Úgy éreztem, itt az ideje egy újabb bejegyzésnek, mert sok gondolat kering bennem a készülő regényeimmel kapcsolatban.
Gyakran azt hiszem, ha befejezek valamit,
ami éjjel-nappal ezerrel dolgoztam, akkor utána majd jön a jól megérdemelt megkönnyebbülés
és tartok egy nagy szünetet. Ez működni is szokott... úgy három napig. Néha egy hétig is.
Utána viszont máris bennem van a késztetés, hogy folytassam a sztorit, de aztán
rájövök, hogy annak vége, és rettenetesen hiányozni kezd a befejezett történet.
Most is így vagyok vele. Igyekszem nem is gondolni az Elhallgatott dalainkra,
de attól még ott van.
Már nem nyomasztó a jelenléte, mint az átírás
előtt (decemberben kezdtem a javítást és május elején fejeztem be a végleges átolvasással
együtt), mert innentől kezdve egy új szintre lépünk, és a vele való további
munkát már a szerkesztőmmel együtt fogjuk végezni. (Ő pedig letöri a kezemet, ha addig még egyszer hozzá mernék nyúlni. :D) Pedig legszívesebben már most megtenném, hogy még itt-ott kiegészítsem… Ez
egy ördögi kör, amelyet minden író megtapasztal. Egyszer viszont el kell engedni a történetet, különben
sosem kerül majd a nyomdába.
Egyetlen
regényem fogadtatásától sem féltem még ennyire. Persze,
emellett rettenetesen izgatottan várom, hogy végre olvashassátok, ugyanakkor
nem véletlen, hogy a szerkesztőmön kívül senkinek sem mertem megmutatni. Tele
van olyan témával, amelynek a létezéséről sem szívesen veszünk tudomást, erről
beszélni pedig még kellemetlenebb… A számtalan igazságtalanság és szörnyűség közepette a legnyomasztóbb mégis magának a háborúnak a pszichológiája, hogyan az fokról-fokra tönkreteszi az embert.
A nyilas rémuralom korszakát a
végtelenségig lehetne kutatni, hiszen a történészek máig fedeznek fel újdonságokat a témával kapcsolatban, de egyszer abba kell hagyni, mert mély nyomokat tud hagyni az emberben, ha olyan
részletekig beleássa magát, mint ahogyan én tettem. Így is már három éve cipelem
magammal ezt a történetet, és minden egyes átírással, átolvasással olyan mélységeket
nyitott meg előttem, amelyre egyáltalán nem számítottam. Azonban a kezdetektől fogva
tisztában voltam a téma fontosságával és tudtam, hogy ezt mindenképpen meg kell
írnom.
Számomra minden szempontból megterhelő
volt ez a történet. Az alkotás során tudatosan oda kellett figyelnem a mentális
egészségemre, nehogy szétcsúszak, és legyen elég erőm befejezni. Egyszerűen letaglózó, hogy ebben a témában milyen mennyiségű gyűlölettel és elfojtott haraggal lehet szembesülni, ezért szándékosan nem ezt akartam
hangsúlyozni a könyvben.
A regényem nem a nyilaskeresztes párt megalakulásáról szól, hanem sokkal egyszerűbb fogalmakat választottam (a család és a szerelem), amelyek által érzékeltethetem, hogy hogyan jut el odáig valaki, hogy bármit
hajlandó legyen megtenni, amit parancsba adnak. (A németeknél is ugyanez volt a helyzet, a nyilasok azonban a saját honfitársaik elpusztításában segédkeztek – és a legtöbben önként.) Engem sosem a háború politikai oldala érdekelt, hanem maguk az átlagemberek, akik mindezt megélték. A
lélekben lezajló folyamatokat, a döntéskényszereket, a manipulációt, az
erkölcsi morált, a túlélés érdekében hozott áldozatokat kutatom. Egy olyan generációt, akiknek az emlékek elhallgatásából
állt az életük. Ezért is indít a regényem egy holokauszt túlélő visszaemlékezésével,
akit annakidején személyesen is ismertem és lehetőségem volt vele hosszú órákon át beszélgetni.
Úgy érzem, nagy kettősséget építettem fel a regényben: egyrészt imádom Kőszeget és arról akartam írni, hogy mennyire szeretem ezt a várost, másrészt az volt a célom, hogy a legsötétebb korszakában mutassam be, amelyet a legtöbben nem is ismernek. Emiatt a kettősség miatt merem azt mondani, hogy minden brutalitás ellenére még egyetlen könyvemben sem írtam ennyire az őszinte, önzetlen szeretetről.
Nem lineárisan haladtam a regényírással, hanem össze-vissza, részletről-részletre,
azt a jelenetet dolgoztam ki, amelyik éppen elragadott, így amikor először kezdtem az elejéről
olvasni a történetet (és egy huzamban elértem a harmadáig), olyan sok volt, és olyan iszonyatos rémálmok
gyötörtek miatta, hogy utána napokig nem bírtam hozzányúlni. Apró részletekben tudtam csak tovább folytatni, amíg el nem értem a végéig (ezért fogalmam sincs, mennyire lesz tömény azoknak a gyorsolvasóknak, akik 1-2 nap alatt lenyomják majd a könyvet).
Most a kényszerszünetemet töltöm és sikerült egy kissé eltávolodnom a sztoritól, azonban izgatottan várom a következő hónapot,
amikor végre elkezdhetjük a szerkesztést és ismét belevethetem magam a történetbe.
