2024. február 29., csütörtök

Kiszámíthatatlan február

Idén egy nappal hosszabb a február, aminek személy szerint nagyon örülök. A hóvirágok már mindenütt nyílnak, a fák lassan rügyezésnek indulnak; nincs is jobb alkalom ilyenkor elkezdeni konyhakertet nevelgetni a napsütéses ablakpárkányon.

A főcím már elárulta, hogy ez a hónap teljesen kiszámíthatatlan volt – s ahogy a spanyol hagyományt kipróbálva a szilveszterkor felbontásra kerülő tizenkét szőlőszemes befőtt ízlelgetésénél megállapítottuk: a február édes-savanykás lesz. És pontosan így történt. A februárban átéltem kisebb sikerélményeket, ám számos olyan dolog is akadt, amelyek nem váltották be a hozzá fűzött reményeimet. Az alkotás öröme azonban kárpótolt ezekért a veszteségekért.

Az új regény káoszba torkolt cselekményjegyzeteiből már látom a kiutat.  Valószínűleg menet közben lesznek benne apróbb változtatások, és beveszek plusz csavarokat is, az alap viszont már megvan, sőt, lassan az első nagyobb fejezet végére érek. A szereplők jellemének mélyebb megismerése közben pár másodlagos momentum sokkal jelentőségteljesebbé nőtte ki magát, ráadásul olyasmit tettem, amit eddig egyetlen regény tervezésénél sem: menet közben megváltoztattam a főszereplőt. Ezt bátor húzásnak tartom, hiszen a főszereplő számomra már azelőtt adott, és megváltoztathatatlan, mielőtt összeállítanám a részletes cselekményt, hiszen belőle, az ő személyiségéből fog kibontakozni a történet. Most mégis szükségét éreztem ennek a radikális lépésnek, és egy mellékszereplőnek szánt karaktert helyeztem az előtérbe, akinek most már sokkal érdekesebb háttértörténetet kerekítettem, mint amilyen az eredeti főszereplőnek lett volna.

Emiatt teljesen másra terelődött a történet fókuszpontja (más főszereplő más konfliktusokat vonz, más narráció szükséges hozzá), ami nem baj, csak továbbra is szem előtt kell tartanom azokat a mozzanatokat, amelyek leginkább érdekelnek ebben a regényben. Azokat az alaphelyzeteket, döntéseket, amelyek ennek a kósza ötletnek az életre hívására ösztönöztek, és amik miatt egyáltalán bele merte vágni ebbe, félretéve egy másik történetet (amivel már egészen jól haladtam).

Nagy dilemmát okozott a helyszín kiválasztása, hogy minden szempontból megfeleljen a történet igényeinek. Az is megfordult a fejemben, hogy nem konkretizálom, és a sztori általánosságban fog szólni a második világháborúról, ami akármelyik európai országban játszódhatna, de a kutatómunka miatt elkerülhetetlenné vált a helyszín pontos meghatározása. Végül Németország több okból is tökéletes választásnak bizonyult – a konkrét városok neveit egyelőre nem fedem fel, egy ideig még szeretném fenntartani a lehetőségét annak, hogy ha a sztori későbbiekben helyváltoztatást igényelne, akkor lelkiismeretfurdalás nélkül tudjak élni vele. Ugyanezt érzem a jelenlegi munkacímmel kapcsolatban is, bár címeket még a főszereplőnél is ritkábban szoktam megváltoztatni.

Mivel telt a február a regényíráson kívül?

Megérkeztek az első visszautasítások a különböző kiadóktól, ezeket azonban (szerencsére) már rég megtanultam helyén kezelni, és nem kudarcként felfogni, hanem egy ,,most nem”-nek, egy „próbálkozz tovább”-nak. A kőszegi regényemet, az Elhallgatott dalaink-at, amely már átesett egy teljeskörű szerkesztésen is, 11 kiadónak küldtem el, ebből 2-en jelezték, hogy nem fogadnak kéziratokat, további 2 elutasított, 1 pedig megtisztelt azzal, hogy félig elolvasta a kéziratot, és megosztotta velem az észrevételeit. Mindegyik email-ből, amelyik a „postaládámban” landolt, tanultam valamit. Egy olyan regénynek, amellyel háromszorosan is kockázatot vállaltam (narráció, témaválasztás, antihős), nehéz, rögös útja van egy olyan kiadóig, amelyik végül felkarolja, de semmi sem lehetetlen. Hiszem, hogy egyszer megtérül a regénybe fektetett tömérdek munkám.

