Alpesi augusztus & csalóka szeptember & kihívás elé állító október & elsuhanó november

Ezer évet csúsztam az augusztusi blogbejegyzéssel, azóta pedig annyi minden történt, hogy úgy döntöttem, egyben hozom az elmúlt négy hónapot. Az augusztus teljes változást hozott az életembe és lehetővé tette, hogy kilépjek a komfortzónámból és olyan új élményeket szerezzek, amelyek habár olykor próbára tették minden erőmet, végső soron mind a javamat szolgálták. Mostanra már egy merőben más életvitelt folytatok egy új, mégis nagyon ismerős környezetben: az Alpokban. A hegynek mindig is egy külön helye volt a szívemben, és újra megtapasztalni azt, hogy nap mint nap részem lehet a látványukban, egyszerre nosztalgikus és ismeretlen.

Már évek óta foglalkoztatott a külföldre költözés gondolata, olyannyira, hogy 2023 márciusában megpróbáltam kiköltözni Koppenhágába (ami végül nem jött össze). Egyszer már bebizonyítottam, hogy képes vagyok mindent hátrahagyni és újrakezdeni, ezért hittem abban, hogy ez másodszorra is sikerülhet. Évek óta cipeltem az érzés, hogy mennem kell, mert nem Magyarországon van a helyem, csupán félig tartozom ide, és ez a megmagyarázhatatlan honvágy csak akkor kezdett elcsitulni, amikor megtettem ezt a nagy lépést. Ahogy a nyár őszbe fordult, és a hegyoldalon sárguló lombkoronák pompájában gyönyörködhetem, egyre biztosabban éreztem, hogy jó döntést hoztam. Végre ismét tartoztam valahova (még ha csak átmenetileg is). Végre ismét kilátásaim voltak arra, hogy megvalósíthassam a terveimet. Habár idővel még messzebbre sodor az élet, még nem gondolhatok a búcsúzásra. Augusztusban  nem tudtam, mit jelent ez az „átmeneti állapot”, most (decemberben) azonban már tisztában vagyok a tényekkel.

 A nyár folyamán a beilleszkedés és az új teendők teljesen háttérbe szorították az írást. A környezetváltozás elősorban a sportban inspirált (megtanultam kajakozni, és félig-meddig megszerettem a futást). Elkészítettem több fontosabb jelenet, a regényemhez amiket jó ideje halogattam, ám az egyikük pont egy nagyobb fejezet vége volt, így rögtön utána meg is akadtam az írásban, és azóta sem tudtam igazán eldönteni, hogy ugyanazzal a szemszöggel folytassam-e, vagy inkább váltsak-e idősíkot.

A másik ok, amiért nem haladtam a regényírással, már jóval összetettebb volt az időhiánynál (tudom, hihetetlenül hangzik, de teljes mértékben igaz): mindaz, amit februáról július elejéig írtam, azt az elmúlt két hónapban személyesen is átéltem (a kellemes meglepetéseket és a szörnyű dolgokat egyaránt). Ez a felismerés ledöbbentett, mert amit a főszereplőnek sorsául már jóval előtte megírtam, az később pont velem vagy a környezetemben élőkkel történt meg. Egyszerűen képtelen voltam folytatni a sztorit, mert az volt az érzésem, hogy ha megteszem, az olyan lenne, mintha a saját életemről írnék. Hosszabb szüntet kellett tartanom, amíg körülöttem és bennem is lecsengtek a dolgok, hogy annak, amiről írok, ne legyen köze az én valóságomhoz, és ne tűnjön úgy, hogy az életemre vonatkozóan is meghozok egy döntést, ha a sztorit elviszem egy bizonyos irányba. Így aztán nem erőltettem a regényírást, de egyszer be fogom fejezni ezt a történetet is. Úgy hozta az élet, hogy a sorok mögött nagyon sok lesz benne belőlem (elhatároztam, hogy bármennyire is személyesnek érzem, már nem fogom utólag megváltoztatni a sztorit).

