Marton Emma: Csillagevők (novella)

A Gabo kiadó 2025-ös sci-fi és fantasy novellapályázatára írt művem, amely kiemelésben részesült.

CSILLAGEVŐK

 

A férfi tudta, hogy a kísértet szüntelenül követi őt, mióta a bányát maga mögött hagyva nekivágott a kietlen pusztaságnak. A vakító napsütés hólyagokat égetett a bőrébe, messzire űzte az árnyékokat, délben pedig valósággal lángba borította a látóhatárt. A kísértet esténként öltött testet előtte, nappal csupán a hangja vezette őt, azt ígérve neki, már nincs sok hátra, és hamarosan eléri a várost.

Először a lepattogott vakolatú állomásépületet vette észre, amelynek bádogteteje izzott a kegyetlen hőségben. Valaha élelmiszerüzletté alakíthatták át, ám a keskeny, törött ablakaiból ítélve évek óta elhagyatottan állhatott. A mögötte húzódó peronról tökéletes rálátás nyílt a semmibe vesző, homok alatt eltűnő sínekre.

A férfit megrémisztette a nyílt tér: el is feledkezett arról, milyen hatalmas idefent a világ. Úgy döntött, lepihen néhány órára, amíg erőre nem kap, hogy napnyugta előtt tovább indulhasson, mielőtt beköszönt az éjjeli fagy.

Az épület fémajtaja megnyikordulva engedett neki, mire áporodott levegő csapott az arcába, ám megdöbbenésére nem egy üres raktárban, hanem egy élelmiszerüzlet kellős közepén találta magát. A felkapcsolódó neonfények kísérteties derengésbe vonták a tömött polcokat és a kékeszöld csempepadlót.

Léptek közeledtek. A férfi annyira elszokott az emberi hangtól, hogy összerezzenve pördült meg, amikor megszólították. Kísértetekkel beszélgetni könnyebbnek bizonyult, hiszen puszta gondolatokkal is meg tudták érteni egymást.

A nő, aki ráköszönt, elnyűtt, olajfoltos, kantáros farmert viselt, a nyakában oxigénmaszk lógott. Festett körméről nagyrészt már lepattogott a szürke lakk, fogai szabálytalanul álltak, mégis akadt benne valami bizalomkeltő, mert egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amiért idegenek bukkannak fel a boltjában itt, a semmi közepén.

A férfi magán érezte a tekintetét, mialatt sietve felmérte az üzlet szűk kínálatát, és kiválasztott egy szárított marhahús szeletet a hozzá legközelebb álló polcról. Ínycsiklandónak tűnt, holott a haszonállatok kihalása óta legalább húsz évig lefagyasztva tárolhatták más génmódosított húsokkal együtt.

Miután fizetett, a nő feszült mozdulattal a háta mögé rejtette az árut, nem hagyva, hogy a férfi elvegye.

– Odaadom magának, ha előbb kezetfog velem.

– Mégis miért?

A nő figyelmen kívül hagyva a kérdést türelmetlenül a férfi kezéért nyúlt, erősen megszorította, majd megkönnyebbülve rögvest elengedte.

– Ne haragudjon – szabadkozott, visszanyújtva neki a húst. – Muszáj óvatosnak lennem, szinte mindennap akad dolgom egy Másvilágival. Meg kellett győzödnöm arról, hogy maga nem közéjük való.

– Erre mérget vehet – felelte a férfi. – Egyetlen kézfogásból képes megkülönböztetni őket?

– Hogyne. Kezet fogni csak a halandókkal lehet, nem igaz?

A férfi elhúzta a száját, igazat adva neki. Habár a Másvilágiak is hús-vér embereknek tűntek, többé nem rendelkeztek fizikai testtel, amely felhatalmazta volna őket arra, hogy továbbra is ebben a világban éljenek. Délibábokká váltak az enyészet földjéről, akik a sivatagot járták.

– Bántották magát?

– Jaj, dehogy – rázta a fejét a nő. – Hogyan is tudnának ártani nekem? Legtöbbjüknek az sem tűnik fel, hogy már meghalt, simán vásárolnának maguknak ezt-azt. Könnyen dühbe gurulnak, ha felvilágosítom őket jelenlegi állapotukról, de nem tudnak kárt tenni bennem.

A férfi hallott szóbeszédeket arról, hogy a holtak olyan dolgokat tudnak, amelyek meghaladják az emberi értelmet, mégsem faggatta erről a nőt. El akarta kerülni a felesleges kérdéseket. Már így is gyanakodva méregette őt, amiért a húson kívül semmi mást nem vett az út hátralévő részére.

– A raktárban hátul tartok pár oxigénmaszkot, ha szüksége lenne rá. Adhatok valamit az égéseire is…

– Miattam ne fáradjon – felelte, aztán a gyógyszeres szekrényre mutatott, ahol a géztekercsek és jódoldatok mellett krémeket sorakoztak. – Abból viszont elfogadnék egyet.

– Hozhatok oxigénmaszkot, ha esetleg…

– Nem szükséges.

A nő alaposan megnézte magának, ám nem tett megjegyzést.

– Hamarosan zárok. Rendbe szedheti magát a mosdóban, és utána elvihetem.

A férfi nem válaszolt. Rossz előérzete támadt, amiért egy idegen ennyire készséges vele, de szó nélkül sarkon fordult, elbicegett a helyiség hátsó része felé. A krém tubusa hűvösen simult a tenyerébe. Megnyugtatta, hogy ismét egyedül lehet; a félhomályos csempék társasága, a halogén lámpa pislákolása a bányára emlékeztette.

A csap mellé kitették a kötelező, mérgezett víz figyelmeztetést, mégis megnyitotta, és kezet mosott. Tudta, hacsak nem literszámra inná, nem halna meg tőle, viszont már egyetlen kortytól is elfoghatja az émelygés.

Megkockáztatott egy pillantást a tükörbe: sötét hajában megült a por, az arca fiatalnak tűnt a koszréteg alatt, a szakáll azonban sokat öregített rajta. Letekerte nyakáról a sálnak használt átizzadt pótingét, amely csekély védelemnek bizonyult a nap ellen. A bőrébe ivódott tinta sokat fakult a visszaúton, a két fecske azonban még mindig ott volt, kiterjesztett szárnyuk az egész nyakát átérte. A csőrük felett húzódó hólyagos seb élénk fájdalommal emlékeztette arra, milyen hosszú út áll mögötte. Vastagon bekente a bőrét, majd fedetlen nyakkal ment vissza az üzletbe.

A nő ugyanúgy ült a pénztárgép mögött, ahogy hagyta.

– Indulhatunk? – kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga egy olyan helyen, ahol naponta fordulnak meg Másvilági lelkek tucatjai. A szeme a férfi tetoválására tapadt. – Nyugatról jön, igaz?

A kérdésére nem érkezett felelet.

– A férjem is a bányában dolgozott. Azt mondta, pokoli hely.

A férfi nem kívánt ezekről az élményeiről mesélni, a fullasztó, áthatolhatatlannak tűnő sötétségről, amely túlságosan sok évet elrabolt tőle.

Habozva követte a nőt, a visszajáró lelkek hangtalanságával járt a nyomában. Kíváncsi lett volna rá, az ő kísértetével is találkozott-e azelőtt, elvégre az pontosan ismerte az utat a boltjába.

