Kiszámíthatatlan február

Idén egy nappal hosszabb a február, aminek személy szerint nagyon örülök. A hóvirágok már mindenütt nyílnak, a fák lassan rügyezésnek indulnak; nincs is jobb alkalom ilyenkor elkezdeni konyhakertet nevelgetni a napsütéses ablakpárkányon.

A főcím már elárulta, hogy ez a hónap teljesen kiszámíthatatlan volt – s ahogy a spanyol hagyományt kipróbálva a szilveszterkor felbontásra kerülő tizenkét szőlőszemes befőtt ízlelgetésénél megállapítottuk: a február édes-savanykás lesz. És pontosan így történt. A februárban átéltem kisebb sikerélményeket, ám számos olyan dolog is akadt, amelyek nem váltották be a hozzá fűzött reményeimet. Az alkotás öröme azonban kárpótolt ezekért a veszteségekért.

Az új regény káoszba torkolt cselekményjegyzeteiből már látom a kiutat.  Valószínűleg menet közben lesznek benne apróbb változtatások, és beveszek plusz csavarokat is, az alap viszont már megvan, sőt, lassan az első nagyobb fejezet végére érek. A szereplők jellemének mélyebb megismerése közben pár másodlagos momentum sokkal jelentőségteljesebbé nőtte ki magát, ráadásul olyasmit tettem, amit eddig egyetlen regény tervezésénél sem: menet közben megváltoztattam a főszereplőt. Ezt bátor húzásnak tartom, hiszen a főszereplő számomra már azelőtt adott, és megváltoztathatatlan, mielőtt összeállítanám a részletes cselekményt, hiszen belőle, az ő személyiségéből fog kibontakozni a történet. Most mégis szükségét éreztem ennek a radikális lépésnek, és egy mellékszereplőnek szánt karaktert helyeztem az előtérbe, akinek most már sokkal érdekesebb háttértörténetet kerekítettem, mint amilyen az eredeti főszereplőnek lett volna.

Emiatt teljesen másra terelődött a történet fókuszpontja (más főszereplő más konfliktusokat vonz, más narráció szükséges hozzá), ami nem baj, csak továbbra is szem előtt kell tartanom azokat a mozzanatokat, amelyek leginkább érdekelnek ebben a regényben. Azokat az alaphelyzeteket, döntéseket, amelyek ennek a kósza ötletnek az életre hívására ösztönöztek, és amik miatt egyáltalán bele merte vágni ebbe, félretéve egy másik történetet (amivel már egészen jól haladtam).

Nagy dilemmát okozott a helyszín kiválasztása, hogy minden szempontból megfeleljen a történet igényeinek. Az is megfordult a fejemben, hogy nem konkretizálom, és a sztori általánosságban fog szólni a második világháborúról, ami akármelyik európai országban játszódhatna, de a kutatómunka miatt elkerülhetetlenné vált a helyszín pontos meghatározása. Végül Németország több okból is tökéletes választásnak bizonyult – a konkrét városok neveit egyelőre nem fedem fel, egy ideig még szeretném fenntartani a lehetőségét annak, hogy ha a sztori későbbiekben helyváltoztatást igényelne, akkor lelkiismeretfurdalás nélkül tudjak élni vele. Ugyanezt érzem a jelenlegi munkacímmel kapcsolatban is, bár címeket még a főszereplőnél is ritkábban szoktam megváltoztatni.

Mivel telt a február a regényíráson kívül?

Megérkeztek az első visszautasítások a különböző kiadóktól, ezeket azonban (szerencsére) már rég megtanultam helyén kezelni, és nem kudarcként felfogni, hanem egy ,,most nem”-nek, egy „próbálkozz tovább”-nak. A kőszegi regényemet, az Elhallgatott dalaink-at, amely már átesett egy teljeskörű szerkesztésen is, 11 kiadónak küldtem el, ebből 2-en jelezték, hogy nem fogadnak kéziratokat, további 2 elutasított, 1 pedig megtisztelt azzal, hogy félig elolvasta a kéziratot, és megosztotta velem az észrevételeit. Mindegyik email-ből, amelyik a „postaládámban” landolt, tanultam valamit. Egy olyan regénynek, amellyel háromszorosan is kockázatot vállaltam (narráció, témaválasztás, antihős), nehéz, rögös útja van egy olyan kiadóig, amelyik végül felkarolja, de semmi sem lehetetlen. Hiszem, hogy egyszer megtérül a regénybe fektetett tömérdek munkám.

Történtek még izgalmasabb dolgok is: néhány hétre Kőszegre költöztem, minden nap gyönyörködhettem meg csavarogtam szerte a környéken, és az alvó város hajnal előtti kihalt utcáin egy pillanatra enyém volt az összes félhomályos, múltba vesző sikátor, valamint a Jurisics tér.

