Kilépés a szobából

Valahányszor elhagyatott helyen barangolok, olyan érzés kerít hatalmába, mintha túllépnék téren és időn, majd nagy valószínűséggel úgy távozom onnan, hogy már van egy újabb ötletcsíra a fejemben. Nem kész ötlet, csupán annak töredéke, amely idővel történetté állhat össze, ha elég másik töredéket illesztek hozzá. Most azonban úgy osontam be ebbe az omladozó határőr laktanyába, hogy már eleve tudtam, mit keresek: nem további inspirációt vártam a helytől, hanem magát a végső lökést. A megerősítést, hogy kellőképpen feltöltődtem, és ideje ismét írni.

Sosem szorongtam az üres laptól. Mióta felfedeztem a szavak varázsát, alighogy befejeztem egy történetet, már bele is kezdtem egy újabba, ezért sosem akadt üres járat, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer majd jöjjön egy olyan „csendes időszak” is, amikor éppen nem gyarapítom az új kéziratok számát.

 Márpedig pontosan ez történt: tavaly nyár óta kizárólag a meglévő regényeimet csiszolgattam, semmi másba nem bírtam belefogni. Biztonságot adott a tudat, hogy az már ott van leírva, azt csak jobbá kell tennem. Azt a „valami újat” pedig húztam-halasztottam, egyre inkább nyomasztott az üres lap látványa, mert mi van, „ha nem olyan lesz, mint ahogyan most elképzelem”, vagy „ha leírva értelmetlennek fog tűnni, és csak a fejemben áll össze”.

Ez annyira megbénított, hogy még akkor sem mertem ténylegesen nekiállni, amikor már több, mint harmincezer szót bepötyögtem a telefonba, „töltelék-szövegnek”, amolyan „ez majd jól jöhet, ha egyszer nekiállok” jegyzetként. Nem hagytam, hogy a lelkesedés keresztüláramoljon rajtam, inkább ellenálltam, nehogy bármilyen ötletcsíra is betörje az ajtót, ahova a kényszerszünet alatt begubóztam.

Talán ez éppen olyan elhagyatott szoba volt mint, ami a képen is látszik: nincs benne semmi. Vagyis, annyira tele van a semmivel, hogy csak úgy hemzsegnek benne az ötletek, és egyenként követelik a saját halhatatlanságukat a történetbe. Ezért még többet jegyzeteltem: első jelenetek, tömérdek párbeszéd, pillanatkép, minden, ami éppen jött – de továbbra sem mertem kijelenteni, hogy újra írok.

Olyan hosszú ideje kerülgettem ezt a sztorit, hogy mostanra talán a felét is meg tudtam volna írni – ez a tudat pedig még inkább eltávolított tőle. Következő lépésként serényen elvégeztem a szükséges kutatómunkát, hátha sikerül behoznom a lemaradást, miközben George Michael: Older albuma szólt a háttérben, mert abban bíztam, ha más nem, ez majd inspirál abban, hogy végre legyőzzem az üres laptól való félelmem. Csakhogy felismertem: akármennyi ideig várhatok, senki sem fog helyettem odaülni a laptop elé. Senki más nem fogja tudni megírni ezt a regényt. Nekem kell kilépnem a szobából, nekem kell rátalálnom a hiányzó töredékek lelőhelyére.

Szóval vettem egy nagy levegőt, és engedélyt adtam magamnak az írásra. Engedélyt adtam arra, hogy elvárások nélkül írjak, aztán törölhetek, amennyit szeretnék, csak élvezzem az alkotást. Írhatok rosszul. Írhatok úgy, mintha az első regényemet írnám. Írhatok bármit, ameddig örömömet lelem benne. 

Jólesik átérezni (de még mennyire!), hogy ismét kiröppennek a mondatok az ujjaim közül, egyszer csak ott villódznak a képernyőn, vagy a régi jegyzeteimet átböngészve rácsodálkozom, hogy „jé, ezt nem is olyan hülyeség”. Szinte el is felejtettem, milyen izgalmas valami olyasmin dolgozni, ami még nincs kőbe vésve, ahol szabadon lehet kísérletezni, fokozatosan fedezhetem fel a cselekmény homályos részeit, amiből mindig éppen csak annyit látok, hogy meg merjem tenni előre a következő lépést. Ez mind annak bizonyítéka, mennyire közel járok ahhoz, hogy ismét elkapjon a gépszíj, és átadjam magam ennek a „valami teljesen újnak”.

Addig is gyakorlom a nyitott szemmel való álmodozást, hogy a szoba nélkül is rám találjon az, aminek rám kell találnia, és a helyére kattanjanak a hiányzó részek. De főképp: ne azért írjak, mert „most már tényleg hasznossá kell tennem magam”, hanem azért, mert már annyira feszít a történet, annyira életre kelnek a szereplők, hogy nincs jogom továbbra is az útjukba állni. Hagynom kell, hogy elindulhassanak, nekem csupán annyi a dolgom, hogy kövessem őket. (És legközelebb lehetőleg kevesebb időt kelljen eltöltenem abban a bizonyos szobában.)

***

Köszönöm, hogy itt jártál! Nézz be a Facebook oldalamra is: itt.

Ha pedig kedved kaptál a már megjelent regényemhez, itt és itt megrendelheted.