Történtek még izgalmasabb dolgok is: néhány hétre Kőszegre költöztem, minden nap gyönyörködhettem meg csavarogtam szerte a környéken, és az alvó város hajnal előtti kihalt utcáin egy pillanatra enyém volt az összes félhomályos, múltba vesző sikátor, valamint a Jurisics tér.

Nem csak Kőszegen fordultam meg, hanem kétszer Budapesten is: sétáltam a Duna-parton, eljutottam a népszerű Van Gogh The Immersive Experience kiállításra, emellett pedig felfrissítettem az újraélesztési tudnivalókat egy elsősegély előadáson belül – a kellemes tehát össze lett kötve a hasznossal. Lehetőségem volt személyesen lebeszélgetni egy tűzoltóval/mentőssel, akinek a megrázó történetei kiegészítést adtak a regényemhez.

 

A munka mellett a kikapcsolódásra is bőven jutott időm, amit leginkább olvasásra fordítottam. Másodszor is sorra kerítettem a Frankensteint (ezúttal eredeti nyelven), és másodszorra is ugyanolyan lehengerlő élményt nyújtott, mint először. Egyébként a most íródó regényem ötletének magja valahol itt gyökerezik – mióta először találkoztam Mary Shelley könyvével, nem hagyott nyugodni, és anélkül, hogy tudatosult volna bennem, tovább cipeltem belőle valamit, ami később újabb ötletekkel találkozott össze, aztán ebből született az, amin jelenleg dolgozom. Az újraolvasás során tehát a sorok mögé kellett látnom, hogy megtaláljam azt, ami annyira érdekel engem ebben a kultikus rémtörténetben. Remélem, hogy sikerült rálelnem.

Kiolvastam a Tövismadarak című nagyszabású családregényt, aminek a második felét gyakorlatilag egyetlen nap alatt ledaráltam. Jó pár könyvön megedződtem már, ennek mégis sikerült darabokra törnie a szívem.

Ezen kívül Heathcliff-fel és Cathy-vel is megismerkedtem, őket már kevésbé bírtam, de ennek ellenére az Üvöltő szelek több szempontból is emlékezetes olvasmány volt. A következő hónapban szeretném a Jane Eyre-val folytatni, az az érzésem, azt jobban fogom szeretni, vagy legalábbis könnyebben tudok azonosulni a szereplőivel.

,,Akármiből is teremtettek lelkeink, az övé és az enyém ugyanabból van."
/Emily Bronte/

Ami a filmeket és sorozatokat illeti: Tarantino korai alkotásain keresztül a lappföldi filmeken át a yakuzák titkos életét bemutató dokumentumfilmekig mindenféle terítékre került. És amire büszke vagyok: rászántam magam, hogy esélyt adjak a magyar filmeknek, a Semmelweis-nek, és az Árni-nak, és egyáltalán nem bántam meg, hogy beültem rájuk a moziba. Csak így tovább a rendezőknek és a színészeknek. Még sok ilyen komoly, elgondolkodtató, emlékezetes alkotást kérünk!

Sorozatok terén eldöntöttem, hogy végignézem A levegő urai-t, azonban eddig akárhány részt is láttam belőle, továbbra sem lett a kedvencem. Számomra a közelébe sem ér az Elit alakulatnak, de Austin Butler és Louis Hofmann alakítására nem lehet panasz. (Itt említést érdemel, mennyire várom a Dűne 2-őt. Remélem, ezzel nem csak én vagyok így.) Az amerikai bombázópilóták kalandjai mellett újra elkezdtem a The English (2022) sorozatot, amit a tavalyi év végén fedeztem fel, és azóta is mesterműnek tartok. Habár nem egy könnyed darab, jó párszor elő fogom venni, ha ki akarok szakadni a hétköznapokból.