Odakint a felhőtlen ég teret engedett a nap gyilkos sugarainak, izzó kohóként melegítette fel a tüdejét, friss hólyagokkal jelölte meg a karját. Egy terepjáró várt rájuk az épület mellett, felköhögő motorjának hangja szokatlan zajként vágta félbe a mindenre rátelepedő csendet.

A nő gázt adott, szórakozottan dobolt a kormányon, a férfi figyelmét azonban nem kerülte el az övén viselt kis kaliberű pisztoly.

– Az élők még a holtaknál is rosszabbak – jegyezte meg a nő, miután észrevette, mit figyel. Az oxigénmaszkja mögül tompán jutottak el hozzá a szavak. – A frissen szabadultak mind az én boltomat veszik célba legelőször. Mármint, akik le bírják gyalogolni az első száz kilométert és nem égnek halálra. Italt akarnak, hogy felejtsenek, ne lássák, mivé lett a világ, vagy ők magunk mivé váltak… – itt elhallgatott, tűnődve végigmérte a férfit. – Maga viszont nem felejteni akar, hanem emlékezni. Érzéketlen a szomjúságra, éhségre, fáradtságra, sőt, még oxigénmaszkra sincs szüksége. Rendíthetetlenül megy tovább a célja felé. A csillag hajtja előre, igaz?

A férfi megdermedt. Még a hallgatásával is túl sokat árult el. A nő megerősítést várva pillantott feléje, ő azonban a fejét oldalra döntve kibámult az ablakon a kietlen pusztaság kavargó porába, amelyet lilára festett az alkony.

– Felismertem ám magát a fecskékről – bökte ki az utastársa. – A szabadság madarai, akik a visszatérés ígéretét hordozzák.

A férfi inkább közvetítőknek tartotta őket élet és halál között. Azon tűnődött, honnan tűnhetett ismerősnek a nőnek. Bizonyára az újságok főcímlapján találkozhatott a nevével. Akkoriban nagy port kavart az esete.

– Anyám is imádta ezeket a madarakat, ha jól emlékszem, varratott is egyet a bokájára – fecsegett tovább a nő. – Tegnap beállított a boltomba. Pont úgy beszélgettem vele, ahogyan most magával, azt leszámítva, hogy amikor meg akartam érinteni, a kezem átsiklott a testén…

– A hírekből ismer engem?

– Megkönnyebbül, ha azt mondom, igen? Ne legyen már ilyen feszült! Ha ez megnyugtatja, mindössze annyit tudok magáról, amennyit megírtak az újságok. Gondolom, a nagy része hazugság.

– Ha maga mondja.

– Egyébként Doris vagyok.

– Gyakran tesz szívességet idegen fickóknak, Doris?

– Lehetne kicsit hálásabb is – vetette oda a nő, de nem tűnt sértődöttnek. – A férjem korábban talán kifogásolta volna a segítőkészségemet, csakhogy többé egyetlen rossz szava sem lehet ellene.

– Igazán?

Doris elkomorodva meredt az útra, a hangja is elhalkult.

– Ahogy említettem, több alkalommal megpróbálták kirabolni az üzletemet. Egyszer sikerrel jártak. Aznap a férjem volt a pultnál… négy golyót kapott a mellkasába – kipislogta a szeméből a könnyeket. – Abban reménykedem, az anyámhoz hasonlóan ő is visszatér majd, hogy meglátogasson.

– Átérzem a veszteségét.

– Már túlvagyok rajta – bizonygatta Doris. – Mármint, a férjem halálával inkább képes vagyok megbirkózni, mint azzal szembenézni, hogy az anyám készakarva hagyott itt. Akkoriban az ő öngyilkosságát is megírták az újságok.

A férfi elszoruló torokkal bámult bele a világra ereszkedő sötétségbe, és meglátta a távolban a város körvonalait. Szellemjárta helynek tűnt, bekebelezte a puszta, megadta magát az enyészetnek, mégis akadt benne valamiféle megnyugtató lágyság a bánya sötétje után. Épületromok mellett haladtak el, a legtöbb ház lakatlanul tátongott, évek óta ugyanúgy álltak a bútorok, a szél behordta a homokot, amely lassan ellepte a tárgyakat.

A terepjáró lassítani kezdett, majd lefékezett egy düledező kerítéssel határolt, fehérre meszelt ház előtt. A férfinak nem tűnt ismerősnek a környék.

– Hova hozott?

– Itt lakom.

A férfi beszívta a hűvös, éjszakai levegőt. Felszabadítónak képzelte el a megérkezés pillanatát, ezzel ellenben a kimerültsége most minden mást legyűrt. Pusztuló városuk kihalt utcájában állva, mintha ezernyi tekintet kísérte volna figyelemmel a hazatérését.

Megköszönte a fuvart, és fizetni készült érte, ám Doris leintette.

– Hagyja csak. A világ elbír egy kicsivel több kedvességet, nem gondolja?

– Lekötelez.

– Meghiszem azt. Még a nevét sem hajlandó elárulni!

– Olvasta az újságokat – emlékeztette a férfi. – Akkor nyilván úgyis tudja.

A nő halkan felhorkant.

– Látom, magát nem olyan könnyű csőbe húzni, Erik.

A szó a föld ízét és szétfoszló édes álom keserűségét hozta magával, amelyből jobb lenne nem felébredni.

A város éjjele hívogatta, neki csak követnie kellett a hangját. Már nem volt messze az otthona. Amint hátat fordított a nőnek, hagyta feledésbe merülni az üzletet, a fakó tükörképét a szűk mosdó falán, és a kísértetet, aki ezúttal nem öltött alakot előtte. A tekintetével ösztönösen kereste alkonyat után, most azonban be kellett érnie a szél suhogásával és a csillagok lágy tekintetével.

Névtelen tereken, semmibe vesző sikátorokon át vezetett az útja, amíg meg nem érkezett a nővére házához. A háromemeletes lakóépület elsötétített, rácsos ablakokkal börtönnek is beillettek volna, ám nem emiatt fogta el a félelem. Mi lesz, ha már nem is emlékeznek rá?

Háromszor zörgetett, kitartóan várt.

Talán már rég elköltöztek innen.

Azt fontolgatta, közbekérdezi a szomszédokat, amikor hirtelen résnyire nyílt az ajtó.

Megdobbant a szíve, mert Theo arca jelent meg a résben. Egy arc, amely csupán halványan emlékeztetett valakire, akit egykor ismert. Egyetlen pillantással felmérte, mennyit öregedett a sógora, mégsem tudta felfogni. Fényes, fekete haja megfakult, büszke, egyenes tartását meggörbítette az idő.

Az ajtó kitárult, és a lakás gyertyafényes félhomályában felsejtett a nővére, Elanor törékeny, tündérszerű alakja is a vacsoraasztal túloldalán. Fátyolszerű hálóingben túlvilági jelenésnek tűnt.

Erik óvatosan beljebb lépett, mire Theo hátratántorodva az arca elé kapta a kezét, védekezve keresett menedéket, mígnem a szoba sarkában biztos pontot talált, ahová elbújhatott. A nővérét azonban nem rémítette meg a látványa, nehézkesen odacsoszogott hozzá, de ő is csak akkor mert hinni a szemének, amikor megérintette az arcát.

