A hónap első napját mindjárt egy felejthetetlen moziélménnyel nyitottuk: a Dűne második része minden várakozásomat felülmúlta. Nem győzöm kivárni a folytatást, és megadta a végső lökést ahhoz, hogy végre elkezdjem olvasni a könyveket is. A filmről itt áradoztam, az első könyvről pedig itt írtam néhány sort.
Februárban sort kerítettem az Üvöltő szelekre, márciusban pedig a Jane Eyre regénnyel folytattam a klasszikusok olvasását. Az írónő teljesen elvarázsolt ezzel a bájos történettel, Jane jellemében néhol pedig egy kicsit magamra ismertem.
2.) Két
novella, amelyet tavaly november-decemberben írtam, és ismét a Gabo pályázatára
szánom őket (Gyönyörű maradványok, Partra vetett város). Ez előbbit
eredetileg regénynek szántam, de inkább feláldoztam az ötletet egy ütős
novellának. (Hasonlóan elvont, mint a tavalyi SFF antológiában megjelent Anyánk
szíve című novellám, itt azonban a történelmet kevertem a fantasztikummal.)
3.) A 2018-ban írt belgás, 2. világháborús regényem (Belgiumban mindig szeptember van), amelynél nem fogok fukarkodni egy tizenkettedik átírással sem – de csakis azután, hogy újra megjártam Antwerpent, és magamba szívtam a város hangulatát.
4.) Egy lélektani, búvárokról szóló regény (Köztes állapot), amelynek munkatervét és beleolvasóját leadtam a Mastercard pályázatra.
5.) Ezen
kívül van egy jó hosszú sci-fi regényem, amit még 2021-ben írtam (ennek
egyelőre nincsen végleges címe), és egy múzeumi lopás körül forog a történet a
föld utolsó lakható városában. (Ez az első kézirat állapotában van, amivel még
rengeteg munka lesz.)
6.) Valamin
van egy befejezett dark fantasy/sci-fi sztorim 2022-ből (Álmot látott a
király), amelynél a gyerekkori rémálmaimat vettem alapul. (Ennek is
csak az első kézirata van kész.)
1.) Az
’56-os forradalomról szóló regény, amelynek már megvan a cselekménye, de
ténylegesen nem kezdtem el írni. (A címén még gondolkozom.)
2.) Egy 2. világháborús regény, amin jelenleg dolgozom. (Ami belőlünk maradt)
3.) Emellett párhuzamosan ötletelek hozzá egy apokaliptikus regényhez, amelyről már meséltem
kicsit az előző blogbejegyzésekben. (Napjaink végezetéig)
4.)
Illetve valahol körvonalazódik bennem egy újabb sci-fi történet, amelynek még
munkacíme sincs, de az alapötlet, a főbb karakterek és csavarokkal együtt már
megvannak.
Az íráson kívül a rajzolásban, festésben is tevékeny voltam. Hosszú hónapok után elővettem a rajzpadot, a vázlatfüzeteket, és több alkalommal is országszerte utaztam egy-egy megrendelésért. Például két napot kaptunk arra, hogy kifessük a Dürer kert egyik emeleti tánctermét (estefelé csak úgy remegtek a falak a földszintről felhallatszó koncertek miatt). Mindig élvezem az ilyen munkát (bár most a tizenhat öltésemmel annyira nem volt buli), először jó erős ragasztót vittünk fel a teljes falfelületre, aztán jött a glettelés, végül maga a festés. Egyébként nagyon hangulatos helynek tartom a Dürer kert parkját, tetszenek a fákra lógatott színes lámpák, valamint sokat dob rajta a Duna-part közelsége, ahol bármikor el lehet fogyasztani egy jó kis ebédet, közben pedig figyelni a horgászokat vagy éppen a kajakosokat.
– Dűne
2 (2024) – Ha tehetitek, moziban nézzétek, úgy még nagyobb élményt nyújt!
– A szavak titkos élete (2005) – Újranézés volt, de továbbra is megrázóan szép történetnek tartom. Különösen akkor megrendítő, ha úgy ültök le megnézni, hogy semmit sem tudtok a sztoriról.
– Yentl
(1983) – Nagyszerű film, remek dalokkal, sok kellemetlen helyzettel, ami egyre lehetetlenebb helyzetekbe kényszeríti a szereplőket. Emberi, megható történet, amelyet érdemes megnézni.