Ráleltem még egy szuper, kevésbé ismert filmre, a This Beautiful Fantastic-re (2016), ami elbűvölő, léleksimogató alkotás, és tökéletes arra az időszakra, ha éppen eleged van a világból, és szeretnél egy kicsit feltöltődni. Meg a Zöld könyv – Útmutató az élethez (2018), ami egy szintén csodálatos az Életrevalók-hoz hasonló film. Ki ne hagyjátok!

 

Összegzés: ami a legnagyobb örömet okozta ebben a hónapban a születésnapi ünneplésen kívül az, hogy írtam. Írtam cukrászdákban, kávéházakban, levegőtlen vonatokon, világvégi buszmegállókban, hideg lépcsőházakban, egy kályha melletti kényelmes fotelban, gyerekkori nyaralásokat felidéző kőszegi lakásban, sőt, még a fogorvosi váróban is. És élveztem, mert ilyenkor megszűnt körülöttem a világ.

Talán Stephen King mondott egyszer valami hasonlót, hogy építsük fel a szereplőinket, és miután kellőképpen megismertük őket, hagyjuk, hogy ők vezessenek minket. Néha igazán váratlan, bámulatos helyekre visznek. Néha ijesztő mélységekbe ereszkedünk velük, de ha szükséges, oda is kövessük őket. Hagyjuk, hogy elmondják a saját történetüket. Mi csak eszközök vagyunk, akik lehetőséget biztosítanak nekik arra, hogy hallassák a hangjukat.

,,Megálmodom a festményeket, majd megfestem az álmokat."
/Vincent Van Gogh/

2024. február 4., vasárnap

Új kezdeteket ígérő január

 

Ismét előbújtam a csigaházból, ugyanis szöget ütött a fejembe, hogy jó lenne havonta rögzíteni néhány gondolatot, amivel kicsit fellendíthetném a blogot – ki kell használni, ha már egyszer van. (Instán sajnos képtelenség hosszú bejegyzéseket megosztani, itt viszont korlátlanul garázdálkodhatok. Kíváncsi vagyok, mennyire leszek rendszeres, de ha arra gondolok, hogy az a legalább 4-5 körlevél, amelyekre fel vagyok iratkozva, mennyire inspirálóak, könnyen elönt a lelkesedés, és már alig várom, hogy a februárról is mesélhessek. Nagyon izgalmas hónapról-hónapra nyomon követni, miként alakulnak a nevesebb írók projektjei, vagy milyen rutint alakítottak ki maguknak, így az ő példájukat követve én is megpróbálkozom hasonló havi beszámolóval.)

Januárban megfordultam Pécsen, Kőszegen és Tatán; mindegyik hely adott hozzám valamit, és új élményekkel, lehetőségekkel lettem gazdagabb. Visszatekintve gyorsan elment az év első harmincegy napja, mégis gyakran kerülgetett az az érzés, hogy egyfajta köztes állapotban ragadtam, ahol csak vánszorog az idő: már elmúlt a karácsony, de még nincs itt a tavasz sem. Hiába süt hét ágra a nap, mégiscsak mínusz fokok vannak odakint, ráadásul korán sötétedik  ez utóbbival nehezemre esett megbékélni (alig várom, hogy sokáig világos legyen, így a nap is hosszabbnak tűnik).


A Zsolnay Negyed felé


Az újév után rendszeresen megindul a fejemben a visszaszámlálás a születésnapom miatt, és az a baj a kerek számokkal, meg az ötösre végződőkkel, hogy túlságosan könnyű végiggondolni őket: kétszer huszonöt, az már fél évszázad, ha szerencsés vagy, még egyszer ennyi jut, és hopp, eltelt az élet is. Már jobban érzem az évek súlyát, közben meg bizonyos területeken még mindig túl fiatalnak számítok ahhoz, hogy komolyan vegyenek (például, amikor írónak merem nevezni magam, és egy elnéző mosolyt kapok válaszul, ami annyit tesz, hogy: „Ne aggódj, majd kinövöd.” Vagy esetleg ez elmarad, és akkor jön a szemöldökvonogatás, amikor a téma választásaimról mesélek: „Nem tudsz valami nőiesebb témáról írni?”)