– Álmodom, vagy tényleg itt vagy?

Erik Doristól tanult mozdulattal ragadta meg a kezét, hogy bebizonyítsa, hús-vér ember.

– Ez nem álom, drága nővérem.

– Már azt hittük, sosem térsz vissza – suttogta Elanor. – Túl sok idő telt el…

Theo remegve vánszorgott közelebb, a tekintetébe kiülő félelmet felváltotta valami más: olyan áhítattal nézett Erikre, ahogy a feltámadt Jézust állhatták körbe a tanítványok.

– Még sosem nyitottunk ajtót egy kísértetnek – hebegte, miután visszanyerte a lélekjelenlétét. – Nem gondoltuk volna, hogy te leszel az első…

– Nem vagyok kísértet.

– Bizonyára még nem vagy tudatában. Talán túl friss az egész…

– Visszajöttem, ahogy megígértem.

– Igen, visszatértél. De azt nem kötötted ki, hogyan… halandóként vagy Másvilágiként. Nem muszáj beismerned, ha túl fájdalmas. Csak rád kell nézni, és már tudjuk a választ. Az arcod… Egyetlen napot sem öregedtél. Bezzeg mi! Nézd csak meg, mi lett belőlünk.

Erik térde remegni kezdett. A hazatérés felhőtlen boldogságán túl legyűrhetetlen maradt a gondolat, hogy amíg nem volt itt, valami végérvényesen megváltozott. Csak egy több évtizednyi távollét után a Földre visszaküldött űrhajós érthette volna meg, mi dúl a lelkében ebben a pillanatban. Már semmi sem volt olyan, amilyennek az emlékezetében élt.

A szobában azelőtt szigorú rendben uralkodott, most pedig minden szanaszét heverve, a felhalmozódott szennyessel együtt keveredett a földön. A legmegdöbbentőbb mégis a róla készült gyerekkori és néhány évvel ezelőtt készített fényképek tucatjai voltak, amelyekkel valósággal kitapétázták a falat. A gyertyák lángja furcsa árnyékokat vetített a mennyezetre, így Eriknek még inkább az az érzése támadt, hogy egy neki épített szentélyben áll. Talán már el is gyászolták?

Úgy invitálták az asztalhoz, mintha ő lenne a visszatért tékozló fiú, akinek lakomát rendeztek a tiszteletére. Csorba falú üvegpoharakon, elkoptatott fémtányérokon táncolt a gyertyafény, miközben zavartalanul étkeztek tovább, mintha a vacsorát nem is szakította volna félbe az ő érkezése.

Erik az első falat után döbbent rá, mennyire éhes. Gondosan felszeletelte a következő falatot, próbálta leplezni a gyomrában feltámadó elemi késztetést, amely mohóságra sarkallta, azonban olyan erővel szorította a kést, hogy megcsúszott rajta az ujja. A fájdalom a kezébe mart, ám ez semmi volt ahhoz a kínhoz képest, amelyet az ideúton a perzselő nap miatt kellett kiállnia.

– Tényleg nem vagy kísértet – dünnyögte csalódottan Theo, feszült figyelemmel kísérve, ahogy Erik szalvétáért nyúl és felitatja a vért. – Remélem, már nem neheztelsz rám. Ami volt, elmúlt.

Erik elfojtotta a mosolyát. A sógora megint úgy beszélt, mint egy Rendfenntartó.

Ami volt, valóban elmúlt. Nem mehetnek vissza az időben, hogy mindent helyrehozzanak.

– Hogyan csináltad? – faggatta élénk kíváncsisággal Theo. – Felteszem, volt elegendő vized, oxigéned, meg egy tűzálló szkafandered, hogy a nap ne égessen halálra.

Erik megmutatta a nyakát borító égési sebeket, a sógora azonban elégedetlenül leintette.

– Na persze. Napokig gyalogoltál, és ennyivel megúsztad?

Erik vállat vont, nem különösebben érdekelte, hogy Theo hisz-e neki vagy sem.

– Talán tényleg volt egy tűzálló szkafanderem – jegyezte meg. – És fuvart is kaptam a visszaúton.

– Miért teszel úgy, mintha semmiség lenne? Előttünk nem kell titkolóznod, elvégre egy család vagyunk. Nem lesznek következményei a tetteidnek, a Rendfenntartók nem fognak tudni róla, ha emiatt aggódsz.

– A legkevésbé sem aggódom.

– Remek. Bármit is kellett tenned a visszaúton, egyikünk sem fog hibáztatni érte – Theo a kezét tördelve kerülte Erik pillantását –, de muszáj elmondanod, mi történt.

– Nem értem, mire célzol.

Theo felemelte a fejét, és zordan meredt rá.

– Arra, hogy napokig vándoroltál a kietlen pusztaságban, egy olyan maszkkal, amiben legfeljebb néhány órára elegendő oxigén van. Éppen ezért szabadultok mindig hármasával. Hogy csak az egyikőtök érhessen vissza. Vagy senki se.

Erik könnyedén ráismert a Rendfenntartók régi kihallgató módszerére, tőle azonban hiába remélt kedvére való vallomást.

– Csalódást kell okoznom, ha arra vagy kíváncsi, hány emberrel végeztem.

– Nem öltél meg senkit, de nem is vagy kísértet. Akkor mi az igazság?

Az igazság. A Rendfenntartók egész életüket ennek megtalálására szentelték, és nagy buzgalmuk olyannyira vakká tette őket, hogy képtelenek voltak meglátni, ami az orruk előtt hevert.

Erik ökölbe szorította a kezét, amíg ismét vérezni nem kezdett az ujja. Szüksége volt a fájdalomra, hogy összpontosítani tudjon, mert az emlékeit felidézve mintha kilépett volna a testéből, ismét a bányában találva magát.

– Én maradtam utoljára – mondta halkan –, olyan nehéz ezt elhinni? De odalent a mélyben… valahogy minden másnak tűnt. Nem voltam egyedül. Találkoztam egy kísértettel.

Theo közelebb húzódott, a tekintetében tisztelet ébredt.

– Elvezetett egy csillaghoz?

Erik hallgatása beismerő vallomással ért fel, ám mielőtt Theo ismét támadásba lendülhetett volna, elnémította a rátörő köhögőroham. A szájához szorított szalvétát rögvest átihatták a vércseppek.

 – Hiába mondogatom neked, hogy megöl a munkád? – vetette oda Elanor. – Nem kötelezhetnek arra, hogy órákig…

– Felesleges a dráma, El. Egyetlen járőrözés sem tart órákig. Akkor már rég halott lennék.

– Hamarosan így is az leszel. A te korodban nem kéne…

– Harminckilenc éves vagyok – felelte sértődötten Theo.

Erik hátán úgy futott végig a hideg, mintha jég szakadt volna be alatta: nem az idő vasfoga, hanem a napfény tette ezt Theo-val. Tíz percet eltölteni odakint is komoly következményekkel járt, egy óra fölött pedig jött az ájulás, fokozatos látásvesztés, gutaütés, égésnyomok, kiszáradás, és végül a halál.

