2017. március 13., hétfő

Az a bizonyos Andrássy út 60.



  Március a kiállítások hónapja. Tavaly ellátogattam a Budapesti űrkiállításra, ahova mindenképpen el szerettem volna menni, mivel nagy világűr-űrhajós-csillagász-és-minden-ami-ezzel-kapcsolatos rajongó vagyok! Fantasztikus élmény volt. Meg lehetett fogni egy Holdkövet, szimulációkat lehetett kipróbálni, lefényképezkedni egy életnagyságú Darth Vader figurával, és még a szkafanderről nem is beszéltem!

   Idén ennél jóval komolyabb kiállításon vettem részt. A Műcsarnok, és a Hősök tere megnézése után a Terror háza felé vezetett az utunk. Néhányan már meséltek erről a kiállításról, és mivel mostanában nagyon érzékeny vagyok erre a témára, (és nem csak azért, mert hasonló közegben mozog a történetem) mindenképpen szerettem volna jutni ide.  

   Már az elején lefigyelmeztettek, hogy ez nem lesz egy habkönnyű élmény. Igyekeztem felkészülni erre, tudtam jól, mit takar a Nyilas terror, és a Kommunizmus áldozatai kifejezések. Aztán rájöttem, hogy nem tudtam jól, maximum sejthettem. 


Csinos kis logó

  Amikor először megláttam a szovjet, monumentális szobrokat, meg a Sztálin fejeket, elröhögtem magamat. Nem azért, mert viccesnek találtam, hanem ez a kezdést túl erősnek, már-már abszurdnak éreztem. Utólag nézve, nem csodálom, hogy az emberek elnémultak a végére, ha másfél, vagy két órán keresztül nyomják nekik azt a sok propaganda szöveget. 

 Lelkileg megterhelő volt végigjárni a termeket, miközben megelevenedett az ember előtt mindaz, amit a józan ész elvet, amitől viszolygunk, és amit sajnos nagyon sokat átéltek, és amiről még sokaknak emléke van. - Hiába tanulunk történelmet az iskolában, hiába olvasunk róla, akkor kezdhet derengni valami, mikor a túlélők mesélnek, vagy a nagyszüleinket kérdezzük erről, és nézzük az arcukat miközben felidézik ezt a sötét időszakot. 

A hírneve borzalmas, de maga az épület szép




  Nagyon interaktív, összetett, kreatív kiállítás, rengeteg videóval, képpel, zenével, hangeffektekkel, ötletes megoldásokkal. Különösen tetszett a Gulágok terme, ahol egy nagy térképszőnyeg volt a földön, és úgy oldották meg a falakat, hogy a belépőnek az legyen az érzése, mintha egy nagy vagonban utazna. Nagyon elnyerték a tetszésemet a korabeli telefonok is, ahol attól függően hallgathattál meg indulókat, beszédrészleteket, híradásokat, hogy milyen számot tárcsáztál. 

Gulág szoba





Na, meg az a tank...

   Ahogy jártunk szobáról szobára (a sokadik emeletről egyre lejjebb, és lejjebb, le a lépcsőkön, le a vaksötét liftben...) a feszültség egyre  nőtt. Nehéz volt megszólalni utána. Mikor már azt hittünk, hogy mindent láttunk, sikerült bebizonyítaniuk, hogy mégsem. Megmutatták az elmondhatatlant. És kimondták a megmutathatatlant. Ettől volt kerek egész. 

  A pincében már mindenki a padlón volt. Ez volt a borzalmak tetőpontja. Szó szerint. Nekem nem az volt a nyomasztó (mit nyomasztó, borzalmas!), hogy cellákban járkálok, és bitófákat nézegetek, hanem az, hogy minden itt, az Andrássy út 60-ban zajlott le, minden azon a helyen történt meg, ahol akkor álltam! Szóval durva. Ekkora sokkot szerintem akkor éreztem, mikor a börtönben voltam. (Félreértés ne essék, nem követtem el semmi illegálisat! Ez egy hosszú történet. Talán egyszer majd elmesélem.) 

Nem nagyon tudok, még mit mondani, remélem, hogy a második világháborús regényem el fogja mesélni mindazt, amit akkor és most szavakba önteni nem tudok, de ezzel kapcsolatban érzek.


   Ha pár évtizeddel előbb születtünk volna, mi is ennek a részesei leszünk. És mit tettünk volna? Lett volna merszünk ellent mondani? Vagy lehajtjuk a fejünket, és szépen beállunk a Kádár seggnyaló kutyái közé? Érdemes elgondolkodni ezen. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyire jó helyzetben vagyunk! De, ha te tökös gyerek vagy, és téged nem rendítenek meg az áldozatok történetei, ha mást nem is, az előbbi kijelentést biztosan érezteti veled a Terror háza! 


Kedvenc idézetem


Végszó: Menjünk a Terror házába? Igen, merjünk a Terror házába menni!


Emma W.



2017. január 17., kedd

Ha jönne az elbizonytalanodás...