Az első hetek az ünnepi süti tartalék végleges elfogyasztásával, és rendszeres könyvtárlátogatással teltek. (Néha csupán egyetlen könyv szólított meg a tömött polcokról, máskor annyi kötettel távoztam, hogy azon izgultam, mikor szakad szét a táskám.) Az volt a fő célom, hogy megtaláljam a hangulatot, amely megidézi a „múzsámat”, és segít helyreállítani a felborult írós rutinomat. Végül nem a könyvek, hanem az utazás bizonyult erre a tökéletes gyógyírnek. Lelkileg feltöltöttek a pécsi séták – egyszer az életben látni akartam a Zsolnay Negyedet –, ami nagyon jól jött, mert utána a hosszas betegségem, és a cél nélküli mindennapok sokat leszívtak belőlem.

Azt tapasztaltam, hogy túlságosan is belejöttem a gyorsolvasásba, olyannyira, hogy egymás után faltam a könyveket, de már nem érzem az „ízüket”. Éppen ezért ebben az évben tudatosan figyelek arra, hogy elegendő időt hagyjak a belefeledkezésre, eltűnődjek a szavakon, megéljem a könyv nyújtotta élményt, és ha kell, vissza-visszaolvasgassam, hadd bontakoztassa ki bennem a hatását. Az alkotásban pedig olyan rutin kialakítására törekszem, amelyben folyamatosan rövidebb távú célokat teljesíthetek, így a haladás és a kisebb sikerélmény is egyaránt inspirál (legyen szó akár a karakterszám teljesítéséről, vagy bizonyos jelenetekig való eljutásról).


Decemberben és januárban megírtam két novellát. Az egyikük, a Gyönyörű maradványok című tényleg lázba hozott, és akkor úgy éreztem, végre visszanyertem az elveszett lendületet. (Amennyiben a Gabo idén is indít novellapályázatot, nagy valószínűséggel benevezek vele.) A novellákon kívül viszont alig írtam valamit, és mire beletörődtem, hogy hiába erőltetem, attól nem fogok tudni jobban teljesíteni, valahogy mégis visszaszoktam az alkotási folyamatba. Ez azonban nem mentett fel az alól, hogy megtaláljam a probléma forrását, ami miatt legalább fél éve tehernek éreztem az írást.

Ez leginkább arra volt visszavezethető, hogy az Elhallgatott dalaink című regényem, amivel az egész 2023-at eltöltöttem – a teljes átírás, és szerkesztés kapcsán , felülmúlta a várakozásaimat, így vele együtt jött az a meggyőződés is, hogy akárhogy is próbálkozom, sosem fogok tudni ennél jobb regényt írni. Ami természetesen nem igaz, ám nagyon nehéz folyamat volt kiszakadni a regény vonzásából (valamilyen szinten még most is a hatása alatt vagyok, pedig megtiltottam magamnak, hogy foglalkozzak vele, amíg kiadót nem találok neki), és nem könnyítették meg a helyzetem a dicsérő visszajelzések sem, amiket szintén teherként éltem meg. Különösen az olyanokat, mint „ezzel aztán nagyon magasra tetted a lécet” vagy  „ez annyira mellbevágó, hogy nem lehet majd holmi sci-fi-vel überelni.” Ezt szintén nem érzem helytálló kijelentésnek (igen, ezt a kritikát így szó szerint megkaptam), hiszen minden regényem annyira más, hogy nem érdemes őket összehasonlítani, különösen egy második világháborús sztorit egy disztópiával/ sci-fivel. (Ez olyan, mintha el kéne dönteni, hogy Dumas vagy Tolkien könyvei korszakalkotóbbak.) Nem csoda, hogy emiatt nagyon rágörcsöltem az írásra, figyelmen kívül hagyva azt, hogy elsősorban magamat kell felülmúlnom, nem pedig azt a lécet megugranom, amit mások szemében felállítottam. Ideje volt újra tisztáznom magamban az alapokat:

1.)    Arról írok, ami engem foglalkoztat

2.)    Azért írok, mert örömömet lelem benne

Ha nincs meg ez a kettő, akkor elveszett az írás varázsa. Persze, azt szeretném, hogy az olvasók is elégedettek legyenek a könyveimmel, és annyira szeressék őket, mint én, meg törekszem arra is, hogy minden alkalommal tudjak valami újat is mutatni nekik, de amíg szívből írok, és azt a témát dolgozhatom fel, amiért lelkesedek, addig mindezek másodlagosak, hiszen elősorban magamnak írok, ezért is van az, hogy a témaválasztásaim esetleg kevésbé népszerűek, vagy nem kifejezetten nőiesek. De egytől egyig szeretem a történeteimet (ha nem így lenne, meg sem írnám őket). Beleadom a legjobbat, amit tudok, és ha nem úgy sikerül, ahogyan elképzeltem, akkor újra és újra átírom, amíg elégedetten ki nem tudom adni a kezem közül. Ha pedig elégedett vagyok vele, utána még nagyobb öröm, ha másoknak is tetszik.


Pécsi rezidenciám

Amikor sikerült felülkerekednem ezeken a szorongásokon, vissza tudtam helyezkedni az általam teremtett világba, a szereplők pedig apránként életre keltek. Ezen fellelkesülve meséltem egy közeli barátomnak az új regényről, arról, hogy ez mennyire összetett, és különböző műfajokkal fogok variálni benne, mert amolyan formabontó apokaliptikus lázálom lesz. A cselekmény tök jól összeállt a fejemben, hangosan kimondva viszont teljesen élettelenül csengett, darabokra esett, sőt, egyenesen nevetségesnek éreztem. A nagy egésznek csupán néhány mozaikdarabkáját próbáltam körbeírni (a sztorit ugyanis legtöbb esetben nem lineárisan építem fel, hanem kiragadott pillanatokkal dolgozok, és imádom a játékosságát, hiszen az, hogy semmi sem biztos, lehetővé teszi, hogy akármi megtörténhessen), szóval, ahogy ecseteltem a választott jeleneteket, ráébredtem, hogy ezek egy merőben más történetet sejtetnek, mint amit valójában írok. Amíg nem jutok el az első vázlat végére, előfordulhat, hogy azokról a jelenetekről felnagyítva beszélek, amiken éppen dolgozom, ám később alig lesz jelentőségük, vagy plusz fontossággal ruházom fel őket, és akkor csúnyán elspoilereztem ezt-azt. (Márpedig utálok bármilyen fordulatot is előre elárulni.) Ez a beszélgetés többféleképp is tanulságosnak bizonyult, és megfogadtam, hogy vésztartalékként mindig lesz a fejemben egy-egy mondat, amit ilyen esetekben elő tudok varázsolni, így nem fog a hallgató belezavarodni, én pedig nem bizonytalanodok el a sztori létjogosultságát illetően.

Ténylegesen úgyis akkor látom, hogy mi a frászkarikát írtam, amikor másodszorra megyek végig a kéziraton, és kigyomlálom a szövegből a felesleges részleteket, töltelékszavakat, meg minden egyebet, amit csupán a nyelvi bravúrnak tartottam, de egyébként semmi keresnivalója ott. Régen alig mertem törölni, mert sajnáltam a kidobott oldalakat, meg a belé fektetett rengeteg munkát. Mostanra viszont egyre jobban merek és szeretek is gyomlálni. Az első vázlatírás olyan, mint a kertészkedés: amíg a parcellád ,,benépesítésén" munkálkodsz, valószínűleg nem fogsz a virágokkal együtt növő gazokkal foglalkozni, csak ültetsz, plántálsz, öntözöl, és mire végzel, egy elvadult, gyomokkal teleburjánzott, valóságos erdőrészed lesz, teli gyönyörű, egzotikus növényekkel, amiket kis híján megfojtanak a szomszédjaik. Ebből a számtalan fajta növényből el kell döntened, mit akarsz megtartani, és mi az, ami csak ahhoz volt szükséges, hogy ,,beinduljon az élet" a kertedben. Ilyenkor még bármi lehet belőle. Ez az átírás egyik szépsége. Aztán, ha elhatároztad magad, kezdődhet a gyomlálás.