Ami a sorozatokat illeti, újranéztem az Angolokat (2022) Emily Blunt főszereplésével, aztán próbát tettem a Sherlock sorozattal (2010-2017), és hamarosan azon kaptam magam, hogy a rabjává váltam. A BBC bemutatja a legendás brit nyomozópáros kalandjainak modern változatát, amit hihetetlenül intelligens rejtély megoldásokkal, és sírva nevetős jelenetekkel tűzdeltek tele. Sherlock egy rendkívül éleseszű, zseniális nyomozó, másrészt viszont egy totális szociopata, aki rettentően manipultív, és nagyon hamar elunja magát, ezért sürgősen találnia kell valamilyen megoldatlan ügyet. Hozzá képest szegény Dr. Watson egy végtelenül jámbor lélek, és elég sokat szenved mellette a 4 évad során, mert Sherlock imádja szivatni őt. (Benedict Cumberbatch és Martin Freeman talán élete legjobb alakítását nyújtja). Egyszóval haláli sorozat. Nálam bekerült a kedvencek közé. Tömény humor, fergeteges párbeszédek, váratlan fordulatok, és kiváló színészek. Nem fogjátok megbánni, ha belekezdtek!
A továbbiakban bővebben mesélek a Detroit: Become Human játékról, amit
már előzetes beharangoztam az Instagramon, mert számomra ez volt a március egyik csúcspontja. Habár nem tartom magam gamernek, a videojátékok nehezebben tudnak
lekötni, mint a filmek, olykor mégis akad egy-egy darab, aminek nem tudok
ellenállni: márpedig ez az androidokkal teli világ határozottan ilyen volt.
Adott
három android szereplő, akinek a sorsa a mi kezünkben van, és tetszés szerint formálhatjuk azt:
1.) Connor az emberekből álló rendőrség nyomozásaiban vesz részt, és egy meglehetősen
mogorva, alkesz nyomozótárshoz osztják be (egyébként játék közben esett le,
hogy Hank színésze A remény rabjai filmből ismerős).
2.) Markus ápolói szerepet tölt be egy idős ember mellett, aki a műtermében arra
bíztatja őt, hogy fesse meg a saját álmait.
3.) Karát bébiszitternek vásárolják meg egy olyan kislány mellé, akit
rendszeresen ver az apja.
Innentől kezdve SPOILERES! (Ha még nem játszottad ki a játékot, ne olvass tovább, mert belemegyek a részletekbe!)
Sokat hozzáad az élményhez, hogy ha bármelyik főszereplő meghal, nem lehet visszahozni őt, és nélküle kell végigvinni a játékot. (Kivéve Connor esetében. Viszont a sztori második felében, amikor bedurvulnak a dolgok, van egy pont, ahol már őt sem lehet visszahozni. Legalábbis, ha azt választjuk, hogy deviánssá váljon.) Csak vele összesen 28 féle módon lehet meghalni a játékban, szóval szinte kizárt, hogy valaki elsőre élve teljesíteni tudjon vele minden küldetést. Én rögtön az elején egymás után kétszer is meghaltam vele, rossz döntéseket hoztam a kislány megmentésénél, ami Connor halálával zárult, és a deviáns kihallgatásánál, amikor Connor egyből megnézte az emlékeit, aztán ostoba módon közbeavatkozott, amikor az android meg akarta semmisíteni önmagát. Utána viszont kezdtem ráérezni, miken múlik az élete, és próbáltam ügyesen navigálni, ami sikerült is, mert csupán egyszer számítottam el magam (megint egy kihallgatásnál, amikor túl erőszakosra vettem vele a figurát), és éppen hogy sikerült visszahoznom őt a harmadik halálból.
Habár többszöri alkalommal könnyebb kiismerni a döntések következményét, első játszásra semmilyen támpontot nem kapunk, és egymás után jönnek a váratlan fordulatok. Kara kétszer került halálközeli helyzetbe, Markus esetében meg már nem is számoltam, de összességében igyekeztem úgy vigyázni a karakterekre, mint a szemem fényére. Mégsem sem tudtam őket mindentől megóvni (vannak rosszabb dolgok is a halálnál).
Karát fehér hajjal csíptem a legjobban. :) |
Az én verziómban Connor deviánssá válik, ám a társa, Hank – aki alapvetően ki nem állhatja az androidokat –, így is elfogadja őt, mert meglátja benne azt a valamit, ami emberivé teszi. Nem mellesleg kétszer megmenti Hank életét, cinikus megjegyzésekkel ugratja a nyomozás közben, és még meg is hívja egy körre a kocsmában, szóval az én változatomban Connor és Hank nagyon megérdemelte a szívet melengető befejezést, amelyben egy apa-fia kapcsolatot látok kibontakozóban. (Egyik kedvenc jelenetem a Cyberlife toronyban lezajott végső csata. Nagyon jól tettem, hogy többek között megjegyeztem Hank kutyájának a nevét.)