– Na tessék. A nővéred szerint már hanyag is vagyok – mormogta Theo. – De ő az, magasról tesz arra, hogy az is öregít, ha nem sötétíti el az ablakokat. Ellenben te vígan eltöltesz odakint több napot, és csak egy kis égési sérülést szerzel. Egyetlen lehetséges magyarázatot ismerek: a csillagnak köszönheted, hogy még életben vagy.

Erik hosszú hallgatásba mélyedt, kényszerítette magát, hogy állja Theo tekintetét.

– Végül megtaláltad, amit kerestél, igaz?

– Másként, mint gondolod – préselte ki magából. Nem talált rá megfelelő szavakat, amelyek kellőképpen leírhatták volna, miféle túlvilági jelenség a föld gyomrában felbukkanó csillag, amely fényesebb a Napnál, törékenyebb a kristálynál, forróbb a tűznél, és halálosabb az atombombánál. Hogy milyen fenséges, szent pillanat, amikor a csillag burka összeroppanva engedett a nyomásnak, és kicsorgott belőle a kívánságokat teljesítő, önálló életet élő, minden értelmet meghaladó ragyogás.

Erik el akarta mesélni mindezt, de a torkára forrtak a szavak.

– Bárcsak ott lehettél volna, hogy lásd!

Theó borzongva, mégis elragadtatottan figyelte, hirtelenjében azt sem tudta, melyik kérdéssel folytassa, ám Elanor megelőzte őt.

– Ne bízzátok el magatokat. A csillagok nem holmi játékszerek, amellyel a halandók kedvükre rendelkezhetnek. Csupán a halálukig fenségesek, utána átváltoznak és mindent elpusztítanak maguk körül. Belőlük lesz az ősi sötétség.

Odakint megeredt az eső, Elanor pedig sietve behúzta a függönyöket. Erik az orrában érezte a gőzölgő sav semmi mással össze nem téveszthető illatát. Ahogy a zivatar elmosta a város porát, felszínre hozta a nővére emlékeit.

– Ilyenkor még mindig rájuk gondolok – vallotta Elanor –, holott már majdnem kétszer annyi idős leszek, mint ők voltak.

Erik sosem felejtette el a holttestük látványát, vagyis azt a maréknyi ruhacafatot és hajcsomót, amennyi maradt belőlük, mire odaértek az eső után. Máskor a savas esőnek órákba telt volna átmarni a felborult autó alvázát, ám a betört szélvédőn egykettőre utat talált a víz.

– Ha nekem teljesíthetné a csillag egy kívánságomat, biztosan visszahoznám a szüleinket!

– Tudod, hogy ezt tilos, El – felelte lágyan Theo. – Holtak nem térhetnek vissza az élők közé.

Erik tudatni akarta a nővérével, hogy ez neki is számtalanszor megfordult a fejében, ám képtelen volt kimondani, mert úgy érezte, már azzal cserbenhagyta a családját, amikor elment.

– Sajnálom – suttogta –, de hiába kívántam volna ezt, a csillag akkor is azt adja, amit megérdemlek.

Némán figyelte a nővére távolodó, sírástól összegörnyedt árnyszerű alakját, és miután nyugovóra tért, ketten maradtak Theo-val az asztalnál.

– Elárultad valaha Elanornak az igazat arról, miért kellett elmennem?

– Szükségtelen volt – felelte Theo. – Szerintem mindig is tudta, ezért nem jött soha feleségül hozzám. Nagyon bánt, hogy akkor megfosztottalak a családodtól.

Túlságosan régen történt, mégis mintha csak tegnap lett volna.

Erik a gyertyák fényébe meredt, amíg a lángok el nem veszítették szokott formájukat, és alaktalan fénybe olvadtak a szeme előtt. Theo hangja utoljára még kiszakította a révületéből.

– Ő volt a kísértet?

Erik bólintott, mire Theo megnyugodva hátradőlt, ezennel választ kapva a legfontosabb kérdésére. Megveregette a vállát, majd Elanor után indult, nem kérdezve többet, mintha Erik ezzel mindent megmagyarázott volna.

– Igen, ő volt az – suttogta Erik maga elé –, és gyönyörűbbnek láttam, mint valaha.

*

A recepción ülő fiatal férfi homlokát égésnyomok borították, összeráncolódott bőrét a vastag púderréteg csak még inkább kihangsúlyozta – az eső előbb utóbb mindenkit utolért. Tekintete röviden időzött a képernyőn, mielőtt átcsúsztatta volna az üveg alatt Erik szobakulcsát.

Odakint ismét megdörrent az ég: a viharfelhők reggel óta ott köröztek a város felett, vártak a megfelelő pillanatra, amikor elkezdhetik magukból ontani a halált.

Erik érezte, a csillag nehezen viseli rabságát a testében, és lázzal fenyeget, ezért sietve indult az emeletre. Már a nővére házában töltött éjszakán izzani kezdett a gyomra, leírhatatlan erő éledezett benne, tudatát kiterjesztve a végtagjaira is.

Alig ért fel a lépcsőn, amikor lába kifordult alóla és térdre rogyott a folyosón. A nyaka megfeszült, a fecskék szárnya megrezzent a kidomborodó izmokon. Csak félig sikerült feltápászkodnia, valaki máris odarohant hozzá, hogy betámogassa a szobájába.

Erik elsuhanó árnyat észlelt a szeme sarkából, könnyű érintést érzett a karja alatt, apró termetű test simult az oldalához; egy gyerek siethetett a segítségére. Elnehezülő, erőtlen léptekkel, de sikerült elérniük a szobájába, elvonszolta magát az ágyig és lerogyott rá.

– Köszönöm, kölyök – zihálta. Alig maradt ereje megmozdulni. – Mondd meg a recepciósnak, hogy ma a szobámba kérem a vacsorát.

A gyerek nem mozdult, semmi jelét nem adta annak, hogy el akarna menni. Elég magas volt ahhoz, hogy könnyedén felérje a zárat, és belülről ráfordította a kulcsot. Ledobta a hátizsákját, majd megszabadult az oxigénmaszkjától is: egy tízéves forma kislány vizslatta éles tekintettel, a mosolya zavarba ejtően ismerősnek tűnt a szoba félhomályában.

– Nem maradhatsz itt, kölyök.

– Már el is felejtette a múltkori fuvart?

Eriket elnémította a felismerés. Nem lehetett Doris. Az előtte álló lány legalább húsz évvel fiatalabb volt nála, a vonásai mégis tagadhatatlanul ugyanazok maradtak. A döbbenet újult erőt adott neki, így sikerült felülnie az ágyon, hogy szembefordulhasson a jótevőjével.

– Hogy találtál meg?

– Szerintem inkább arra kíváncsi, mi történt velem – javította ki Doris pimasz gyerekhangon. – Megmondom én: maga történt velem. Jobban mondva a csillaga tette ezt velem.

– Ennek semmi értelme.

A kislány odaszökkent az ágya mellé, és könnyedén megsimogatta a homlokát.

– Most inkább aludjon egyet. Magára fér. Utána minden kérdésére válaszolok, ígérem.

Erik kimerülten lehunyta a szemét, mert forogni kezdett vele a szoba. Sejtette, mit fog feléje sodorni a közelgő lázálom, és amint Doris hangja a távolba veszett, egy ismerős helyen találta magát.