Felszabadító érzés volt megtapasztalni, hogy az sincs még kőbe vésve, ami egyszer le van írva – főleg nem az első vázlatban. A befejezett, szerkesztetlen történettel még ugyanúgy lehet játszadozni (bár másfajta kreativitást igényel).

Egyelőre még nem leltem meg a tökéletes összefoglaló mondatot az új regényhez, ennek ellenére bátorkodom egy kicsit bővebben mesélni róla. A történet lényegében egy mi lenne, ha játékból fejlődött ki – ez a módszer sokkal jobban bevált, mint hittem. Mi lenne, ha adhatnál egy tanácsot a Földön élő utolsó embernek? Mit mondanál neki? Mit kérdeznél tőle? Mi lenne, ha a legnagyobb kort megélt embernek adatna meg ez a lehetőség? – és így tovább. Addig-addig játszadoztam ezzel, amíg össze nem állt a cselekmény mondanivalója. Összegyűjtöttem magamnak a lehetséges válaszokat (mindig is foglalkoztatott, milyen lehet utolsónak maradni a Földön), de nem ezekről a válaszokról fog szólni a regény, hanem további kérdésekről, és a halál különböző jelentéseiről.

Amikor történelmi regényt írok, nem a nagyszabású eseményekre, hanem a szereplőkre fókuszálok, igyekszem lekicsinyíteni az adott kort egyetlen emberre, mert abban a személyben benne lesz minden, amire szükségem van. Most valamivel nagyobb feladatra vállalkoztam: nem a történelmet akarom visszafejteni, hanem magát az életet. Addig addig kicsinyítem, amíg mindezt be tudom mutatni majd egyetlen családon, egyetlen emberen.

Jelenlegi terveim szerint ez a regény két részből fog állni (egy kötetes lesz, de két nagyobb történetre részre oszlik majd a két főszereplő miatt), közöttük pedig lesz egy kis átvezető, valószínűleg képregény, vagy valami nagyon hasonló grafikai megoldás. Ezen kívül versek is szerepelnek benne egy költő mellékszereplő révén. Nagy kihívás, többféleképen megmozgat, és örömmel találom ki hozzá a legapróbb részleteket is.

Magáról a történetről csak keveset árulhatok el, de azok a mozaikdarabkák, amelyeket most fontosnak tartok, és amikről biztosan tudom, hogy benne fognak szerepelni, és nem spoileresek, azok a következők (nagyon hasonlóképp hangozna az a bizonyos egy mondatom is, amivel elmesélhetem a lényeget): egy olyan világban járunk, amelyben a Föld már az utolsó éveit tapossa, ahol az emberek csillagokra vadásznak, a sivatagot kísértetek járják, és egyeseknek megadatik az, hogy a jövőbe lássanak, míg mások örökre a múltban ragadnak.

A könyv első fele egy széthullóban lévő család küzdelmeiről szól, testvérekről, akik egymás megmentésén vagy éppen elveszejtésén munkálkodnak. Számos bibliai mozzanatra építkezem, szó lesz benne a hitről, a halálról, és a magányról – mert utolsónak maradni a Földön nem kis terhet jelent. Jelenlegi munkacíme, ami valószínűleg már a végleges is lesz: Napjaink végezetéig.

Mindig sci-fiként utalok rá, pedig egyáltalán nem érzem annak. Bizonyos természetfeletti elemek miatt egyértelműen ebbe a kategóriába kell sorolni, mégis legalább olyan valóságosnak érzem, mint akármelyik történelmi regényemet. Arról nem is beszélve, milyen alapos kutatómunkát kellett végeznem már az első ötven oldalon, ameddig sikerült eljutnom (igaz, más jellegűt, mint mondjuk a Még nem mehetünk haza esetében).

