Alpesi augusztus & csalóka szeptember & kihívás elé állító október & elsuhanó november

Ezer évet csúsztam az augusztusi blogbejegyzéssel, azóta pedig annyi minden történt, hogy úgy döntöttem, egyben hozom az elmúlt négy hónapot. Az augusztus teljes változást hozott az életembe és lehetővé tette, hogy kilépjek a komfortzónámból és olyan új élményeket szerezzek, amelyek habár olykor próbára tették minden erőmet, végső soron mind a javamat szolgálták. Mostanra már egy merőben más életvitelt folytatok egy új, mégis nagyon ismerős környezetben: az Alpokban. A hegynek mindig is egy külön helye volt a szívemben, és újra megtapasztalni azt, hogy nap mint nap részem lehet a látványukban, egyszerre nosztalgikus és ismeretlen.

Már évek óta foglalkoztatott a külföldre költözés gondolata, olyannyira, hogy 2023 márciusában megpróbáltam kiköltözni Koppenhágába (ami végül nem jött össze). Egyszer már bebizonyítottam, hogy képes vagyok mindent hátrahagyni és újrakezdeni, ezért hittem abban, hogy ez másodszorra is sikerülhet. Évek óta cipeltem az érzés, hogy mennem kell, mert nem Magyarországon van a helyem, csupán félig tartozom ide, és ez a megmagyarázhatatlan honvágy csak akkor kezdett elcsitulni, amikor megtettem ezt a nagy lépést. Ahogy a nyár őszbe fordult, és a hegyoldalon sárguló lombkoronák pompájában gyönyörködhetem, egyre biztosabban éreztem, hogy jó döntést hoztam. Végre ismét tartoztam valahova (még ha csak átmenetileg is). Végre ismét kilátásaim voltak arra, hogy megvalósíthassam a terveimet. Habár idővel még messzebbre sodor az élet, még nem gondolhatok a búcsúzásra. Augusztusban  nem tudtam, mit jelent ez az „átmeneti állapot”, most (decemberben) azonban már tisztában vagyok a tényekkel.

 A nyár folyamán a beilleszkedés és az új teendők teljesen háttérbe szorították az írást. A környezetváltozás elősorban a sportban inspirált (megtanultam kajakozni, és félig-meddig megszerettem a futást). Elkészítettem több fontosabb jelenet, a regényemhez amiket jó ideje halogattam, ám az egyikük pont egy nagyobb fejezet vége volt, így rögtön utána meg is akadtam az írásban, és azóta sem tudtam igazán eldönteni, hogy ugyanazzal a szemszöggel folytassam-e, vagy inkább váltsak-e idősíkot.

A másik ok, amiért nem haladtam a regényírással, már jóval összetettebb volt az időhiánynál (tudom, hihetetlenül hangzik, de teljes mértékben igaz): mindaz, amit februáról július elejéig írtam, azt az elmúlt két hónapban személyesen is átéltem (a kellemes meglepetéseket és a szörnyű dolgokat egyaránt). Ez a felismerés ledöbbentett, mert amit a főszereplőnek sorsául már jóval előtte megírtam, az később pont velem vagy a környezetemben élőkkel történt meg. Egyszerűen képtelen voltam folytatni a sztorit, mert az volt az érzésem, hogy ha megteszem, az olyan lenne, mintha a saját életemről írnék. Hosszabb szüntet kellett tartanom, amíg körülöttem és bennem is lecsengtek a dolgok, hogy annak, amiről írok, ne legyen köze az én valóságomhoz, és ne tűnjön úgy, hogy az életemre vonatkozóan is meghozok egy döntést, ha a sztorit elviszem egy bizonyos irányba. Így aztán nem erőltettem a regényírást, de egyszer be fogom fejezni ezt a történetet is. Úgy hozta az élet, hogy a sorok mögött nagyon sok lesz benne belőlem (elhatároztam, hogy bármennyire is személyesnek érzem, már nem fogom utólag megváltoztatni a sztorit).

