Próbára tévő július

Vannak azok a hónapok, amik különösen jól indulnak, aztán úgy pofán vernek (tényleg ez a legkifejezőbb megfogalmazás), hogy hosszú ideig nem tudunk magunkhoz térni tőle – ha ez egyáltalán megtörténik valaha. A július számomra ilyen volt. Több szempontból is új fejezetet hozott el az életembe, ezek közül némelyikre már hosszú ideje készültem, és akadt olyan, amit teljesen váratlanul ért. Számos dologgal kapcsolatban felnyílt a szemem. Nehéz volt, kemény volt, sok mély beszélgetésen, spontán kiruccanáson, tervszövögetésen, ráeszmélésen, próbatételen vagyok/vagyunk túl. De várakozással nézek a jövő elé, izgatottan várom, ami ezután következik majd.

    Ami a regényírást illeti, sajnos nem haladtam olyan ütemben, ahogyan szerettem volna (rengeteg más dolog közbejött), mégis kulcsfontosságú jelenetek készültek el, amelyek által egyre komolyabbá vált a történet. Akadtak napok, amikor úgy elkapott a gépszíj, hogy hatezer szó után is alig bírtam megállni, máskor meg csupán egy-egy bekezdésekre futotta. Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy elveszik belőle a játékosság, ezért megkavartam a dolgokat, hogy ismét izgalmassá tegyem saját magam számára, és más szereplőket hagytam életben, más szereplőktől váltam meg, mint az elején terveztem, ennek hatására merőben más hangulatot kapott az adott fejezet (ám arra figyeltem, hogy a cselekmény legfőbb csomópontjain ez ne változtasson). A meglévő 115 ezer szó tovább ösztönöz az írásban, és alig várom, hogy a történet legvégén összeérjenek a szálak. (Egyre inkább érzem, hogy jobb címet nem is választhattam volna – lásd a fenti képen.) Feltöltődésként pedig Bagossy koncerten csápoltam, sivatagban rekedt elhagyatott hajókat festegettem, ami egy zavaros álmomból maradt meg, és természetesen ebben a hónapban is minőségi időt szántam az olvasásra.

Mindjárt a hónap elején fejeztem be Az aranypinty újraolvasását. Izgatott várakozással kezdtem bele egy olyan könyvbe, amelyről már tudtam, hogy kedvencem lett, és ismét meg akartam tapasztalni azt a rácsodálkozást, a varázslatos felfedezést, amit első alkalommal éreztem. Az aranypinty minden mondata tűpontos ecsetvonásként kelt életre. Mintha ismerné az olvasót, értené a lelkét: mint egy vergődő kis madár, egy évekig hurcolt titok, az elsötétített szobába beszökő halovány fénycsík. Mintha egy régi barát ülne le melléd, hogy felelevenítse a közös, régi emlékeiteket. (Az amszterdami utazás után csak még élőbbé vált a csatornák leírása, megmosolyogtatott egy-egy utcai jelenet.)

Továbbra is az utolsó 20 oldal a kedvencem (amikor Theo a művészet és az ember kapcsolatáról mereng), valamint Theo-Borisz közös kamasz éveik. Az aranypinty sokat követel az olvasóitól, de cserébe sokat is ad. Lassú sodrású regény, aminek a végén kifizetődik a belé fektetett rengeteg idő. A művészet szépségéről írt hosszú, fájdalmas óda, sok szenvedéssel, évekig tartó gyásszal, egy igaz baráttal, kisebb-nagyobb hazugságokkal, sok droggal, Las vegasi sivataggal, csillagokkal, halálvággyal és az élet örökös körforgásával.

„Elpusztíthatja az embert, ha túlságosan kötődik a tárgyakhoz. Csak hát… ami igazán fontos neked, annak saját élete lesz, nem? És vajon nem ez a tárgyak (a szép tárgyak) lényege, hogy kapcsolatba hoznak téged valami nagyobb szépséggel? Azok az első képek, amelyek a szívedbe hatolnak, és kitárják, hogy aztán életed végéig ezt kergeted, ezt próbálod így vagy úgy megragadni?”

A másik regény, amely kiemelkedő volt ebben a hónapban, a Száz év magány. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor még semmit sem tudtam a történetről, így azt gondoltam, ez egy jó kis világtól elvonulós, elmélkedős sztori lesz. Mit ne mondjak, bőven okozott meglepetéseket.

Ami nagyon tetszett: az a valóságba átcsempészett finom, olykor alig észrevehető misztikum, ami máshol a legabszurdabb, elborult képtelenségekként alakította a történetet. Vagyis, hogy nevén nevezzem: leginkább maga a mágikus realizmus vett le a lábamról. Az a sejtetett, de mindvégig jelenlévő meseszerű baljóslat.
Márquez gyönyörűen ír (a fordító munkáját is dicséret illeti), olyan szókapcsolatokat használ, és olyan hasonlatokra talál rá, hogy akármennyire is visszataszítóak a szereplők, élvezet olvasni minden sorát.