Dolgoztam ezen az első ötven oldalon Pécsen (fejben), ötleteltem rajta Kőszegen (itt már ténylegesen laptopon), lendületesen írtam hozzá Tatán (kézzel, füzetbe, egy jó kis kávéházban), aztán annyira belejöttem az írásba, hogy a kreativitásom tetőfokán megtalál valami egészen más is, valami, amire egyáltalán nem számítottam. (Így szokott ez lenni, de sosem tudok felkészülni eléggé a váratlan ötletekre.)

Eddig azért nem meséltem erről az apokaliptikus regényről, mert alig haladtam vele, most meg azért nem érzem fairnek, mert úgy fest, hogy egy ideig ismét parkolópályára kerül a projekt. Máskor is hemzsegtek már a fejemben regénykezdemények, és nem szokásom félbehagyni kósza ötletekért fáradtságosan kidolgozott történet alapokat, de ennyire erősen régen szólított meg bármi is. Így hiába nem volt a tervben, bumm, itt van egy új ötlet, aminek semmi köze a jövőbeli társadalmakhoz, mégis tudni akarom, kik ezek a szereplők, és milyen titkokat rejtegetnek. Olyannyira tudni akarom, hogy rekord sebességgel, alig három nap alatt már össze is állítottam a cselekményvázlat legfőbb vonalait, konfliktusait, a legfontosabb szereplők háttértörténeteit, meghatároztam a kutatómunka irányát, és ma már jelenetekhez jegyzeteltem. Régen voltam ilyen lelkes, és tapasztalatból tudom, hogy ami ennyire meg akar születni a semmiből, annak vétek az útjába állni.

Úgy érzem, ahogy járatlan utakon bolyongok majd a karakterekkel, sok emlékemet elő fogja hívni ez a sztori. (Feltett szándékom később élőben is bolyongani a helyszíneken, ha már biztosan tudom, hol fog játszódni.) Valahol a Frankenstein történetén való tűnődés is sokat hozzátett (lappang benne valami, ami nem hagy nyugodni), hogy a múzsa ajtóstul rontson a házba. Szívesen a szemére vetném ennek a nőszemélynek, hogy miért pont most kellett jönnie, de inkább csak örülök annak, hogy itt van, meg annak, hogy nem fogytam ki az ihletből.

Száz szónak is egy a vége: váratlan fordulatokat hozott a január, új kezdeteket kínált, de a legnagyobb öröm számomra az, hogy mindent megkaptam ettől a hónaptól, ami garantálja, hogy idén meg tudja írni egy teljesen új regényt. 



2023. szeptember 19., kedd

Kilépés a szobából


Valahányszor elhagyatott helyen barangolok, olyan érzés kerít hatalmába, mintha túllépnék téren és időn, majd nagy valószínűséggel úgy távozom onnan, hogy már van egy újabb ötletcsíra a fejemben. Nem kész ötlet, csupán annak töredéke, amely idővel történetté állhat össze, ha elég másik töredéket illesztek hozzá. Most azonban úgy osontam be ebbe az omladozó határőr laktanyába, hogy már eleve tudtam, mit keresek: nem további inspirációt vártam a helytől, hanem magát a végső lökést. A megerősítést, hogy kellőképpen feltöltődtem, és ideje ismét írni.

Sosem szorongtam az üres laptól. Mióta felfedeztem a szavak varázsát, alighogy befejeztem egy történetet, már bele is kezdtem egy újabba, ezért sosem akadt üres járat, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer majd jöjjön egy olyan „csendes időszak” is, amikor éppen nem gyarapítom az új kéziratok számát.