 A Gabo kiadó idén nem válogatta be a Gyönyörű maradványok című novellámat (utólag sejteni vélem, miért: túl életszagú, túl kényes témákat érint, kevés benne a misztikum, és marhára nyomasztó), de ezt az eredményhirdetést egyáltalán nem kudarcként éltem meg. Annyi minden zajlott körülöttem, hogy bőven kárpótolva lettem érte. Nekem továbbra is fontos a novellát feldolgozó téma, és nem bánom, hogy papírra vetettem a magam örömére. Az alábbi sorokkal kezdődik:

 „Nadine már azelőtt érzi, hogy ez a tábor merőben más, mint az előző, még mielőtt átlépné a vaskaput, és felbámulna a kerítés tetején húzódó szögesdrótra. A lába magától viszi előre a tiszti irodához, ahol jelentkeznie kell. Nem akad kísérője, egyedül csoszog végig a kikövezett úton, dideregve felméri a barakkok szabálytalan elhelyezkedését, majd az őrtornyok alatt kiásott gödrök vonják magukra a figyelmét. Nem lát halottakat. Gázkamra sincs – egyetlen épületen sem nyúlnak kémények az ég felé –, ez nem olyan tábor. Itt nem az őrök hozzák a törvényeket, hanem az az ismerősnek tetsző, láthatatlan erő, amely átjárja a csontjait.”

 A német és az angol napi szintű intenzív használata rendesen kimerített, ezért az olvasás már nem igazán jelentett teljes mértékű kikapcsolódást, nem is fordítottam rá sok időt, amíg meg nem szokta az agyam az állandó nyelvváltást. Augusztusban a Pan’s Labyrinth, szeptemberben pedig a Vágy és vezeklés című regény került sorra. Odahaza havi hat-nyolc könyvet is könnyedén képes voltam kiolvasni, itt azonban már havi egy könyv elolvasását is bőven elégnek tekintem.

 Ami a filmeket illeti, augusztusban inkább sorozatokat néztem, ezek közül az Unorthodox és a Sötét anyag vált emlékezetessé. (Ez előbbi sokszor eszembe jut, erőteljes érzéseket váltott ki belőlem. Emellett szembejöttek a filmben a számomra jól ismert berlini helyszínek, és ez adott hozzá egy kis plusz nosztalgikus hangulatot.) Szeptemberben folytattam az Audrey Hepburn filmeket bepótolását, ilyen volt például a Mókás arc vagy az Amerikai fogócska.

 

 

Habár egyelőre még nem látom, miként fognak alakulni a továbbiak, abban biztos vagyok, hogy továbbra is írni szeretnék. Keresni a megörökítésre váró történeteket. A kőszegi regényemet pedig mindennél jobban szeretném kiadatni, jelenleg azonban kiadó nélkül vagyok, nem beszélve arról a bőséges anyagi kárról, amit a volt kiadóm (MOGUL) okozott. Bízom benne, hogy idővel sikerül méltó kiadót találnom, és a polcokra kerülhetnek a régóta érlelődő írásaim is. 

Októberben és novemberben kizárólag naplót írtam, hozzá sem nyúltam a félbehagyott regényeimhez. Annyi minden történt velem, és inkább a valósággal akartam foglalkozni, semmit a belső világommal. Egymást követték a nagyobbnál nagyobb változások, így esélyem sem volt időt szakítani az elcsendesedésre, amikor megtalálhattam volna az írásra inspiráló ötleteket. (Azok az esszék pedig, amelyeket mégis megszülettek, nem az írás öröméről szóltak, hanem nyelvvizsga gyakorlásra kellettek.)

A felejthetetlen májusi hollandiai út után részem volt októberben egy másik sorsfordító utazáson, ahol nagyszerű emberekkel járhattam be London utcáit, és fedezhettem fel Anglia számomra ismeretlen világát. (Vagyis, annyira azért nem volt ismeretlen, 2019-ben eltöltöttem hat hetet észak-Angliában). Erről a fantasztikus néhány napról hosszú blogbejegyzéseket tudnék írni, viszont túl személyesnek éreznék róla többet mesélni, de annyit elárulhatok, hogy ezek után London is különleges helyet kapott a szívemben (és nem csak a felejthetetlen, örök kedvenc musicalem, Az Operaház fantomja előadásért).