 A Gabo kiadó idén nem válogatta be a Gyönyörű maradványok című novellámat (utólag sejteni vélem, miért: túl életszagú, túl kényes témákat érint, kevés benne a misztikum, és marhára nyomasztó), de ezt az eredményhirdetést egyáltalán nem kudarcként éltem meg. Annyi minden zajlott körülöttem, hogy bőven kárpótolva lettem érte. Nekem továbbra is fontos a novellát feldolgozó téma, és nem bánom, hogy papírra vetettem a magam örömére. Az alábbi sorokkal kezdődik:

 „Nadine már azelőtt érzi, hogy ez a tábor merőben más, mint az előző, még mielőtt átlépné a vaskaput, és felbámulna a kerítés tetején húzódó szögesdrótra. A lába magától viszi előre a tiszti irodához, ahol jelentkeznie kell. Nem akad kísérője, egyedül csoszog végig a kikövezett úton, dideregve felméri a barakkok szabálytalan elhelyezkedését, majd az őrtornyok alatt kiásott gödrök vonják magukra a figyelmét. Nem lát halottakat. Gázkamra sincs – egyetlen épületen sem nyúlnak kémények az ég felé –, ez nem olyan tábor. Itt nem az őrök hozzák a törvényeket, hanem az az ismerősnek tetsző, láthatatlan erő, amely átjárja a csontjait.”

 A német és az angol napi szintű intenzív használata rendesen kimerített, ezért az olvasás már nem igazán jelentett teljes mértékű kikapcsolódást, nem is fordítottam rá sok időt, amíg meg nem szokta az agyam az állandó nyelvváltást. Augusztusban a Pan’s Labyrinth, szeptemberben pedig a Vágy és vezeklés című regény került sorra. Odahaza havi hat-nyolc könyvet is könnyedén képes voltam kiolvasni, itt azonban már havi egy könyv elolvasását is bőven elégnek tekintem.

 Ami a filmeket illeti, augusztusban inkább sorozatokat néztem, ezek közül az Unorthodox és a Sötét anyag vált emlékezetessé. (Ez előbbi sokszor eszembe jut, erőteljes érzéseket váltott ki belőlem. Emellett szembejöttek a filmben a számomra jól ismert berlini helyszínek, és ez adott hozzá egy kis plusz nosztalgikus hangulatot.) Szeptemberben folytattam az Audrey Hepburn filmeket bepótolását, ilyen volt például a Mókás arc vagy az Amerikai fogócska.

 

 

Habár egyelőre még nem látom, miként fognak alakulni a továbbiak, abban biztos vagyok, hogy továbbra is írni szeretnék. Keresni a megörökítésre váró történeteket. A kőszegi regényemet pedig mindennél jobban szeretném kiadatni, jelenleg azonban kiadó nélkül vagyok, nem beszélve arról a bőséges anyagi kárról, amit a volt kiadóm (MOGUL) okozott. Bízom benne, hogy idővel sikerül méltó kiadót találnom, és a polcokra kerülhetnek a régóta érlelődő írásaim is. 

Októberben és novemberben kizárólag naplót írtam, hozzá sem nyúltam a félbehagyott regényeimhez. Annyi minden történt velem, és inkább a valósággal akartam foglalkozni, semmit a belső világommal. Egymást követték a nagyobbnál nagyobb változások, így esélyem sem volt időt szakítani az elcsendesedésre, amikor megtalálhattam volna az írásra inspiráló ötleteket. (Azok az esszék pedig, amelyeket mégis megszülettek, nem az írás öröméről szóltak, hanem nyelvvizsga gyakorlásra kellettek.)

A felejthetetlen májusi hollandiai út után részem volt októberben egy másik sorsfordító utazáson, ahol nagyszerű emberekkel járhattam be London utcáit, és fedezhettem fel Anglia számomra ismeretlen világát. (Vagyis, annyira azért nem volt ismeretlen, 2019-ben eltöltöttem hat hetet észak-Angliában). Erről a fantasztikus néhány napról hosszú blogbejegyzéseket tudnék írni, viszont túl személyesnek éreznék róla többet mesélni, de annyit elárulhatok, hogy ezek után London is különleges helyet kapott a szívemben (és nem csak a felejthetetlen, örök kedvenc musicalem, Az Operaház fantomja előadásért).

