Ki az író?
Ez az első bejegyzésem az új évben, és szerettem volna
valami érdekes cikkel, gondolatmenettel indítani a 2016-ot itt a blogon.
Irodalom órán is volt szó a művészek alkotási módjáról. Ki a művész? Ki a
költő? Tehát, így jött az én kérdésem, ami végül a választott témám lett: ki
az író?
Ezen nem gondolkoztam, mert magától értetődő. De ahogy
megpróbáltam megválaszolni, rájöttem, hogy mégsem.
Ki az író? Hát, ki is lehetne? Az, aki ír. Csakhogy ez az ÍR nem múlt időben van. Nem az az író, aki írt. Írónak nevezzük
azt, aki megírt egy könyvet, és kész? Nem. Az csak egy ember, aki megírt egy
könyvet.
Az ír jelen időben van, tehát még most is zajló esemény,
innen következik, hogy az az író, aki nem hagyja abba az írás. Az a festő, aki mindig
ecsetet ragad, hogy lefesse a kívánt, elképzelt képet.
Most hagyjuk ott az írós szériát egy kicsit, és térjünk át a
bűvészethez! Megint felmerült bennem a kérdés: ki a bűvész? A bűvészet
számomra mindig nagy rejtély volt, valami mágia, valami oltári nagy átverés,
amit nem akarok megérteni, mert nekem csak az illúzió kell, hogy
csodálkozhassak. Igaz, tudok néhány kártyatrükköt, de az más téma.
A bűvész az, aki fog egy közönséges tárgyat, és valami
rendkívüli dolgot csinál vele. A kalapból előhúz egy nyulat, az embert
eltünteti egy dobozban, és megszületik a varázslat. Érvénybe lép a nagybetűs
titok. És senki sem tudja, mi történt.
Az író is hasonló ehhez: megihleti egy közönséges tárgy,
egy hétköznapi mozzanat, és valami teljesen mást varázsol belőle. Az emberek
néha a végeredményen csodálkoznak, néha pedig azon, hogy hogyan volt képes
arról a hétköznapi tárgyról olyan jól írni, hogy a felismerhetetlenségig átalakítsa.
Akárcsak a bűvész. Hogy került a nyúl a kalapba? Hova tűnt az ember, aki
besétált a dobozba?
Tegyük fel, hogy a szobában van egy szék. Egy teljesen
hétköznapi tárgy, mindenki látott már ilyent.
Egy átlagos ember csak egy széket lát. Egy írónak azonban
erről a székről, erről a bizonyos helyzetről, a fények árnyékáról, ami a székre
vetül, a pillanatról beugrik valami. Megszületik egy ötlet. Egy ember, egy
széket lát, amire az ablakon keresztül rásüt a Nap.
Az írónak azonban a szék köré épül a témája. A szék lesz a
fő tárgy. A széket próbálja megfogalmazni különböző történeteket keresztül, a
jelentését, a felépítését, vagy esetleg valami egészen mássá formálja át.
A bűvész megmutatja az üres kalapot a nézőközönségnek. Az
emberek látják a széket, amiről az író ír.
A nyúl előkerül a kalapból. Az emberek elolvassák az író művét.
Komolyan erről írta?
A nézőközönség tapsol, nem értik, mi történt. Az olvasó
csodálkozik, nem értik mi játszódott le az íróban, miközben megírta a könyvet.
Hogyan jött az ötlet? Mégis mi történt?
Megtöltötték élettel a hétköznapi tárgyakat. Valami csodát
műveltek velük.
A bűvész a kalapból elővarázsolt egy nyulat, majd újra
megmutatta, hogy az a kalap megint üres. Az a kalap azonban már nem csak egy
kalap, hanem valami sokkal több. Egy misztikus dolog.
Az író írt egy tárgyról, ami valóságos. Pedig a szék, csak
egy szék. És mikor az olvasók megtudják, hogy egy székről alkotott, a szék sem
szék többé. Valami több. Valami megfoghatatlan, amiből a hozzáértő ember csodát
tud véghezvinni. Akárcsak a bűvész kalapja.
Az író a valóságról alkot, amit azonban írt róla, az csupán
fikció, bármennyire is igaznak tűnik. A valóságról ír, pedig minden szava
hazugság? A bűvész varázslatot csinál a nyúllal, vagy pedig csalás az egész? Az
író új megvilágításba helyezi a valóságot, és a történetei révén jobban meg
lehet érteni azt, amiről ír? Tanít a székről? Elmondja, mi a szék, pedig régen
nem arról mesél, csak ezáltal jobban megérthetjük, hogy fából készült, és arra
való, hogy ráüljenek? A bűvész megkerüli a valóságot, és szemfényvesztésnek
tanúi a nézők?
Érdekes kérdések.
Most viszont kanyarodjunk vissza az íráshoz. Ahhoz a
folyamathoz, amikor az író látta a széket, és éppen ír róla, de még nem fejezte
be a művet.
Én úgy érzem, hogy ha nem vágyódok vissza abba a világba,
amiről írok, ha semmi kedvem sincsen visszaülni a géphez és pötyögni, akkor
valamit rosszul csináltam. Az írás néha szenvedés, ezt el kell ismerni, ám,
amikor megszáll az ihlet, képes vagyok a fürdőben, zuhanyozás közben egy zsepire,
szemceruzával ráírni a kósza gondolatfoszlányokat. Igen, lebuktam. Szivacs.
Néha csak úgy jönnek az ötletek, máskor pedig a fél világon
át kergetni kell őket, és már az emberben felmerül az, hogy vajon melyik halálnem
lenne számára a leggyorsabb és fájdalommentesebb, amikor az ihlet bekopog az
ajtaján és széles, kaján vigyorral a képén, és megkérdi: ugye, nem késtem el
túlzottan?
Pimasz egy fickó, meg kell hagyni. Mostanában még töri órán
sem hagy békén, amikor aztán tényleg figyelnem kéne.
Szóval, visszatérve a gondolatmenethez, egy történet mindig
több annál, mint amennyit papírra vetnek belőle. Mert sok gondolat
találkozásából születik meg az ötlet. AZ ötlet. És néha csak AZ ötletet írjuk
le, a többi gondolatot, amiből végül kikerekedett, azt elvetjük.
Úgy hiszem, az írás nem egyszeri tevékenység, amin túl kell
tennünk magunkat, és jól van, vége, többet nem kell stresszelnünk a gép előtt
hajnali kettőkor, másnap pedig zombiként felvonszolni magunkat a helyi járatra,
hogy visszamenjünk a nagyvilágba. Nem egyszeri alkalom. Ez egy hivatás. Egy hosszú
folyamat. Nem csak egy művészetforma, amibe belekóstolhat az ember, kipróbálja,
aztán odébbáll. Ez egy életforma. Egy bűvészet. Varázslat. A betűkből szavak, a
szavakból és a mondatokból történet lesz, ami mögött ott rejtőzik a valóság.
Előhúzzuk a fehér nyulat a kalapból, és megszületik a
csoda.