Csak halvány emlékfoszlányok maradtak meg arról a napról, amikor a Rendfenntartóknál eltöltött hat hónap után behívták a parancsnokságra, leültették az irodában és felvázolták neki a város akkori helyzetét: a bűnözők száma igencsak megfogyatkozott a környéken, jószerivel nem maradt senki, akit a bányába küldhettek volna dolgozni, így többé nem tartottak igényt folyamatos járőrözésekre, készenléti tartalékosokra, irodai munkásokra, helyszínelőkre és egykettőre megindultak szervezeten belüli leépítések. Erik alig fél évnyi tapasztalattal a háta mögött nem sok jóra számíthatott.

– Nagyon sajnálom – biztosította a fekete inges felettese, akit valaha mindenhatónak gondolt, pedig mostanra már a nevét is elfelejtette. – Becsülöm a szorgalmát, tisztelem a kitartását, de attól tartok, ennél többre lesz szükségünk. Ha szervezeten belül szeretne maradni a jövőben, azért bizonyítania kell. Tekintse különlegesnek a helyzetét, mert a szerencsés véletlenek együttállásának köszönhetően itt és most kaphat egy második esélyt. Ez a lehetőség csupán egyszer áll fent.

Erik összezavarodva pillantott fel a férfira.

– Mégsem bocsátanak el?

– Ugyan, szó sincs erről. Épp ellenkezőleg! Itt a nagy alkalom, amelyre várt. Bízom benne, megérti a helyzetünk fontosságát, és diszkréten kezeli a hallottakat, még ha elsőre meredeknek is tűnnek a részletek. Biztosítom arról, hogy mindent alaposan átgondoltunk, és mindez önkéntes alapon megy. Nem kívánunk éveket elrabolni az életéből, sem senki máséból. Magának kell döntenie.

Abból, ahogy felvezették a témát, Erik hamar rájött, hová akarnak kilyukadni.

– A bányába küldenének felügyelőnek vagy börtönőrnek?

– Igen, oda – ismerte el a felettese. – De nem úgy, mint egy Rendfenntartó.

Ez csak egyvalamit jelenthetett: a rabságot. Rabságot valamiért, ami talán nem is létezik.

– Azt kérik tőlem, hogy hozzak maguknak egy csillagot?

– Az igazságot akarjuk, azt hozza el nekünk! – javították ki szigorúan. – Az igazságot, ami segít megnyugtatni a halálra rémült embertársainkat, akik rettegnek az újabb katasztrófától, amit nem leszünk képesek megállítani. Tehetetlenek vagyunk a természet erőivel szemben. Homokvihar, földrengés, savaseső, mi a ménkű jöhet még ezek után? Felkészülhetünk rájuk, de semmit sem tehetünk ellenük. Valami mást azonban tehetünk, és kötelességünk is megtenni: fenntartani a rendet ezekben a nehéz időkben. Ha nem akarjuk, hogy a káosz szétzilálja megmaradt társadalmunkat, elejét kell vennünk a veszélyes babonáknak. Meg kell tudnunk, mi zajlik a bányában. Állítólag visszajárnak a holtak, és csillagok teljesítik a kívánságokat. Ezek a téveszmék jóval veszélyesebbek bármilyen természeti katasztrófánál, mert úgy söprik el a józan észt és ítélőképességet, mint az első légfuvallat a nagy gonddal felépített kártyavárat.

Erik is belefutott már ezekbe a félve elsuttogott híresztelésekbe, ám mindeddig nem tudta, mit is gondoljon róluk.

–  Odamegy a bányába, körbeszaglászik, a dolgok végére jár. Maga lehet rá az élő szemtanú, hogy mindez csupán szemfényvesztés, így nagyobb esélyünk lesz eloszlatni az emberek belénk vetett kételyeit. Be kell vallani, sajnos idáig jutottunk: már bennünk is kételkednek. Ennyire vagyunk tőle, hogy össze ne omoljon a rendszer, ami…

– Miért én?

Erik higgadtan bámult a felettesére, akinek hirtelen elfogyott a szava.

– Nos… fiatal korára való tekintettel magának a legjobbak az esélyei az életben maradásra – bökte ki végül. – Habár számos nyugdíj előtt álló kollégát is kiválónak tartanánk erre a megbízatásra, a koruk nem vetekedhet a szellemi képességeikkel. Theodore biztosított bennünket arról, hogy nem fogunk magában csalódni. A Rendfenntartók nem omolhat össze kártyavárként.

Erik mély levegőt vett, a keze remegését azonban nem tudta uralni.

– Igaz, hogy onnan még senki sem tért vissza élve?

– Senki, akinek ne telt volna le a büntetése – javította ki türelmesen a felettese. – Magát azonban kihozzák, amint végzett a feladatával, eszünk ágában sincs kitenni ugyanazoknak a körülményeknek, mint holmi bűnözőket. Arról nem is beszélve, hogy természetesen ezután rendkívül kedvező pozíciót kap a szervezeten belül.

Erik képtelen volt meghozni ezt a döntést itt és most, de nem adtak neki több időt. Minden porcikája igent kiáltott, habár az esze menekülésre ösztönözte.

– Tegyünk fel, hogy lemegyek. De mi van akkor, ha mi tévedünk, és ez az egész nem csupán babonaság?

– Akkor vegye úgy, hogy hozzásegítettem magát egy kívánsághoz.

Egy kívánsághoz. Erik minden vágya az volt, hogy ismét a családjával lehessen, és elfelejthesse ezt a találkozást, mégsem kért haladékot, hogy átgondolja az ajánlatot. Tisztában volt azzal: ez az egyetlen esélye, és félt, hogy a végén még visszarettenne.

Abban bízott, ezek után végre egyedül lehet, Theo azonban odakint várt rá a folyosón. Rögvest odasietett hozzá, a részletekről kérdezte.

– Előléptetést ígértek?

– Előbb a bányába küldenek – közölte fagyosan Erik –, aztán sor kerülhet arra is.

Theo arca megnyúlt, amikor rádöbbent, mit tett.

– Azt nem tehetik. Gyereked van!

– Ezt talán azelőtt kellett volna észben tartanod, mielőtt olyan nagylelkűen beajánlottál magad helyett.

– Nem akartam rosszat, esküszöm! Komolyan gondoltam, amit az érdekedben mondtam. Felnézek rád. Igazán értékelhetnék az áldozatos munkádat, mert nagyszerűen…

– Hagyd most a dumát, kérlek.

– Nem muszáj igent mondanod, ugye tudod? Még elutasíthatod. Ez csak egy lehetőség. Megváltoztatják a státuszodat, de…

Erik faképnél hagyta. A fejét csóválva megindult a folyosón, de Theo-t nem lehetett ilyen egyszerűen lerázni, a nyomába szegődött.

– Kirúgnak, ha nem teszem meg – érvelt Erik –, ha pedig nincs munkám, miből tartom el a családomat? Úgy tűnik, ez valóban olyan fontos nekik, ezért kiderítem, mi folyik odalent.

Theo gyanakodva mérte végig.

– Te sosem beszélnél így – vetette a szemére. – Valami más jár a fejedben – a tekintetébe rettegés költözött, a hangja megremegett. – Nem hagyhatod, hogy a holtak kívánjanak!

