2017. május 17., szerda

Helyzetjelentés a kész regényről



Hetven- nyolcvan évvel ezelőtt olyan generáció élt, akik reménykedtek a jövőjükben, és hasonló álmaik voltak, mint nekünk, de ezt derékba törte a második világháború…

Pont egy hete fejeztem be az új regényemet, (Hogyan sírnak a rózsák?), második világháborús történetemet. (Ha többet akarsz megtudni, a Regényeim menüpontban megtalálod a fülszövegét és néhány fontos információt.) Ideje, hogy összegezzek, és elmeséljem, hogy mi jár a fejemben.

Mikor belevágtam 2016 novemberében, jól jött a NaNoWriMo, gondoltam, a szereplők a helyükön, jöhet a háború! Hat hónap és 10 nap kőkemény utazás volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz. Több mint 300 A/4-es begépelt oldal után már kijelenthetem.
Most már visszatértem a jelenbe, vagyis félig, meddig, ahogy azt kell, mint, aki megvívta a maga csatáját. Kész tusakodás volt az egész. Ha újra kellene kezdem, nem így írnám. Az is lehet, hogy nem tudnék még egyszer végigmenni rajta.

Néhány érdekesség a regényről, ami hirtelen eszembe jut:
- Azért van az egyik szál E/1-ben írva, mert eredetileg csak ebből szemszögből íródott volna, utólag építettem bele a többit.  
- Sokáig az Oradour-sur-Glan falu tragédiáját akartam feldolgozni, de végül kivettem a történetből
- Címnek majdnem Napnyugta könnyeit választottam, aztán láttam, hogy létezik egy olyan Bruce Willis film, ami a Nap könnyei címet viseli. Így már nem volt olyan nyerő…
- A történetben szerepel egy ikerpár (a Monfort fivérek). Őket valós emberek ihlették, az iskolámban van egy egypetéjű testvérpár. Máig sem tudom, hogy melyik- melyik, annyira hasonlítanak egymáshoz.
- A német nő a párizsi ellenállásban Helen Scholtz, ami valójában Sophie Scholl-ra utal.
- És a kép, ahonnan eszembe jutott. Mikor ráakadtam, akkor jött az érzés, hogy háborús történetet kell írnom. Azelőtt meg sem fordult a fejemben, pedig csak úgy faltam az ilyen könyveket, filmeket. Én mindig is a téma szerelmese voltam, lehet, hogy sokat tett hozzá az is, hogy fiúk között nőttem fel.

- Ez a kép egy magyarországi árvaházat ábrázol a 2. világháború alatt/után, ahol egy Magdolna nevű rendőrnő beszélget a gyerekekkel. 



Nem titok, most már, hogy egy ideje visszavonulva pihentetem az agyamat, tervezek neki folytatást. Mikor még csak a könyv felénél jártam, akkor jött az ötlet. Azóta sem vetettem el, sőt, csak erősödött az érzés.
De ez a második rész nem olyan sorozatféle, trilógia-féle, második kötet lesz. Nem, nem csinálok belőle sorozatot. Úgy gondoltam, hogy a mellékszereplőkkel vinném tovább a történetet, a negyvenes-ötvenes évek Magyarországán. A német kitelepítések, az orosz megszállások is szerepet kapnak majd benne, Buda ostroma is, no meg az egész tetőpontja az ’56-os forradalom lesz. (A kedvenc témám.)

  
Hogyan tovább?

Még keresem a műfajt, amiben otthonosan tudok mozogni, bár van három témakör, melyből mindig ötletet tudok meríteni. Nem véletlenül térek vissza ezekhez. Az egyik ilyen a  sci-fi. Itt azt értem ezalatt, hogy a jövő lehetséges elképzelései, a bolygók, galaxisok felfedezései, és természetesen az űrprogramok… Ezek mindig képesek megmozgatni a fantáziámat. A tengeres, búváros közeg is érdekel, a tenger motívuma, és a túlélés, meg a lelki mélységek, valamint a világháborús vagy egy jövőbeli háborús ( ezt csináltam ez első regényemben, a Talán holnap tudni fogom-ban).

Tehát most visszatérünk a sci-fihez, talán cyberpunk lesz még fogalmam sincs, de nem a nagyvállalatok élet-halál harcán és a robotok fejlődésén lesz a hangsúly. Még csak most körvonalazódik bennem valami, hagyom érni az ötletet, majd a nyár talán ad egy kis ihletet.