Mégis hihetetlenül tömény volt. Mintha nem alig négyszáz oldalon lennék túl, hanem komplett négyezer oldalt próbáltak volna meg beleverni fejembe, egy kicsi ebből, egy kicsi abból: ezer oldal városalapítási történelem, ezer oldalnyi kártyavetési trükk, tenyérjóslás, ezer oldalnyi alkímia – hogyan ne próbálj aranyat létrehozni saját kútfőből –, meg ezer oldalnyi perverz rémálom a családi élettér színpadján. Ezt a kaotikus „mesét” sosem lehet igazán lezártnak tekinteni, mert ugyan a történet véget ér, és elbúcsúzunk az utolsó élő Buendíától is, a szellemek továbbra is visszajárnak a begóniákkal benőtt, roskadozó házba.

Marija Stojkovic illusztrációja remekül megragadja a könyv hangulatát.

Mi hát a Száz év magány? Eszméletlen őrület, amelyben mindent felvonultatnak, ami csak él és mozog, mint egy terülj terülj asztalkán. Márquez egyszerre próbálja ránk zúdítani az összes agymenését virágeső, mágikumba oltott szenvedés formájában, mi pedig hagyjuk neki, mert mesélni azt nagyon tud.

Utólag értelmet nyert a cím is – igaz, ki kellett várni ezt a pillanatot egészen az utolsó mondatig –, de megérte. Jó ideig nem fogom elfelejteni, az biztos.

,,Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”

 A könyvek után a szokott módon áttérek a filmekre. Júliusban több rajzfilmre, animációs filmre is sort kerítettem, és megnéztem a Gru 4-et a moziban (meglepően jó poénok voltak benne és elrejtett utalások az előző részekre vagy más filmekre), kellemes kikapcsolódás kerekedett belőle. Véletlenül akadtam rá a Cocolors című japán animációs 45 perces rövidfilmre, ami egy föld alatti világban játszódik, ahonnan teljesen eltűntek a színek. Keserédes történet, helyenként a Silóra, Metró 2033-ra, és a Szikravárosra emlékeztetett.

 Említést érdemel még az Egy tiszta nő angol, négy részes minisorozat, amelynek eddig nem ismertem a történetét, de annyira magával ragadott, hogy ezek után mindenképpen el fogom olvasni Thomas Hardy könyvét is. 

És akkor kicsit hosszabban áradoznék a Dark című sorozatról, amiből maratont tartottam ebben a hónapban. (A sorozattal valahogy sorsszerű volt a találkozásom is: németországi életem első napján szembejött velem egy óriási plakát a vasútállomáson, és örökre az agyamba égett az a sárga kabátos fiú képe a barlang előtt. Azóta kísért a történet.) Másodszorra mélyebb, hidegrázósabb élményt adott, mint négy évvel ezelőtt, amikor először láttam. Ez tipikusan az a sorozat, amelynek jót tesz a többször újranézés, hiszen első alkalommal a rengeteg csavar miatt a néző képtelen odafigyelni még az apróbb részletekre is az összefüggések szerteágazó szövevényében. Most azonban felkészültem, és a legelső résztől fogva gondosan vezettem a családfákat, jelöltem a szereplők közti kapcsolatokat, idősíkokat, hogy biztosan semmi se kerülje el a figyelmemet. (Ez senkit se riasszon el, enélkül is élvezhető, de azért erősen ajánlott jegyzetelni. Aki végigküzdötte már a Száz év magányt, az kellő felkészítést kapott a sorozathoz. Ez ugyanis mondhatni a német változata. Vagy még inkább: Ariadné fonalának újraértelmezett, modern meséje.)

Adott egy fiktív német város, Winden, ahol a helyi rendőrség eltűnt gyerekek után nyomoz, csakhogy a bűncselekmények sorozatában nem a tettes kiléte a lényeg, sem az, hogyan történt a gyilkosság, sokkal inkább az a kulcsfontosságú, hogy mikor következett ez be – melyik évben. A bevezető részek alapján a Stranger Things-hez hasonlítják, a történet azonban az első évad felénél nagyon komoly hangvételbe fordul, és homlokegyenest eltér az ismertebb, természetfeletti sorozatok koncepciójától, megtalálva a saját egyedi, hamisítatlan hangulatát. Itt nincsenek idegen lények, szuperképességekkel rendelkező szereplők, sírva nevetős poénok (egy kezemen meg tudom számolni, egyáltalán hányszor mosolyognak a szereplők a három évad alatt), a nagy része sötétségben játszódik, és bonyolultságban verhetetlen. Alaposan megdolgoztatja az agyat (aki tudja, mire figyeljen, annak előre sejthető egy-két fordulat leginkább az első évadban, de a harmadikban ez már olyan magas szintre van emelve, hogy lehetetlen kikövetkeztetni, mire megy ki a játék). Nem tudom, létezik-e szinkronos változat, de eredeti nyelven érdemes nézni, mert rengeteget hozzátesz az atmoszférához. Nena számai pedig kifejezetten passzolnak a történet mondanivalójához.

