2020 legjobb filmélményei

 

Idén rengeteg filmet megnéztem, ráadásul a sorozatokra is rákaptam, így onnan szintén avattam új  kedvenceket, de erről egy külön bejegyzést lehetne írni. Röviden összefoglalva a Dark (Sötétség) című német sorozat okozta az idei év legnagyobb katarzisát. Magam is sci-fi rajongó vagyok, az időutazás mindig megmozgatta a fantáziámat, ám az a részletesség, amellyel ez a sorozat feltárja előttünk az ok-okozati összefüggéseket, valamint a párhuzamos világokat, egyszerűen zseniális. Bátran tudom ajánlani ezt a sorozatot azoknak, akik régóta éheznek már egy igazán elgondolkodtató alkotásra, és szeretik maguk kibogozni a szálakat.

Rátérve a filmekre, ötödik helyre a Kóma című orosz filmet választottam. Elsőként a látványvilága fogott meg, hihetetlen fantáziadús megvalósításokat villogtatnak meg, amelynek láttán elakad a néző lélegzete – mellesleg nem töménytelen, mondanivaló nélküli akciót kapunk, ahogy azt az amerikai filmekben megszokhattuk.

Az alaptörténet szerint a főszereplőnk, a fiatal építész egy furcsa világban találja magát, ahol egészen más törtvények uralkodnak, legyen szó akár a gravitációról, vagy a tér és az idő működéséről, hiszen mindaz, amit maga körül lát, kómában levő emberek emlékeiből táplálkozik. Ki ő valójában, és hogyan került oda? Ezekre a kérdésekre próbálja megtalálni a válasz, amíg még nem késő.

El kell ismerni, a színészek némelyike kissé amatőr, és egy helyen leül a lendület, de a film vége felé bekövetkező csavarok és a csodaszép látvány miatt érdemes megnézni. Valóban olyan érzés, mintha egy álom részesei lennénk.

Listám negyedik helyén szereplő Platform nem egy könnyed darab, se nem olyan pörgős, mint a Kóma, és nem is rendelkezik szemet gyönyörködtető látványvilággal –  sőt. Itt, ebben az esetben az ember inkább elfordulna, hogy ne kelljen látnia, ami a filmben zajlik. A Platform kifejezetten erős gyomrot igényel, helyenként a horror határát súrolja, viszont nem lehet szó nélkül elmenni mellette, mert régen nem kaptunk olyan alkotást, amely ennyire az arcunkba vágná a pusztító, fogyasztói társadalomkritikát. És ennek érdekében a rendező nem retten vissza felhasználni a thrillerekre jellemző fojtogató hangulatot vagy éppen a négy fal között játszódó történetek jó bevált módszereit.

Nem szívesen nézném újra, de talán nem is szükséges, aki egyszer látja, az nem igen tudja majd elfelejteni. A történet főhőse önként vonul be a „Gödörnek” nevezett börtönbe, amiről csupán találgatni lehet, hogy milyen mély, és ki melyik szintre fog kerülni legközelebb, ha letelik az adott egy hónap a cellatársával. A felsőbb szintekről le lehet csúszni a legalsókra, vagy éppen eggyel feljebb teszik őket. Néha már egy szintkülönbség is életekbe kerülhet, ugyanis, a helyiségben se ajtó, se ablak, se rács nem található, csupán két nagy lyuk van a plafonon és a padlón, ahol napi egyszer liftként leereszkedik az asztal. Azoknak van a legjobb dolguk, akik felülre kerültek, és elsőként nyúlhatnak az ételhez, míg akik lent a mélységben tengetik a napjaikat, azoknak már semmi sem jut...

Ez a film nem nyújt kellemes kikapcsolódást, de akinek van gyomra hozzá, merüljön bele a Gödörbe, hogy a rendező a kezénél fogva vezesse, mert ez az alkotás mély nyomot tud hagyni a nézőben.