Soha nem ülök le megírni egy történetet, ha nincs meg a főszereplő, az elbeszélés módja, a történet eleje és vége. A közepe nem fontos, az út közben alakul. Persze, nem árt, ha vannak főbb csomópontjaid, amikhez igazodni tudsz, de ez mégsem bír olyan jelentőséggel, mint a történet vége. Jó befejezést írni a legnehezebb. Tehát, amíg lövésem sincs róla, addig vakon tapogatózom, nem is érdemes erőltetni.

Mostanra már nyolc éve írok. Ebből levonhatunk hármat, mert az mindennapos naplóírás volt. Levonhatunk belőle még kettőt, mikor csak tervezésekre, képtelen ötletek tömegére, és soha be nem fejezett pár oldalas szösszenetekre futotta. Meg néhány novellára, amivel fődíjat nyertem.  
Komolyabban 2014 óta írok. Mára már szerves része az életemnek. Nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden szabadidőmet beleadom.
Ennek ellenére nem voltak haszontalanok a kezdeti évek, akkor is ha nem írtam végig semmit. Mindenkinek el kell kezdeni egyszer, a gyakorlásra pedig szükség van. Ezek tapasztalata nélkül ma nem tarthatnék itt. És a családom, barátaim támogatása nélkül, amiért nagyon hálás vagyok nekik! Nagyon szeretlek titeket!

Akkor most agymosás, jön a sci-fi, egy kis lelki felüdülés, egy olyan világban, ahol bármi lehetséges, nem szorítanak keretbe az évszámok, és annyi kutatómunkára sincsen szükség, aztán ha megírtam, akkor utána majd ismét foglalkozom a dologgal, vissza 1945-be, és kezdődhet a harc!


Emma W. 


2017. április 26., szerda

Ha írásra adod a fejed, jó ha ezeket tudod...

   Most a tapasztalat fog beszélni belőlem. Kezdem a rosszal, essünk túl rajta! 

   A regényírás hálátlan dolog, mert:

-         Elveszi az idődet. De azt nagyon!
-         Át kell nézni majd, hogy milyen borzalmas, magyartalan mondatokat írtál, közben meg ég a pofádon a bőr
-         Kiszipolyoz lelkileg
-         Nem kis kutatómunka előzi meg a procedúrát – az adott témáról, helyszínekről, az eseményekről (főleg, ha történelmi témában alkotsz). Nem írhatsz hülyeségeket!
-         Könnyen depresszióba süllyedhetsz, ha ki kell nyírnod a szereplőidet
-         Az álmaidban is üldöz a gondolat, hogy bizony, ma sem írtál egy sort sem!
-         Többször bizonytalanodsz el az írás során, mint ahányszor büszke vagy rá
-         Mindig lesz rajta javítanivaló
-         A végén már akkor is kényszered lesz az írásra, ha nincs ihlet!
-         Na, ez a megszállottság kapuja!


   És akkor jöjjön a naposabb oldala.

   Az írás hálás feladat, mert:

-         Erre egyedül te vagy képes (így megírni azt a regényt, ilyen szavakkal lefesteni, ilyen történetet kitalálni)
-         A szónak ereje van. Valósággal ölni lehet vele!
-         Bárki lehetsz általa, bárki bőrébe belebújhatsz
-         Olyan élményeket ad, melyeket másképp nem élhetnél át
-         Javul a szókincsed, a helyesírásod, a fogalmazási készséged, és remélhetőleg az irodalomszereteted is!
-         Lesz olvasó, aki imádni fog érte, mert ez lesz a kedvenc könyve!
-         Legyőzöd a korlátaidat
-         Új dimenziót nyit meg
-         Megtanulsz áldozatot hozni, valamint kénytelen leszel elsajátítani a kitartást és a türelmet
-         Megtanulod, hogy a jó dolgokhoz idő kell
-         Jobban megismered önmagad
-         Bármilyen hosszadalmas is a munka, eljön a befejezés ideje! Az a katarzis érzése mindenért kárpótol!
-         És nézd meg a végeredményt! A semmiből létrehoztál egy ilyen fantasztikus dolgot! Ez már több, mint elképesztő!
-         Akár hiszed, akár nem, az írás élni tanít!


   Most pedig, hogy fellelkesültünk, csináld meg a házidat, és mars vissza írni!

Emma W.


2017. március 13., hétfő

Az a bizonyos Andrássy út 60.



  Március a kiállítások hónapja. Tavaly ellátogattam a Budapesti űrkiállításra, ahova mindenképpen el szerettem volna menni, mivel nagy világűr-űrhajós-csillagász-és-minden-ami-ezzel-kapcsolatos rajongó vagyok! Fantasztikus élmény volt. Meg lehetett fogni egy Holdkövet, szimulációkat lehetett kipróbálni, lefényképezkedni egy életnagyságú Darth Vader figurával, és még a szkafanderről nem is beszéltem!