Erik felgyorsította a lépteit, megvetően mérte végig Theo-t.

– Ezek szerint te hiszel a csillagok létezésében?

– Ez nem hit kérdése. Mindenki tudja, hogy léteznek. A vezetőség viszont tényekre és kézzel fogható bizonyítékokra támaszkodik. Reményt adnak az embereknek…

– Inkább irányítják őket – csikorgatta a fogát Erik.

– Arra semmi szükség nem lesz, ha sikerül megmutatniuk nekik, miért érdemes kitartani. Nem kellenek ide babonák, ha többé nem félünk az igazságtól. Attól, hogy egy ilyen katasztrófa sújtotta világban kell élnünk, de attól még igenis van választásunk. Igenis tudunk dönteni a saját életünkről. A Rendfenntartóknak rá kell mutatniuk arra, hogy a rosszból felépíthetnek valami jót, márpedig csakis renddel lehetséges elérni…

– Istenem, ha hallanád magad… Mindent beveszel, amit szajkóznak?

– Rendben – vágta rá sértődötten Theo. – Felőlem itt maradhatunk és vitatkozhatunk az elveinken, ameddig jólesik, hogy min kéne változtatnia a rendszernek vagy hazamehetsz és a maradék idődet a családoddal töltheted. Én tudom, mit választanék a helyedben.

Erik ingerülten meredt rá, ugyanakkor ez észhez is térítette. Maga mögött akarta hagyni ezt az épületet, ezt a beszélgetést, az egész helyzetet, amibe került. Theo visszatartotta még egy utolsó szóra, amikor megindult volna a kijárat felé.

– A holtak nem térhetnek vissza az élők sorába. Ezzel felborulna a világunk rendje.

Erik úgy érezte, az övé már így is felborult. Mit számítana, ha a világ is elkezdené felfalni önmagát?

– Miért nem te mész le a bányába, Theo?

– Mert én tudom magamról, hogy ha találok egy csillagot, istenbizony a testvéremet kívánnám vissza, akit gyermekkoromban veszítettem el. Nem lennék elég erős ahhoz, hogy ellenálljak a kísértésnek.

– Miből gondolod, hogy én az leszek?

– Itt van neked a lányod – szúrt oda Theo, ahol a legjobban fájt neki –, egy apának pedig felelősségteljesen kell cselekednie.

Erik messzire sodródó űrhajósnak érezte magát a felderítetlen mélyűrben, akinek az egyetlen társaságát, a légszűrőberendezésének éles sípolása, a kiszökő oxigénre figyelmeztető vészlámpa adja. Az emlékezetébe véste Theo arcát, bizonytalan érintését a vállán, mielőtt elhagyta volna a folyosót, megpecsételve a saját életének visszafordíthatatlanságát. Csak ezután fogta fel, mire is mondott igent.

Az emlékek semmivé foszlottak körülötte, felszínre lökték a tudatát, és az ébrenlét könnyű fátylát átszakítva magához tért. Ahogy fokozatosan alábbhagyott a mellkasát szorító érzés, kitisztult a tudata, visszanyerve az uralmat a teste felett. Izzadságban fürdött, hiszen minden sejtje azon volt, hogy visszaszorítsa a benne izzó csillagot, ezzel önmagát őrölve fel.

Haldoklott. Régóta tudta ezt, ám már nem tűnt olyan félelmetesnek a gondolat. A csillagok valami újat teremtettek a halálukkal, így jöttek létre a galaxisok is.

– Amíg eszméletlen volt, gyertyákat sem kellett gyújtanom, mert mindent beragyogott – szólalt meg Doris a szoba túlsó végből, olyan őszinte együttérzéssel nézve rá, hogy Erik nem bírta visszatartani a kérdést.

– Te is kísértet vagy?

Doris kislányos kuncogásba fojtotta a nevetését a tenyere mögött.

– Micsoda ravasz faggatózás! Hiszen kezet fogtunk, nem rémlik? De beismerem, néha valóban kísértetnek érzem magam. Túlságosan hosszú ideje vagyok már itt… Azt hiszem, magára vártam eddig. Tudom, mit kívánt odalent a bánya mélyén.

Erik mélyet sóhajtott.

– Felteszem, azt hiszed, sikerült kikövetkeztetted az újságok alapján.

– Nem hiszem, tudom. Eddig az összes bányász, aki valaha is csillagot talált, hagyta, hogy egy kísértet kívánjon helyette. Láthatja, mit tett ez a világunkkal.

– Ezt nem a kísértetek okozták.

– Igaza van. Mi, emberek tettük ezt – értett egyet Doris. – Valahányszor egy kívánságnak köszönhetően ismét testet kap egy holt, a világunk érzi, hogy valami nincs rendjén. Mindent elkezd kivetni magából, míg meg nem találja a hiba forrását, megsemmisítve azt. Talán emlékszik arra, amikor 2036-ban ihatatlanná váltak a folyók, a vörös iszap miatt. Pont, mint amikor vérré vált a Nílus – magyarázta Doris, a hátizsákjából előhúzva egy irtózatos árvízről szóló újságcikket. – Így kezdődött az egész. Rá három évre találták meg a következő csillagot, ezzel kiújult az a járvány, amely 2020-ban söpört végig, több halálos áldozatot szedve, mint eddig bármikor. Hasonlóan a békákhoz, amik ellepték Egyiptom földjét. Aztán tetvekként szaporodó vírusok ütötték fel a fejüket…

– Várj – Erik kezdte elveszíteni a fonalat. – Párhuzamot vonsz az ősi tíz csapással?

– Pontosan. Akarja hallani a folytatást?

– Nem tudom, Doris. Jó vége lesz?

– Az csakis magán múlik – felelte a lány, odatelepedve az ágya szélére. – Hol tartottam? A bányák fegyintézetté alakításáról szóló rendelettel tudtak véget vetni a 2045-ös háborúnak, létrehozva a világ legnagyobb börtönét, hogy kordában tarthassák a bosszúszomjas, elkorcsosult aljanépet, amik ártalmas bogarakként csak a pusztításra voltak képesek.

Erik arca összerándult a fogalmazása hallatán. Nem mindig számított büntetésnek bányásznak lenni. Hosszú évekkel ezelőtt éppolyan elvégzendő munkaként tartották számon, mint a Rendfenntartókét, társadalmuk helyzete azonban megkövetelte, hogy változtassanak a dolgokon.

Rá sem kellett pillantania a többi újságcikkre, amelyek az ötödik csapásról, és a dögvészről szóltak. Élénken benne éltek azok a napok, amikor először kényszerültek lemondani a friss húsról, amelyet idővel szárított, génmódosított utánzatokra cseréltek.

A savas eső is váratlanul érkezett – ez volt a legrosszabb mind közül. A föld gyomrából, gejzírként tört elő, páraként felszállva a légkörbe került, felmérhetetlen károkat okozva, tönkretéve a mezőgazdaságot, a növényzetet és minden emberi szervezetet, amelyet csak elért. Az egyiptomi sáskahad sem okozhatott volna ekkora pusztítást. Az eső gondoskodott arról, hogy soha többé ne teremhessen növény a föld színén, csökkentve a levegő oxigénszintjét, teret engedve a mérgesgázoknak.