A londoni utazás után/közben megkaptam azt a végső lökést, ami ahhoz kellett, hogy rászánjam magam a külföldi egyetemi jelentkezésre. Lassan négy éve halogatom. Eddig amolyan ,,majd egyszer" tervként létezett a fejemben, most azonban végre 100%-osan tudom, hogy valóban ezt akarom, és erre vezet az én utam. A bökkenő azonban az volt, hogy kevesebb, mint egy hónapom maradt a jelentkezési határidő előtt mindent elintézni (és letenni a felsőfokú nyelvvizsgát), ezért a november a felkészülésről és a kemény tanulásról szólt – amelynek hamarosan (remélhetőleg) beérik a gyümölcse. Csaknem 1000 kilométert utaztam a vizsgáért, Budapesten töltöttem hat-hét órát, amíg lement az egész procedúra, aztán még aznap este vissza Ausztriába. Micsoda őrült, másfél nap volt ez! (Utólag lecsekkoltam, és a nyelvvizsgát valóban felírtam az idei éves tervembe, de azt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen keretek közt fog megvalósulni.) Nagyon kemény volt a november, ám nem sajnálom a meghozott áldozatokat, mert ha minden jól alakul, jövő ősszel/télen már az egyetemen fogok ülni a művészeti órákon, ami mellett angol irodalmat és kreatívírást fogok tanulni. (Decemberben szeretnék visszatérni az regényeimhez, és lefordítani gyakorlásként néhány rövidebb írásomat. Azt sem tartom kizártnak, hogy évek múlva már nem magyarul fogok írni.)

A filmekre áttérve meg kell említenem néhányat, ami kiemelkedő volt ezekben a kaotikus hónapokban. A Stephen King adaptációkkal bizakodó szoktam lenni, mert ha ő adja az alapot, akkor alighanem egy igazán minőségi, csavaros történetre számíthatunk – így volt ez a 11.22.63-mal is. Semmit sem tudtam a történetről, mégis az első résztől kedve beszippantott. Kedvenc lett. Alig várom, hogy elolvassam a könyvet! 

Artúr, a király egy szívet melengető igaz történet, amely kellemes kikapcsolódást nyújthat a sportok és a kutyák kedvelőinek. Érdemes megnézni.

A Gladiátor második részére pedig közvetlenül nyelvvizsga előtt ültem be a moziba, hogy a nagy stressz közepette szakítsak egy kis időt magamra, és fel tudjak töltődni. (Ezért még inkább azonosulni tudtam a főhőssel, mert úgy éreztem, én is egy hatalmas kihívás előtt állok.) Az első rész a kedvenceim közt szerepel, mégsem voltak elvárásaim a folytatást illetően, csak élvezni akartam a filmet. Habár a sztori nem egy nagy durranás (klasszikus történetvezetés, ráadásul kb megismétli az első részt), szerintem mégis képes volt árnyalni a már ismerős karaktereket, és hozzá tudott adni valami újat a klasszikussá vált elődjéhez. Imádom a végén felcsendülő csodálatos zenét (szinte már-már himnuszhoz hasonlatos), a zárójelenet pedig telitalálat lett, abszolút katarzis adott. Visszahozta a Rómában töltött napjaim emlékét, igazi nosztalgikus hangulatban távoztam a moziból.

Könyvekből továbbra is keveset olvastam: októberben sorra kerítettem a Nyúl Péter teljes gyűjteményét angolul, majd Boris Vian Tajtékos napok című regényét, amit azóta sem tudok hova tenni, annyira furcsa, annyira más volt, mint amiket eddig a kezembe vettem.

Úgy érzem, eddig sikeresen vettem a határaimat feszegető kihívásokat, amelyekkel az elmúlt időben meg kellett birkóznom, és továbbra is tele vagyok tervekkel és lelkesedéssel. Az előttem álló hónapok sem lesznek könnyűek, de az tartja bennem a lelket, hogy minden okkal történik, és nem véletlenül kellett keresztülmennem pont ezeken a nehézségeken. Mindezek nélkül ma nem tartanék itt, és nem élhetném meg azokat a nagyszerű dolgokat, amelyek még előttem állnak.

(Még a hónapban érkezem a decemberi blogbejegyzéssel egybekötött évértékeléssel.)