Nagy örömömre szolgál, hogy idén még egy regény elkészüléséről hozhatok bejegyzést. Lassan két hete, hogy befejeztem az Elhallgatott dalaink első kéziratát – amelyet azóta már átolvasnom is sikerült, és továbbítottam az első előolvasómnak –, az eltelt idő alatt azonban még nem ülepedtek le bennem a gondolatok.
Minden regényemmel szeretem kicsit a határaimat feszegetni, új dolgokat kipróbálni, vagy épp alkalmazni az eddig jól bevált módszereket. Erről a regényről mégis nehezemre esik összefoglalót írni, mert mind a tartalmát, mind a témaválasztást tekintve felkavaró. Egy helyi történész, akivel leveleztem – és személyi okokból most nem nevesítem meg –, „ellentmondásos és vészterhes korszakként” hivatkozott az 1940-es évekre, amellyel teljes mértékben egyetértek. A magyar történelemnek számos sötét korszakban bővelkedik, ám a nyilas rémuralom az egyik leghírhedtebb mindközül.
Annak ellenére, hogy viszonylag rövid idő alatt megírtam a regényt – augusztustól novemberig –, az elvártál mélyebben ásott le a lelkembe, így határozottan érzem, hogy ez lett az eddigi legdrámaibb alkotásom. Az eredeti terveim szerint Budapesten játszódott volna – gyerek főszereplőkkel –, de minél több időt töltöttem a helyi kutatómunkával, és jobban megismertem Kőszeg történetét, annál inkább éreztem, hogy ezt a várost kell választanom helyszínnek, hiszen gyerekkorom óta jól ismerem, mondhatni, ez a második otthonom. A hosszú nyarak, a történelmi emlékhelyek felkeresése, barangolások erdőkben és temetőkben, a rengeteg régi fénykép, a levéltári kutatások, és a számtalan személyes beszélgetés mind hozzáadott valamennyit az Elhallgatott dalainkhoz.