Az utána következő három évben kezdődtek el az iszonyatos földrengések, amelyek városokat romboltak le, egész országokat temettek maguk alá, majd beköszöntött a szárazság ideje: terméketlen szántóföldek sivatagosodtak el, megteremtve a láthatárt betöltő, végtelen pusztaságot.

– Van ötlete, mi lehetett a kilencedik csapás megfelelője? – fordult hozzá Doris.

Erik a kezére pillantott; pont úgy remegett, mint a vezetőségi irodában.

– Csak a sötétségre emlékszem. Hetekig nem jött fel a nap.

– A műholdak lehulltak az égből, meteoritokként égve el – pontosított Doris. A felnőttek komorsága suhant át gyermeki arcán, daccal méregette Eriket, várva, erre vajon mit felel.

– Azt mondtad, minden bányász átengedte a kívánságát. A férjed is ugyanezt tette?

Doris vonásai felengedtek; nem ezt a kérdést várta.

– Hiába próbáltam meggyőzni arról, milyen következményekkel kell számolnunk, ő sem tudott ellenállni. Miután visszakaptuk a fiunkat, akit idejekorán vesztettünk el, mindössze három napig tartott a boldogságunk, mert a házunkkal együtt maga alá temette őt a lezúduló, lángcsóva, amely talán az űrállomás része lehetett – idézte fel beleborzongva. – Egyszerűen nem bírjuk elengedni a múltat. Félünk a halál véglegességétől. Vissza akarjuk kapni a szeretteinket, ezért készek vagyunk bármilyen áldozatot meghozni – egy pillanatra megállt, erőt gyűjtött. – Magáé lesz az utolsó csapás, Erik. Az elsőszülöttek halála nagy jajgatást hozott el egész Egyiptom földjére. Tekintve, hogy csupán maroknyian túlélő maradt, ha maga is engedett a kísértésnek, az talán emberiség végét hozza el.

Erik nem kapott levegőt. Hogyan eméssze meg mindezt néhány perc alatt?

– A kívánságainknak előbb-utóbb mindig meg kell fizetnünk az árát – Doris a karjára tette a kezét, majd közvetlenebb hangon folytatta. – Viszont bárhogy is alakul szeretném, ha tudnád, mennyire boldog vagyok. A csillag hazahozott, hogy még egyszer lássalak.

Erik kitartóan várt, tisztában lévén azzal, hogy a hallgatása most éles tőrként fúródik a lány szívébe.

– Nem baj, amiért nem ismersz meg. A csillag az emlékeidet emészti fel először, csak azután a testedet.

Erik a döbbenettől bénultan ülve meredt a fényképre, amit Doris mutatott neki. A fiatal férfi magabiztos mosollyal tartott egy csecsemőt a karjában, akit úgy ölelt magához, mintha a legféltettebb kincse lenne. Az arca büszkeségtől ragyogott, fecske tetoválása szembetűnő volt fedetlen nyakán.

– Csak néhány napos lehettem, amikor elmentél – idézte fel Doris, majd egy másik fényképért nyúlt, amely egy öregasszonyt ábrázolt. – És így festettem, mielőtt visszatértél volna. Felnőttem, férjhez mentem, lett egy fiam, aztán megöregedtem, te viszont semmit sem változtál.

Erik elérzékenyülve figyelte az idős nő fotóját. A lányát, akinek az egész életét kellett apa nélkül leélnie.

– Megfiatalodtál – tört ki belőle, rádöbbenve, hogy a könnyeivel küzd.

Doris megvonta a vállát, mintha nem sokat számítana.

– A csillag hatással van a körülötte lévőkre is, nem csak arra, aki hordozza. Elszívja előlünk a halált, ahogy a fekete lyuk vonz magába mindent. Ne lepődj meg, hogy mire holnap reggel felébredsz, addigra ismét gyermek leszek.

Erik félt feltenni a kérdést, de tudnia kellett a választ.

– Mennyi ideig voltam a bányában?

– Miért számít? Most már itt vagy – duruzsolta a lánya. – De elég időt voltál távol ahhoz, hogy sem Theo sem Elanor ne éljen már, ha a Csillagevő férjemmel nem töltünk elég időt a közelükben.

– Életben tartottad őket nekem.

– Több, mint hetven évig – bólintott Doris, majd szomorúan lehorgasztotta a fejét. – Szerettem volna azt hinni, te kivétel leszel, de látom a szemedben az igazat. Nem engem akartál újra látni. Azzal, hogy anyát kívántad vissza, ismét elveszítesz engem.

 

*

 

A bányából feljövet minden áldott nap keresztülsétált a csarnokot behálózó fémpallókon. Nem kaptak bilincset, sőt az ajtókra sem szereltek plusz rácsokat; elég elrettentő példát hallottak már, arról, hogy aki nem fagyott halálra odakint a pusztában, azt a nap perzselte fel, ezért meg sem kísérelték a szökést. Senki sem élhette túl a természet viszontagságait, így az egyetlen lehetséges választásuk az volt, hogy itt maradnak, letöltve a nekik kirendelt büntetés hosszát. Eriknek minduntalan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy önként csinálja ezt. Egy csillagért. Nem a Rendfenntartókért, nem az odafenti káosz megelőzéséért, hanem egy lehetséges kívánságért.

A bánya világa sötétségből, párás levegőből, és nyugtalan, felszínes álmokból állt, amelyek ideig-óráig csillapították a kínzó emlékeket, máskülönben azok úgy szivárogtak be a lelkébe, ahogy a savas eső az alagutakba, szétmarva mindent, ami az útjába kerül. Minél több időt töltött odalent, annál elevenebbé vált a múlt, feleségének halála pedig újra és újra az orra előtt bevágódó ajtóként érte.

Az agya tudta, hogy Rose nincs többé, idelent azonban bármi lehetségesnek tűnt. Hinni akart a kísértetekben, a csillagok megváltó erejében. Ennek megkaparintására tette fel hátralévő életét, miközben idelent a másodpercek órákká nyúltak, a hetek évekre duzzadtak, és amikor eljött a nap, amelyre olyan régóta várt, a tükörből már egy öregember arca nézett vissza rá. Az idő ráncokat vájt a bőrébe, elmeszesítette a csontjait, az emlékeit azonban így sem törölhette ki.

Arra ébredt, hogy nincs egyedül. A kísértet ott ült az ágya szélén, túlvilági derengésbe vonva az üres hálótermet. Rose szakasztott mása volt, az ő arcát viselte, az ő lágy hangján szólt hozzá, és az apró fecske tetoválás is ott virított a bokáján.

– Jó reggelt, hétalvó – súgta neki –, ma nagy dolgok várnak rád.

Olyan gyönyörű volt, hogy Erik majdnem belepusztult a látványba, és semmi mást sem szeretett volna, csak örökre a karjaiban tartani őt. Meg akarta érinteni, hogy megbizonyosodjon arról, nem képzelődik, a keze azonban levegőt markolva átsiklott rajta; ebben a percben így mosódott el az élet és halál vékony határvonala is. Fellángolt a szívében a zsibbasztó érzés, amelyet addig mélyen eltemetett, és a régi sebből új, élénk fájdalom áradt, a gyász sosem szűnő kínja. Már nem tudta pontosan, mi a valóság.