 Márpedig pontosan ez történt: tavaly nyár óta kizárólag a meglévő regényeimet csiszolgattam, semmi másba nem bírtam belefogni. Biztonságot adott a tudat, hogy az már ott van leírva, azt csak jobbá kell tennem. Azt a „valami újat” pedig húztam-halasztottam, egyre inkább nyomasztott az üres lap látványa, mert mi van, „ha nem olyan lesz, mint ahogyan most elképzelem”, vagy „ha leírva értelmetlennek fog tűnni, és csak a fejemben áll össze”.

Ez annyira megbénított, hogy még akkor sem mertem ténylegesen nekiállni, amikor már több, mint harmincezer szót bepötyögtem a telefonba, „töltelék-szövegnek”, amolyan „ez majd jól jöhet, ha egyszer nekiállok” jegyzetként. Nem hagytam, hogy a lelkesedés keresztüláramoljon rajtam, inkább ellenálltam, nehogy bármilyen ötletcsíra is betörje az ajtót, ahova a kényszerszünet alatt begubóztam.

Talán ez éppen olyan elhagyatott szoba volt mint, ami a képen is látszik: nincs benne semmi. Vagyis, annyira tele van a semmivel, hogy csak úgy hemzsegnek benne az ötletek, és egyenként követelik a saját halhatatlanságukat a történetbe. Ezért még többet jegyzeteltem: első jelenetek, tömérdek párbeszéd, pillanatkép, minden, ami éppen jött – de továbbra sem mertem kijelenteni, hogy újra írok.

Olyan hosszú ideje kerülgettem ezt a sztorit, hogy mostanra talán a felét is meg tudtam volna írni – ez a tudat pedig még inkább eltávolított tőle. Következő lépésként serényen elvégeztem a szükséges kutatómunkát, hátha sikerül behoznom a lemaradást, miközben George Michael: Older albuma szólt a háttérben, mert abban bíztam, ha más nem, ez majd inspirál abban, hogy végre legyőzzem az üres laptól való félelmem. Csakhogy felismertem: akármennyi ideig várhatok, senki sem fog helyettem odaülni a laptop elé. Senki más nem fogja tudni megírni ezt a regényt. Nekem kell kilépnem a szobából, nekem kell rátalálnom a hiányzó töredékek lelőhelyére.

Szóval vettem egy nagy levegőt, és engedélyt adtam magamnak az írásra. Engedélyt adtam arra, hogy elvárások nélkül írjak, aztán törölhetek, amennyit szeretnék, csak élvezzem az alkotást. Írhatok rosszul. Írhatok úgy, mintha az első regényemet írnám. Írhatok bármit, ameddig örömömet lelem benne. 

Jólesik átérezni (de még mennyire!), hogy ismét kiröppennek a mondatok az ujjaim közül, egyszer csak ott villódznak a képernyőn, vagy a régi jegyzeteimet átböngészve rácsodálkozom, hogy „jé, ezt nem is olyan hülyeség”. Szinte el is felejtettem, milyen izgalmas valami olyasmin dolgozni, ami még nincs kőbe vésve, ahol szabadon lehet kísérletezni, fokozatosan fedezhetem fel a cselekmény homályos részeit, amiből mindig éppen csak annyit látok, hogy meg merjem tenni előre a következő lépést. Ez mind annak bizonyítéka, mennyire közel járok ahhoz, hogy ismét elkapjon a gépszíj, és átadjam magam ennek a „valami teljesen újnak”.

Addig is gyakorlom a nyitott szemmel való álmodozást, hogy a szoba nélkül is rám találjon az, aminek rám kell találnia, és a helyére kattanjanak a hiányzó részek. De főképp: ne azért írjak, mert „most már tényleg hasznossá kell tennem magam”, hanem azért, mert már annyira feszít a történet, annyira életre kelnek a szereplők, hogy nincs jogom továbbra is az útjukba állni. Hagynom kell, hogy elindulhassanak, nekem csupán annyi a dolgom, hogy kövessem őket. (És legközelebb lehetőleg kevesebb időt kelljen eltöltenem abban a bizonyos szobában.)


***

Köszönöm, hogy itt jártál! Nézz be a Facebook oldalamra is: itt.

Ha pedig kedved kaptál a már megjelent regényemhez, itt és itt megrendelheted.