A többieknek sajnos nem sikerült ilyen fényesen a finálé. Kara busz
helyett csónakkal vágott neki a határnak, de csak nagy áldozatok árán jutott el a
túlpartra, és habár azt választottam, hogy minden veszteség ellenére kitartson, mégis egyes egyedül maradt, mert sem Luther, sem Alice nem élte túl mellette.
Markus
forradalmat csinált, a közvélemény gyűlölte őket, ráadásul az összes társa meghalt (velük
azért igyekeztem jóban lenni, kivéve North-tal), aztán Connor átállt hozzájuk,
és a barátja lett (hogy történjen velük valami jó is). Ami szerintem szuper döntés volt, mert ha Markus és Connor ellenségek lennének (arra is
számos verzió van, hogyan, mikor ölik egymást), akkor Connor személyében a
lázadás egy csomó előnytől meg lenne fosztva, és a Cyberlife tornyos végső harc sem
valósulhatna meg. (Sőt, úgy a leggázabb Markus-szal megölni Connort, ha már deviánssá
is vált, mert azzal csak annyit érnénk el, hogy egy újabb Connor példány lépjen a
helyébe, aki egy gyilkoló gépezet, és esély sincs arra, hogy egyszer emberivé váljon, a lázadás meg szerzett magának még egy ellenséget.) Az én változatomban a történet végén Markus meglátogatja Carl-t (nálam a fia halt meg, nem
ő) – és itt zajlik le a kedvenc beszélgetésem kettejük között.
Hank-et is nagyon fel lehet bosszantani :D |
De olyan verziókat is szívesen kijátszanék, amikor Connor megöli
Marcust, és North lép a helyébe, hogy Connor aztán őt is kiiktathassa. Vagy
amikor Markus teljesen magára haragítja egész Jerichót (nem szabadítja ki a
többieket stb. Fogalmam sincs, ilyenkor mik a lehetőségek). Elvileg olyan is van, hogy
Markus North szeretője lenne, és együtt áldoznák fel magukat, bár én ezt a
lehetőséget szándékosan kerültem, nem volt szimpatikus a nő jelleme. Kara szálában
sajnos nem érzek annyi potenciált, de azért ott is lehet egy-két dolgot másképp
csinálni (mondjuk az elején én az elhagyatott kocsiban aludtam, pedig ki
lehetett volna rabolni az üzletet, hogy legyen elég pénz a szállodára, meg úgy is lehet dönteni, hogy nem öli meg a kiscsaj apját. Szerintem Karát nagyon hamar ki lehet írni a történetből azzal, ha az
üldözéskor Connor elkapja őket, és nem tudnának meglógni
Alice-szel.)
Hank-et Connor ellenségévé tenni viszont halálos vétek (ehhez néhány szituációban csupán annyi kell, hogy legyünk vele taplók, és haljunk meg Connorral annyiszor, ahányszor csak tudunk, lehetőleg Hank szeme láttára) – de ezt nem ajánlom, ez a lehető legrosszabb változatokat eredményezheti, nem csak Hank dühkitörései miatt, hanem azért is, mert ő az egyetlen fontos ember mellékszereplő, aki számos tragikus döntést hozhat a fia halálának és az alkoholfüggőségének fényében.
Mindenre adott a lehetőség, de akárhogy is döntesz, két jó tanács: mentsd meg a halat, amelyik kiesett az akváriumból, és vegyél egy italt Hank-nek! :D
Itt végig
lehet böngészni fejezetenként, hány kimenetele lehet az adott jelenetnek.
SPOILER VÉGE!
Nem gondoltam volna, hogy a Detroit ilyen nagy hatással lesz rám, és nem csupán a „mi lett volna ha” kérdések miatt elgondolkodtató (amelyeken valószínűleg minden játékos agya kattogni fog, miután először végigjátszotta), hanem azért is, mert segít más színben látni a saját döntéseinket is. A játék számos téren minket próbára tesz, és azt tartom a legfontosabb üzenetének, hogy mindig van lehetőségünk dönteni, csak fel kell ismernünk, amikor eljön a választás pillanata, és aztán vállalnunk kell értük a következményeket. Némely döntésünknek talán alig lesz hatása, mások viszont az egész életünket megváltoztathatják.