  Ne hagyj abba félkész állapotban egy regényt! Ne merészeld! Senki sem fogja megírni helyetted!
 Tudod, hogy ez mit jelent? 
 Hogy csak TE vagy képes rá! Senki más nem látja, hallja, érzi, alkotja meg úgy a dolgokat, ahogy TE! Ne add fel! Mert ha megteszed, lehet, hogy örökké bánni fogod. Sosem tudhatod, mi mindent eredményezhetnek a szavak. 
 A TE szavaid. A TE regényed.  

2017. január 7., szombat

A fegyvertelen katona lefegyverez


  Ez a bejegyzés valamiféle kritikának indult, de be kellett látnom, hogy nem nagyon tudom kritizálni ezt a filmet, mert még mindig a hatása alatt vagyok. Inkább csak elmondom a véleményemet, és bátorítom azokat, akik még nem látták, hogy AZONNAL NÉZZÉK MEG! 

  Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, bár nem lesz könnyű. Amilyen nagy csalódás volt a Szövetségesek, olyan jól esett A fegyvertelen katona. Valami ilyesmire számítottam Brad-éktől is, pedig tudtam, hogy a Szövetségesek inkább romantikus dráma lesz, semmint háborús film. Konkrétan egy olyan jelenet volt, amikor ki tudtam kapcsolni, a többin a számat húzogattam. Többet vártam. Bombákat, lövöldözéseket, üldözéseket, náci gyilkolást, kevesebb romantikát, rejtélyeket, bármit. Na, de ez a bejegyzés nem arról szól, hogy lehúzzam a Szövetségeseket, mert biztos van olyan, akinek az tetszik, hanem arról, hogy felmagasztaljam A fegyvertelen katonát. Mert kénytelen vagyok azt tenni. 

   A fegyvertelen katona egy egyszerű, de nagyszerű ember története, nem egy földre szállt angyalé, habár mégis annak fog tűnni, mikor kijövünk a moziból. Olyan még nem fordult elő velem, hogy miután otthon megnéztem egy filmet, aztán fogtam magam, és úgy, hogy már láttam azelőtt, beültem rá a moziba. Most megtörtént. Tudtam, hogy ezt újra meg kell néztem, jobb minőségben, mert csak úgy üt igazán. És ütött is. De még mennyire! Le kell szögeznem, hogy nem könnyű film. Lelkileg megterhelő.

,,A világ széthullani látszik körülöttünk,
nem hiszem, hogy olyan rossz dolog,
ha én egy kicsit össze akarom tartani."
   A film első fele lassan építkezik, bemutatja a főszereplőnk életét, vallásosságát, meggyőződését, próbatételeit, a második felében pedig első kézből tapasztalhatjuk meg a passióját a harcmezőn. Erőszaktól és vértől tocsogó (tessék komolyan venni azt a 18-as karikát), de nekem mégsem a háború üzenetét hordozta magában, hanem azt, hogy álljunk ki amellett, amiben hiszünk. Mert megéri.  
   Lehet, hogy voltak benne túlzó jelenetek, sokat látott képsorok, tipikus őrmester és bajtárs típusok, de valahogy mégis, megvolt benne az a plusz, hogy az ember ne foglalkozzon ezekkel, ne figyeljen rá, amíg tart a játékidő. Úgy sodor az eseményekkel, és úgy odaszögez a székbe, hogy még a végén sem biztos, hogy ki akarsz kerülni a hatása alól! 
   Minden megvan, ami kell. Voltak a kiképzésnél vicces jelenetek (Idióta közlegény, Fűszál közlegény, Szellem, Főnök, meg a többiek), néha egy-egy jelenet között fel lehet lélegezni, hogy ne legyen annyira sokkoló az egész, voltak szívszorító, vagy egyszerűen csak szép részek. De egy biztos: a katarzis élménye nem fog elmaradni. 
   
   Nem tudom, még mit mondhatnék róla, Doss élete önmagában is példaértékű. Vagy mindent felteszel a hitedért, és csinálod, vagy nem csinálod sehogy. Egy ember története, akik talán mi is lehetnénk, ha egy kicsit jobban magunkba nézünk, és ki merünk állni az elveinkért. Sokkal inkább ő a hős, mint az amerikai mesterlövész, meg társai, akik a gyilkolásból szereztek dicsőséget maguknak. 

   Végszó: Köszönet Mel Gibson-nak, hogy vászonra vitte ezt a fantasztikus történetet. Hatásos mozit készített belőle, amelyre jó sokáig emlékezni fogsz. Ő tesz róla. Köszönöm, hogy láthattam. 

,,Csak hadd mentsek meg még egyet..."

    Nézzétek, nézzétek meg A fegyvertelen katonát! És higgyetek! Higgyetek Andrew Garfield-nak, mert tökéletesen életre kelti Doss karakterét, higgyetek Mel Gibson-nak, mert visszatért és elemében van, és higgyetek Istenben, mert az igazi hősök benne születnek. 

  Ebben a videóban Andrew Garfield nyilatkozik arról, hogy milyen érzés volt megformálni Doss karakterét: 


Emma W.