Nem csak Kőszegen fordultam meg, hanem kétszer Budapesten is: sétáltam a Duna-parton, eljutottam a népszerű Van Gogh The Immersive Experience kiállításra, emellett pedig felfrissítettem az újraélesztési tudnivalókat egy elsősegély előadáson belül – a kellemes tehát össze lett kötve a hasznossal. Lehetőségem volt személyesen lebeszélgetni egy tűzoltóval/mentőssel, akinek a megrázó történetei kiegészítést adtak a regényemhez.

 

A munka mellett a kikapcsolódásra is bőven jutott időm, amit leginkább olvasásra fordítottam. Másodszor is sorra kerítettem a Frankensteint (ezúttal eredeti nyelven), és másodszorra is ugyanolyan lehengerlő élményt nyújtott, mint először. Egyébként a most íródó regényem ötletének magja valahol itt gyökerezik – mióta először találkoztam Mary Shelley könyvével, nem hagyott nyugodni, és anélkül, hogy tudatosult volna bennem, tovább cipeltem belőle valamit, ami később újabb ötletekkel találkozott össze, aztán ebből született az, amin jelenleg dolgozom. Az újraolvasás során tehát a sorok mögé kellett látnom, hogy megtaláljam azt, ami annyira érdekel engem ebben a kultikus rémtörténetben. Remélem, hogy sikerült rálelnem.

Kiolvastam a Tövismadarak című nagyszabású családregényt, aminek a második felét gyakorlatilag egyetlen nap alatt ledaráltam. Jó pár könyvön megedződtem már, ennek mégis sikerült darabokra törnie a szívem.

Ezen kívül Heathcliff-fel és Cathy-vel is megismerkedtem, őket már kevésbé bírtam, de ennek ellenére az Üvöltő szelek több szempontból is emlékezetes olvasmány volt. A következő hónapban szeretném a Jane Eyre-val folytatni, az az érzésem, azt jobban fogom szeretni, vagy legalábbis könnyebben tudok azonosulni a szereplőivel.

,,Akármiből is teremtettek lelkeink, az övé és az enyém ugyanabból van."
/Emily Bronte/

Ami a filmeket és sorozatokat illeti: Tarantino korai alkotásain keresztül a lappföldi filmeken át a yakuzák titkos életét bemutató dokumentumfilmekig mindenféle terítékre került. És amire büszke vagyok: rászántam magam, hogy esélyt adjak a magyar filmeknek, a Semmelweis-nek, és az Árni-nak, és egyáltalán nem bántam meg, hogy beültem rájuk a moziba. Csak így tovább a rendezőknek és a színészeknek. Még sok ilyen komoly, elgondolkodtató, emlékezetes alkotást kérünk!

Sorozatok terén eldöntöttem, hogy végignézem A levegő urai-t, azonban eddig akárhány részt is láttam belőle, továbbra sem lett a kedvencem. Számomra a közelébe sem ér az Elit alakulatnak, de Austin Butler és Louis Hofmann alakítására nem lehet panasz. (Itt említést érdemel, mennyire várom a Dűne 2-őt. Remélem, ezzel nem csak én vagyok így.) Az amerikai bombázópilóták kalandjai mellett újra elkezdtem a The English (2022) sorozatot, amit a tavalyi év végén fedeztem fel, és azóta is mesterműnek tartok. Habár nem egy könnyed darab, jó párszor elő fogom venni, ha ki akarok szakadni a hétköznapokból.

Ráleltem még egy szuper, kevésbé ismert filmre, a This Beautiful Fantastic-re (2016), ami elbűvölő, léleksimogató alkotás, és tökéletes arra az időszakra, ha éppen eleged van a világból, és szeretnél egy kicsit feltöltődni. Meg a Zöld könyv – Útmutató az élethez (2018), ami egy szintén csodálatos az Életrevalók-hoz hasonló film. Ki ne hagyjátok!

 

Összegzés: ami a legnagyobb örömet okozta ebben a hónapban a születésnapi ünneplésen kívül az, hogy írtam. Írtam cukrászdákban, kávéházakban, levegőtlen vonatokon, világvégi buszmegállókban, hideg lépcsőházakban, egy kályha melletti kényelmes fotelban, gyerekkori nyaralásokat felidéző kőszegi lakásban, sőt, még a fogorvosi váróban is. És élveztem, mert ilyenkor megszűnt körülöttem a világ.

Talán Stephen King mondott egyszer valami hasonlót, hogy építsük fel a szereplőinket, és miután kellőképpen megismertük őket, hagyjuk, hogy ők vezessenek minket. Néha igazán váratlan, bámulatos helyekre visznek. Néha ijesztő mélységekbe ereszkedünk velük, de ha szükséges, oda is kövessük őket. Hagyjuk, hogy elmondják a saját történetüket. Mi csak eszközök vagyunk, akik lehetőséget biztosítanak nekik arra, hogy hallassák a hangjukat.

,,Megálmodom a festményeket, majd megfestem az álmokat."
/Vincent Van Gogh/