput, megragadja a kezemet, és a hátsó udvar felé húz.

Sáros lesz a cipőm, de szó nélkül követem, a kertben mindenfelé apró földkupacok hevernek. Artur mostanában új hobbit talált, és mindig ásni akar. Kincseket keres, amiket aztán a csatában meg kell szereznünk egymástól. Arra egyikünk sem számított, hogy valóban találni is fog valamit.

– Mi ez? – hebegem, amikor a kisfiú megmutatja legújabb szerzeményét. Nem akarom elhinni, amit látok.

 – Mesterlövészpuska – feleli áhítattal, és leguggol, hogy elérje a nagyjából harminc centiméter mélységű gödör fenekét, amit maga ásott. Már nagyjából letisztogatta a fegyvert, így gyönyörűséggel végighúzza a kezét az elsütőbillentyű felett. – Mit szólsz? – kérdezi, és mohón felnéz, dicséretet remélve.

Hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak. A torkomra forr a szó. Nem vallom be, hogy most először látok igazi puskát, és amikor lehajolok Artur mellé, hogy megérintsem és kiemeljem, akkor tartok először ilyesmit a kezemben. A fiú tévedett, mert a mesterlövészek nem használnak ilyen régi puskát, de akkor még nem értettem a fegyverekhez, így elhittem neki.

Elégedetten egymásra vigyorogtunk.

– Az édesapámé – folytatja tovább Artur. – Mutti szerint azért ásta el, hogy soha többet ne kelljen harcolnia. Nem mondták meg, hova rejtették, de egyik nap rátaláltam – jelenti ki büszkén, és játékos kedv csillan a szemében. – Tudod mit? Majd én elmegyek helyette harcolni!

Azt hiszem, akkor és ott egy kicsit félni kezdtem Artur apjától. Az én apám sosem várta volna el tőlem, hogy háborúba menjek. Idővel rájöttem, hogy nem azok az emberek a veszélyesek, akik puskákat rejtegetnek odahaza, hanem azok, akik büszkén vonulnak vele az utcán, és úgy lóbálják a többiek orra előtt, mintha kitüntetés volna.

– Minek mennél el helyette a háborúba? – kérdezem sokára.

– Hát megvédeni a trónörököst és a császárt!

Nem javítom ki, hogy már egyik sincs.

Bokáig állunk a sárban. Nagyon különös dolgok hangzanak el itt, a hátsó udvaron. Én már nem vagyok kilencéves, és tudom, hogy a háború sem mulatságos, mégis lenyűgöz a fegyver. Ha tisztában lennék vele, hogy pár hónap múlva én is kapok egyet, talán kevésbé kápráztatna el.

Arturnak nem kell félnie, hogy az apját háborúba hívják, hadirokkantként örülhet, ha képes lábra állni és ellátni a saját családját. Nem hiányzik neki a puska.

Felidézem a sebesült katonáról látott plakátot. Éppen hazafelé tartottam, amikor belebotlottam, lehetetlen volt nem észrevenni, hatalmasnak tűnt azon a házfalon. A szövegre már nem emlékszem, ám a meggyötört férfi szemét képtelen vagyok elfelejteni. Olyan tekintete volt, mintha abba a világba látna, amit Bosch festett meg, ahol az őrület és a pokol egymással találkozik.

És nem sokkal később én is bepillantást nyertem oda.

***

Köszönöm, hogy itt jártál! Nézz be a Facebook oldalamra is: itt.

Ha pedig kedved kaptál a már megjelent regényemhez, itt és itt megrendelheted.