Sosem voltam még ilyen közel a könyvkiadáshoz. Az elmúlt hónapokban lezajlott a Még nem mehetünk haza című regényem szerkesztése, korrektúrája (már csak a tördelése van hátra), illetve a borítóval is végre elkészültünk. Már majdnem célba értem, már majdnem küldhetjük az anyagot a nyomdába, és valójában csak most kezd motoszkálni bennem a felismerés, hogy tényleg sikerül eljuttatnom az olvasókhoz Heinz-et és Bastiant – ez pedig fantasztikus érzés.
Elmaradt a szokásos évi összegzésem, és a legutóbb befejezett regényemről sem meséltem. Zsúfolt időszakot tudhatok magam mögött. Sem a december, sem a január nem volt könnyű, ez az év egyszerűen nem úgy indult, ahogyan abban reménykedtem. Mégis akadnak dolgok, amelyekért hálás lehetek – ahogy az első bekezdésben is már említettem a könyvem nyomdai előkészítésében tett lépéseinket. Néhány gondolattal igyekszem bepótolni az eddigi lemaradásaimat.
2021 legjobb könyve számomra Donna Tartt: Az aranypinty regénye volt, minden tekintetben elvarázsolt. Valószínűleg még sokszor újra fogom olvasni, mert hihetetlenül részletgazdag és olyan egyedi atmoszférát teremt, amely hosszú ideig elkísért még a könyv befejezése után is. A Molyon mélyebben írtam róla, itt megtalálható az értékelésem.
A filmekről is csak röviden ejtenék szót. A tavalyi kínálatból kiemelkedőnek találtam a Szörnyellát, az Utolsó éjszaka Sohóban-t, illetve a Dűnét, amit volt szerencsém moziban látni. A háborús filmek közül a Perzsa nyelvleckéket és Az elfelejtett háborút tudom jó szívvel ajánlani, ami pedig a sorozatokat illeti, Az ember a fellegvárban-nak nagy reményekkel álltam neki, ám sajnos csak az első 2 évadja tetszett – az viszont nagyon. Erőssége a hangulat megteremtése, és az erős női karakterek, mellett pedig az alternatív történelmet is hátborzongatóan képes valóságossá tenni a vásznon. A nyugalom tengere című dél-koreai minisorozatnak is érdemes esélyt adni – a talán már tucatszor feldolgozott alapszituáció nem várt csavarokat és végkifejletet tartogat – egy szóval igazi és egyedi sci-fit láthatunk.
Idén barátkozom a fantasy műfajával, ami eddig távol állt tőlem. Januárban befejeztem a Harry Potter könyveket (most először), és igyekszem a hasonló regények felé. Szeretnék tovább megismerkedni Stephen King és John Steinbeck munkásságával, emellett pedig tervben van néhány olyan klasszikus mű, amelyeket már nagyon régóta el szeretnék olvasni: Monte Cristo grófja, Akiért a harang szól vagy épp az eredeti Frankenstein történet. És természetesen A nyomorultaknak is szeretnék idén újra nekiállni.
Ennyit a könyvekről. Az írás terén is vannak terveim – jelenleg 4 regény ötlete foglalkoztat (ebből kettő történelmi témájú), és szép számmal akadnak már megírt, de csiszolgatásra váró regényeim is. 2021-ben egyetlen nagy regényt írtam (11 hónapig), soha nem dolgoztam még ilyen hosszú ideig az első kéziraton. Gyakran voltam azon az állásponton, hogy semmi sem lesz belőle, és már magát az érzést is kezdtem elfelejteni, hogy milyen leírni a ,,vége" feliratot – utólag úgy gondolom, bizonyára azért próbáltam titokban tartani, mert folyamatosan emésztett a kérdés, hogy ,,mi van, ha ezúttal ezt nem fogom tudni befejezni?". De lám, valahogy mégis befejeztem december közepén. Sőt, bele is olvasgattam azóta, és a javításra váró dolgok ellenére összességében elégedett vagyok vele. Most pedig már le merem írni, hogy igenis megírtam egy monumentális terjedelmű sci-fit, amelynek a világa annyira beszippantott (végre nem kellett igazodnom évszámokhoz), hogy biztosra veszem, még vissza fogok térni ehhez a műfajhoz. Nagyon tetszett ez a határtalan szabadság, és a saját magam alkotta világ.
A történetről röviden: a távoli jövőben, a világ utolsó Városában Vörösbegy épp a tizenhetedik műkincsrablását készül végrehajtani – reménykedik benne, hogy ezúttal sikerrel jár. A rögeszméjévé vált festményért nem nagy ár a szabadsága elvesztése, hiszen, ha igazak a legendák, a halálos beteget is képes meggyógyítani. Erre a világra már csak keveseknek adatik meg, hogy egészségesen születhessenek, így nem a lány az egyetlen, aki meg akarja kaparintani a csodatévő tárgyat. A festmény az egész Város sorsát megpecsételi, köztük három testvérét, de a történet főképp Vörösbegy, a vakmerő, és Kék Varjú, a törvény őrének haláltánca körül forog – az irgalom és az igazság szembenállásáról. Úgy hiszem, a leglényegesebb szereplő mégis maga a Peremvidék, a halálos zóna, amelyik felemésztette az előző világot és most körbe veszi a Várost. Odakint rejtőznek a válaszok, és mindazok útja arra vezet, akik meg akarják fejteni a festmény titkát.
Ezt a történetet Rubik-kocka módjára építgettem, idővel egyre bonyolultabb és mélyebb lett, és a komfortzónámból való kilépésem egyik hozadéka az, hogy az ellenség ezúttal megfoghatatlan és arctalan – innen következik, hogy nagyobb hangsúlyt kap a morális értelemben vett jó és rossz közötti harc. A szeretteinkért való küzdelmet és a testvéri kapcsolatokat helyeztem előtérbe – ez utóbbiról egyre jobban szeretek írni. Ez lenne hát előzetesben az Elhagyni a Várost.