   Idén ennél jóval komolyabb kiállításon vettem részt. A Műcsarnok, és a Hősök tere megnézése után a Terror háza felé vezetett az utunk. Néhányan már meséltek erről a kiállításról, és mivel mostanában nagyon érzékeny vagyok erre a témára, (és nem csak azért, mert hasonló közegben mozog a történetem) mindenképpen szerettem volna jutni ide.  

   Már az elején lefigyelmeztettek, hogy ez nem lesz egy habkönnyű élmény. Igyekeztem felkészülni erre, tudtam jól, mit takar a Nyilas terror, és a Kommunizmus áldozatai kifejezések. Aztán rájöttem, hogy nem tudtam jól, maximum sejthettem. 


Csinos kis logó

  Amikor először megláttam a szovjet, monumentális szobrokat, meg a Sztálin fejeket, elröhögtem magamat. Nem azért, mert viccesnek találtam, hanem ez a kezdést túl erősnek, már-már abszurdnak éreztem. Utólag nézve, nem csodálom, hogy az emberek elnémultak a végére, ha másfél, vagy két órán keresztül nyomják nekik azt a sok propaganda szöveget. 

 Lelkileg megterhelő volt végigjárni a termeket, miközben megelevenedett az ember előtt mindaz, amit a józan ész elvet, amitől viszolygunk, és amit sajnos nagyon sokat átéltek, és amiről még sokaknak emléke van. - Hiába tanulunk történelmet az iskolában, hiába olvasunk róla, akkor kezdhet derengni valami, mikor a túlélők mesélnek, vagy a nagyszüleinket kérdezzük erről, és nézzük az arcukat miközben felidézik ezt a sötét időszakot. 

A hírneve borzalmas, de maga az épület szép




  Nagyon interaktív, összetett, kreatív kiállítás, rengeteg videóval, képpel, zenével, hangeffektekkel, ötletes megoldásokkal. Különösen tetszett a Gulágok terme, ahol egy nagy térképszőnyeg volt a földön, és úgy oldották meg a falakat, hogy a belépőnek az legyen az érzése, mintha egy nagy vagonban utazna. Nagyon elnyerték a tetszésemet a korabeli telefonok is, ahol attól függően hallgathattál meg indulókat, beszédrészleteket, híradásokat, hogy milyen számot tárcsáztál. 

Gulág szoba





Na, meg az a tank...

   Ahogy jártunk szobáról szobára (a sokadik emeletről egyre lejjebb, és lejjebb, le a lépcsőkön, le a vaksötét liftben...) a feszültség egyre  nőtt. Nehéz volt megszólalni utána. Mikor már azt hittünk, hogy mindent láttunk, sikerült bebizonyítaniuk, hogy mégsem. Megmutatták az elmondhatatlant. És kimondták a megmutathatatlant. Ettől volt kerek egész. 

  A pincében már mindenki a padlón volt. Ez volt a borzalmak tetőpontja. Szó szerint. Nekem nem az volt a nyomasztó (mit nyomasztó, borzalmas!), hogy cellákban járkálok, és bitófákat nézegetek, hanem az, hogy minden itt, az Andrássy út 60-ban zajlott le, minden azon a helyen történt meg, ahol akkor álltam! Szóval durva. Ekkora sokkot szerintem akkor éreztem, mikor a börtönben voltam. (Félreértés ne essék, nem követtem el semmi illegálisat! Ez egy hosszú történet. Talán egyszer majd elmesélem.) 

Nem nagyon tudok, még mit mondani, remélem, hogy a második világháborús regényem el fogja mesélni mindazt, amit akkor és most szavakba önteni nem tudok, de ezzel kapcsolatban érzek.


   Ha pár évtizeddel előbb születtünk volna, mi is ennek a részesei leszünk. És mit tettünk volna? Lett volna merszünk ellent mondani? Vagy lehajtjuk a fejünket, és szépen beállunk a Kádár seggnyaló kutyái közé? Érdemes elgondolkodni ezen. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyire jó helyzetben vagyunk! De, ha te tökös gyerek vagy, és téged nem rendítenek meg az áldozatok történetei, ha mást nem is, az előbbi kijelentést biztosan érezteti veled a Terror háza! 


Kedvenc idézetem


Végszó: Menjünk a Terror házába? Igen, merjünk a Terror házába menni!


Emma W.