– Hamarosan, édesem – ígérte Rose. – Hamarosan újra megérinthetsz.

– Láttam a holttestedet – motyogta Erik. – Egyik nap még minden tökéletesnek tűnt, másnap pedig már azon a kötélen lógtál…

– Rendbe fogjuk hozni. Csak kívánnod kell. Ezután soha többé nem hagylak el. Soha…

– Doris végignézte, ahogy eldobod magamtól az életet. A közös életünket! Hogyan választhattad az árnyékvilágot helyettünk?

– Hibáztam – ismerte be Rose. – Már nem akarok ideát maradni. Egyetlen vágyam, hogy visszamehessek hozzád.

Erik ujjai a tetoválására siklottak a nyakán. Rose valaha a remény madarainak tartotta a fecskéket, mégis ő fosztotta meg őket tőle.

– Mélységesen megbántam, amit tettem – folytatta a felesége. – Túl sok időt töltöttem a holtakkal. Hagytam, hogy meggyőzzenek, jobb odaát, ahol már nem érzünk bánatot, sem kimerültséget. Tudni akartam, igazuk van-e. És jó volt. Egy ideig tényleg jó volt. Csakhogy te nem lehettél ott. Rettentően hiányoztál. Veled van az egyetlen életem, amit élnem érdemes. Remélem, egyszer képes leszel nekem megbocsátani.

Erik nem tudta, hogy ez lehetséges-e, de ki akarta deríteni.

– Hadd mutassam meg az utat, hogy megleld azt, amiért idejöttél.

Csillag már várt rá odalent. Rose vezette el hozzá. A feltáratlan járatok sötétségén túl messze felragyogott a fénye, Erik lába megcsikordult a köveken, miközben megbabonázva közeledett hozzá. Az alagút falába ékelődve elhozta a nappalt a föld gyomrába, új értelmet adva a mélységnek és a végtelennek tűnő, semmibe vesző alagutak labirintusának.

Rose szelíden bátorította, hogy érintse meg a csillagot. Erik rettentően kicsinek és jelentéktelennek látta saját létét a világ leghatalmasabb erőjével a kezében, amelynek forrongó belseje örvényként kavargott tojáshéj törékeny burka mögött. Csupán egy kívánságnyira került tőle az otthona.

Ha maradtak is benne kételyek, azok mostanra már semmivé lettek. A csillag valóságos volt, tehát a kívánságnak is annak kellett lennie.

Theo figyelmeztetése is fényévekre volt már mögötte, és habozás nélkül ajánlotta fel a kísértetnek a csillagot. Az újrakezdés reményében. A hazatérés reményében. Annak reményében, hogy nincs az a vétek, amit ne lehetne helyrehozni.

Rose a fülébe súgta azokat a szavakat, amelyeket Erik a csillaghoz fordulva elmormolt. A burok ekkor összeroppant, a repedések mentén felizzott, majd halványulni kezdett a fénye, megszilárdítva a belsejét.

– Idd meg – sürgette Rose. – A csillagot életben kell tartani addig, amíg nem teljesíti a kívánságot.

Erik a szájába öntötte, amennyi csak belé fért. Forró fényesség tódult le a torkán, elárasztva a bensőjét, átitatva minden porcikáját. Amint a csillag utolsó cseppjének fénye is kialudt, elenyésztek a távoli visszhangok, Rose pedig velük együtt eltűnt.

Erik ismét egyedül maradt. Kitartóan meredt a sötétségbe, de a kísértete nem felelt a hívására. Elgyengülve ledőlt a fal tövébe, fájdalom hullámzott végig a testén, ahogy a csillag forrósága éledezni kezdett a gyomrában. Olvadó viasznak érezte magát, mégis mosolygott, mert a kín ellenére tudta, elérkezett szabadulásának órája. Valamit ma örökre megváltoztatott.

A csillag megfeketítette ősz haját, kisimította a táncait, megerősítette a csontjait, megfiatalította az izmait. Ismét harminckét éves, életerős férfi lett, mint azon a napon, amikor idekerült a bányába.

Senki sem állította meg az alagutak kezdetén, sem a folyosókon, sem a bányaliftnél. A hálótermek üresen tátongtak, akárcsak az oxigénmaszkos szekrények. Egyetlen lélekkel sem találkozott az őrhelyeken: az egész létesítmény elhagyatottan állt.

Mikor hagyták magára? Talán éveket öltött odalent anélkül, hogy tudatában lett volna az idő múlásának. Abban sem lehetett biztos, komolyan gondolták-e az ígéretet, hogy kiviszik innen, miután végzett a kötelességével. Meglehet, sosem volt fontos ez a feladat, csak ilyen-olyan ürüggyel, könnyű lelkiismerettel akarták eltávolítani a felesleges embereket a szervezetből. Hány ilyen balekot küldhettek a bányába, akik azzal a biztos tudattal meneteltek a halál torkába, hogy számítanak rájuk?

Most azonban valaki tényleg számított rá. A kísértete, akinek egyszer valamikor réges-régen megígérte, hogy jóban rosszban, egészségben, betegségben, sőt, a halálon túl is kitart mellette.

Szüntelenül érezte Rose jelenlétét, aki követte őt a sivatagon át, a parttalan senkiföldjén keresztül, ahol a holtak éneke a délibábokkal keveredett. Felesége árnyékával az oldalán a halál már egyáltalán nem tűnt rettenetesnek vagy végérvényesnek. 

*

Korán ébredt. Kibérelt szobájának rosszul befoltozott ablakain keresztül csíkokban utat talált a napfény. Csend vette körül, mint egy újonnan feltárt tömegsírban.

Hosszabban és mélyebben aludt, mint az elmúlt napokban, a mellette lévő gyűrött takaró alatt egy békésen gőgicsélő csecsemő szuszogott. Erik először vonakodott felkelteni, végül a karjába vette a kislányát.

Rose az ajtóban állva figyelte őket, mosolyogva elhúzta a függönyöket, és az ablakon beszökő napfény felé fordította az arcát. A meleg lágyan cirógatta tejfehér bőrét. Érezni akarta, hogy ismét él, míg a világ meg nem találja, és vissza nem küldi oda, ahonnan érkezett.

Erik karját nyújtva odalépett hozzá, és a keze többé nem siklott át rajta, hanem végigsimított a vállán, az ujjai a hajába szántottak. Itt és most létezni több volt, mint amit valaha remélni mert.

A baba ébredezni kezdett a karjában, Erik azonban nem vette le a tekintetét a felesége arcáról, még akkor sem, amikor a csillag küldetését beteljesítve kezdett elszabadulni a testében. Érezte, ha a láz eléri a tetőfokát, a ragyogás körbeöleli őket, rajta túlnőve tűzbe borítja majd a padlót, a lángok táncot járnak körülöttük és maguknak követeli a szobát, sőt, talán az egész világot. Hatalmas pusztulás lesz ennek a régen várt találkozásnak az ára.

Ám addig még biztosan maradt néhány percük. Rose szemében nem látott aggodalmat, és megdöbbenve ismerte fel, hogy ő sem fél: a kívánsága beteljesülésének mámorában visszakapta mindazt, amit elveszített. Egy pillanatra minden újra tökéletes volt, mint azelőtt.