Az utolsó két rész tökéletes lezárása a sorozatnak, ahol garantált a katarzis. A záró jelenetben elhangzó monológból nyer értelmet a cím is, és elvezeti a nézőt annak felismeréséhez, hogy mennyire sokrétű már a világunk azon kis darabja is, amelyet egy életen át igyekszünk megérteni, és mennyire összetettek vagyunk mi magunk is. Minden egyes döntésünk aszerint formál minket, amit választunk. Az időutazás pedig nem jó móka, mert ha egyszer belepiszkálunk a világunk megszokott rendjébe, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Másodszorra még inkább imádtam, hogy a Dark ennyire szövevényes, karakterközpontú, helyenként morbid, mégis magával ragadó. Egyértelműen az egyik legjobban megkomponált sorozat, amit valaha láttam. Ám be kell vallanom, alig vártam, hogy végre a végére érjek, mert amilyen zseniális, olyan iszonyatosan nyomasztó… Talán ez az egyetlen negatívuma. Hiába van méltó helye a kedvenceim között, attól még annyira elmondhatatlanul depresszív, különösen az első két évad, hogy nem bírtam egy huzamban ledarálni. (A főszereplőt, Jonast alakító színész egy interjúban azt nyilatkozta, hogy amit egy életre megtanult ebből a produkcióból, az a gyász és a fájdalom valamennyi mélységének az átélése és átadása. Ezeket a szinteket a néző is teljes mértékben megjárja a szereplőkkel.) A harmadik évad elején szünetet kellett tartanom, de aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy megint a sorozat körül forognak a gondolataim, és akkor már muszáj volt befejeznem. Erre a filmélményre nem árthat rápihenni előtte, utána és (ha szükséges) még közben is. Négy év múlva talán ismét megnézem, de hamarabb semmiképp.

„Amit tudunk, csupán egy vízcsepp. Amit nem tudunk, az egy óceán.”

,,Mert a Sötétség végeredményben emberi viszonyokról és különösen a szeretetről szól, minden tettet, még a gonoszokat is a valaki iránt érzett erős ragaszkodás motiválja, a középpontban természetesen az egymásra csupán röpke pillanatokra találó, nyugtalanul vibráló személyiségű Jonas és Martha szerelmével. Kettejüknek ez a meséje nem csak az érzés erőssége és univerzális jellege miatt fontos, hanem elsősorban a minden szerelemre olyannyira jellemző önzés felmutatása miatt. A szerelmesek minden – tér, idő és emberi sorsok – felett állónak érzik összetartozásukat, ezért különböző stratégiákat követve folyamatosan, három hosszú évadon keresztül hajlandóak űzött vadként titkokat fejteni, manipulálni és manipuláltatni, áldozatot hozni és kérni csak azért, hogy végre egy olyan együttállás valósuljon meg, amelyben/amikor/ahol felhőtlenül egymáséi lehetnek. Igazából a világirodalom olyan klasszikus, tragikusan lehetetlen nagy szerelmeinek újabb fenséges verziója ez, mint Páriszé és Helénáé, Rómeóé és Júliáé vagy a wagneri Siegmundé és Sieglindéé, ahol a szerelem egyszerre hatalmas, mitikus erők játékszere és nálánál jóval nagyobb, rengeteg sorsot érintő események mozgatója.

De ahhoz, hogy kiderüljön, Jonas és Martha szerelme miként és mikor teljesül be – ha egyáltalán –, az olvasónak most nézővé kell válnia. Röpke harminc órányi filmnézés után pedig ígérem, a sorozatot sokáig nem fogjuk feledni. Fülünkben cseng majd Nena karcosan fájdalmas és vonakodóan nosztalgikus zenéje, még lehunyva is szemünk előtt bugyognak a főcím Rorschach-ábra módján évadról-évadra egyre bonyolultabban tükröződő vizuális motívumai, szívünket pedig elnehezíti az örök szerelem lehetetlen beteljesülésének mardosó szépsége." (Érdemes elolvasni a teljes spoilermentes kritikát ITT.)

A továbbiakban is igyekszem majd hozni a havi bejegyzéseket, és remélem, legközelebb már az idei Gabo SFF pályázatának eredményéről is beszámolhatok. (Nagyon izgatott vagyok, hogy idén mi lesz a novellám sorsa. Részemről én belefacsartam a szívemet.)