Lesz vele munka, mert jelenleg közel egymillió karakter (175 ezer szó), ami azt jelenti, hogy ez az eddigi leghosszabb regényem, de tudom, hogy élvezni fogom minden percét.
Jelenlegi fülszövege:
ELHALLGATOTT DALAINK
,,Mióta Magyarország belépett a második világháborúba, mindenkinek lett egy dala, amelyet már sosem tud elénekelni.
Miska, a kőszegi, huszonéves srác megúszta a hadsereget, de a börtönt nem; egy rossz pillanatban elkészített fénykép miatt rács mögé kerül, majd onnan szabadulva egykettőre a nyilasok soraiban találja magát.
Kezdetben igyekszik a kisebbik rossz mellett dönteni – vagyis egykori iskolástársa, Tomi mellett –, aki az egyik legrettegettebb nyilasbérenc lett a környéken.
A nagyobbik gondra csak később derül fény: hogy Miska nevezetesen az ő húgába szerelmes…
Hiába titkolná a családja előtt kettős életét, a látszat nem sokáig tartható fent. Hamarosan ráébred, hogy csapdába esett, mert Tominak sokkal sötétebb titkai vannak, mint azt korábban sejtette.
Csak akkor derítheti ki, mit hallgat el előle, ha hasonlatossá válik őhozzá, de nem biztos, hogy hajlandó is megfizetni az igazság árát…"
***
Most pedig jöjjön néhány gondolat a másik javításra váró regényemről, amely a Belgiumban mindig szeptember van címet viseli. (Röviden csak belgákként emlegetem őket.)
Habár teljesen másik témát dolgoz fel és másik országban játszódik, maradunk a háborús korszakban, 1944-ben, a világégés utolsó vészterhes hat hónapjában. A kőszegi regényhez hasonlóan ebben a sztoriban is
antihősöknek számító szereplők állnak a középpontban, akik közül ugyan sokan ellenállóknak
titulálják magukat, de ettől még nem váltják meg a világot és lesznek jobb
emberek.
Ez az a fajta regény, amelyben mindent tűpontosan meg kell terveznem, mert vagy kerek egészként fog működni a sztori, vagy teljesen szét fog esni, és egy nagy káosz lesz belőle. És amikor az előolvasóim jelezték, hogy a regény háromnegyedénél járnak, de még gőzük sincs arról, mi történik – vagy kétszer kellett elolvasniuk ahhoz, hogy megértsék –, na, akkor innen tudom, hogy bizony inkább káosz lett belőle, és még mindig nem sikerült úgy átadnom a történetet, ahogyan azt szerettem volna. (Néha hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat.)
Mióta végeztem a kőszegi regény javításával, egyre csak halogatom ezt a projektet, ilyen-olyan kifogásokat gyártok, és ennek az lett a vége, hogy belecsöppentem az elbizonytalanodás szakaszába (sosem lesz ebből regény stb.), közben meg tudom, hogy ez csak addig tart, amíg ténylegesen bele nem vetem magam a munkába. Félig-meddig már bele is vetettem magam... De a félig nem elég.
Már végeztem kisebb kutatómunkákat, mióta hazajöttem Antwerpenből, a java azonban még hátra van, mert érzem, hogy ez a regény ilyen formában nem fog működni. Darabokra kell szednem. Megint. 2018-ban készült el az első vázlat (tehát még bőven a Még nem mehetünk haza előtt írtam), és azóta kerek tíz alkalommal dolgoztam át az egész regényt. Egy ideig mindig elégedett voltam a legutolsó verzióval, később viszont rájöttem, hogy továbbra is hiányzik belőle valami. Eredetileg háború szatírának indult, mostanra azonban valami egészen más kerekedett belőle, és előre érzem, hogy ha tizenegyedszerre nem csempészek valami újdonságot ebbe a számomra már az unásig ismert történetbe, akkor a mostani átírás alatt nem biztos, hogy ki fog tartani a lelkesedésem.
Bevallom őszintén, a kőszegi regény olyan erős lett, hogy amellett ez a belgás sztori még ránézésre is gyerekcipőben jár (a maga 60 ezer szavas terjedelmével). Az a regény öl – ez a belgás ,,csupán" izgalmas és csavaros. Természetesen nem kell olyannak lennie, mint a többi regényem, hiszen teljesen másról szól, de még nem érzem elég mélynek ahhoz, hogy elégedett legyek vele. A három órás pszichológiai előadások hallgatása közben végre megtaláltam azt a momentumot, amellyel teljessé tehetem, viszont még nem gyűjtöttem össze elegendő lelki erőt ahhoz, hogy ezt kellőképpen kibontsam. Ezért kerülgetem hónapok óta...
Azon tűnődtem, ahhoz, hogy újra motivált legyek, talán magát az elbeszélőmódot kéne megváltoztatnom. Jelenleg a kísérletezés fázisában vagyok, közben pedig felelevenítem a belgiumi élményeimet. Nem akarom elsietni a cselekmény kidolgozását, szeretnék ragaszkodni a történet eredeti üzenetéhez és ha kell, akkor harminchatodszorra is átírom, hogy olyan legyen, mint amilyennek elképzeltem. A kérdés csak az: vajon a szereplőim is hajlandóak lesznek azon az úton járni, amelyet kijelöltem nekik?
***
Köszönöm, hogy itt jártál! Nézz be a Facebook oldalamra is: itt.
Ha pedig kedved kaptál a már megjelent regényemhez, itt és itt megrendelheted.