A németek egyre jobb filmeket készítenek, a Mű szerző nélkül is egyedülálló darab lett, amelyből csak úgy árad a művészet szeretete, és a kreativitásra való ösztönzés – emiatt került a harmadik helyre.

A Mű szerző nélkül életrajzi ihletésű, a művész eredeti neve Gerhard Richter, akit Tom Schilling testesít meg a vásznon Kurt Barnertként. A történet 1937-ben kezdődik Drezdában, amikor Kurot a nagynénje kiállításra viszi, ahol megismertetik őket „elfajzott művészek” képeivel. A fiú megtapasztalja a náci rendszer terrorját, a gyász érzését, megpróbálja feldolgozni az őt ért traumákat, miközben mindvégig keresi a saját útját, amely nemcsak a festővé válásához vezet, hanem egyben az önkifejezés felé is. A film három órájában minden benne van, ami kell, és minden a helyén is van: a művészi útkeresésről egyaránt szól, akárcsak a múlt eltitkolásáról, vagy éppen a házasságról.

A Mű szerző nélkül tehát egy lassabb sodrású , és nem hagyományos értelembe véve szórakoztató alkotás – ez annál sokkal több. Lenyűgöző és mélyreható film, amit mindenkinek tudok ajánlani, aki egy kicsit is fogékony a művészetre. Nekem határozottan visszahozta a kedvemet a festéshez, hogy újra ecsetet ragadjak, és vászonra merjem vetni az elképzeléseimet.

Listám második helyére a Corpus Christi című lengyel film került, amelynek megnézése után egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Oscarra és egyéb neves díjakra jelölték. Szerintem abszolút megérdemel minden méltatást, hiszen nemcsak merész alkotás, hanem egyben görbe tükröt tart elénk a maga módján a vallás és az erkölcsök terén.

A film alapkérdése akár így is hangozhatna: Lehet-e pap egy javítóintézetből szabadult bűnöző?

 Elvileg igaz történeten alapul, mert Lengyelországban szinte mindennapos események számít, hogy papoknak álcázzák magukat azok, akik szintén büntetett előéletűek, vagy a hatóságok elől menekülnek. Ez ad egy plusz töltetet a filmnek.

Danielre, a film főhősére nagy hatást tesz Tomasz atya, aki rendszeresen tart miséket a javítóintézetben. Titokban ő is erre a pályára kíván lépni a szabadulása után, ám ez az ő helyzetében lehetetlen. A tévedések és félreértések sorozatai azonban úgy hozzák, hogy Danielt papnak nézik, és hamarosan a fiú lesz a kis közösség prédikátora, így neki kell megtartania a miséket, a gyóntatásokat, és az ő dolga lesz feladni az utolsó kenetet a haldoklóra. Daniel minél jobban belejön ebbe hivatásba, annál sötétebb titokra derít fény, miközben nem csak a falusiak között dúl a harc, hanem legbelül, önmagában is.

Komoly mondanivalóval, ígéretes színészekkel teli alkotás, amelynek a megtekintését erősen tudom ajánlani.

Az év filmje számomra az 1917 volt, és hálás vagyok, amiért moziban tudtam részese lenni ennek az élménynek. Nem érdemes ragozni, ez az alkotás nagy mérföldkő mind a háborús, mint az eddigi, hagyományos rendezés terén. A front bűze szinte lecsorgott a mozivászonról, és a két szerencsétlen katona minden kínját, megpróbáltatását teljes mértékben átéli az ember. Habár a történet nem túl bonyolult, mindez megbocsátható a fenomenális látványvilág és az egysnittes megoldás miatt. A rendező végigrángat a háború egy napján, akár akarjuk, akár nem, és a zseniális zenével együtt zsigerekig ható élményben részesít bennünket.

Azóta már jó párszor megnéztem, és még biztosan meg is fogom. Aki még nem látta ezt a remekművet, az pótolja be!