A londoni utazás után/közben megkaptam azt a végső lökést, ami ahhoz kellett, hogy rászánjam magam a külföldi egyetemi jelentkezésre. Lassan négy éve halogatom. Eddig amolyan ,,majd egyszer" tervként létezett a fejemben, most azonban végre 100%-osan tudom, hogy valóban ezt akarom, és erre vezet az én utam. A bökkenő azonban az volt, hogy kevesebb, mint egy hónapom maradt a jelentkezési határidő előtt mindent elintézni (és letenni a felsőfokú nyelvvizsgát), ezért a november a felkészülésről és a kemény tanulásról szólt – amelynek hamarosan (remélhetőleg) beérik a gyümölcse. Csaknem 1000 kilométert utaztam a vizsgáért, Budapesten töltöttem hat-hét órát, amíg lement az egész procedúra, aztán még aznap este vissza Ausztriába. Micsoda őrült, másfél nap volt ez! (Utólag lecsekkoltam, és a nyelvvizsgát valóban felírtam az idei éves tervembe, de azt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen keretek közt fog megvalósulni.) Nagyon kemény volt a november, ám nem sajnálom a meghozott áldozatokat, mert ha minden jól alakul, jövő ősszel/télen már az egyetemen fogok ülni a művészeti órákon, ami mellett angol irodalmat és kreatívírást fogok tanulni. (Decemberben szeretnék visszatérni az regényeimhez, és lefordítani gyakorlásként néhány rövidebb írásomat. Azt sem tartom kizártnak, hogy évek múlva már nem magyarul fogok írni.)

A filmekre áttérve meg kell említenem néhányat, ami kiemelkedő volt ezekben a kaotikus hónapokban. A Stephen King adaptációkkal bizakodó szoktam lenni, mert ha ő adja az alapot, akkor alighanem egy igazán minőségi, csavaros történetre számíthatunk – így volt ez a 11.22.63-mal is. Semmit sem tudtam a történetről, mégis az első résztől kedve beszippantott. Kedvenc lett. Alig várom, hogy elolvassam a könyvet! 

Artúr, a király egy szívet melengető igaz történet, amely kellemes kikapcsolódást nyújthat a sportok és a kutyák kedvelőinek. Érdemes megnézni.

A Gladiátor második részére pedig közvetlenül nyelvvizsga előtt ültem be a moziba, hogy a nagy stressz közepette szakítsak egy kis időt magamra, és fel tudjak töltődni. (Ezért még inkább azonosulni tudtam a főhőssel, mert úgy éreztem, én is egy hatalmas kihívás előtt állok.) Az első rész a kedvenceim közt szerepel, mégsem voltak elvárásaim a folytatást illetően, csak élvezni akartam a filmet. Habár a sztori nem egy nagy durranás (klasszikus történetvezetés, ráadásul kb megismétli az első részt), szerintem mégis képes volt árnyalni a már ismerős karaktereket, és hozzá tudott adni valami újat a klasszikussá vált elődjéhez. Imádom a végén felcsendülő csodálatos zenét (szinte már-már himnuszhoz hasonlatos), a zárójelenet pedig telitalálat lett, abszolút katarzis adott. Visszahozta a Rómában töltött napjaim emlékét, igazi nosztalgikus hangulatban távoztam a moziból.

Könyvekből továbbra is keveset olvastam: októberben sorra kerítettem a Nyúl Péter teljes gyűjteményét angolul, majd Boris Vian Tajtékos napok című regényét, amit azóta sem tudok hova tenni, annyira furcsa, annyira más volt, mint amiket eddig a kezembe vettem.

Úgy érzem, eddig sikeresen vettem a határaimat feszegető kihívásokat, amelyekkel az elmúlt időben meg kellett birkóznom, és továbbra is tele vagyok tervekkel és lelkesedéssel. Az előttem álló hónapok sem lesznek könnyűek, de az tartja bennem a lelket, hogy minden okkal történik, és nem véletlenül kellett keresztülmennem pont ezeken a nehézségeken. Mindezek nélkül ma nem tartanék itt, és nem élhetném meg azokat a nagyszerű dolgokat, amelyek még előttem állnak.

(Még a hónapban érkezem a decemberi blogbejegyzéssel egybekötött évértékeléssel.)

Próbára tévő július

Vannak azok a hónapok, amik különösen jól indulnak, aztán úgy pofán vernek (tényleg ez a legkifejezőbb megfogalmazás), hogy hosszú ideig nem tudunk magunkhoz térni tőle – ha ez egyáltalán megtörténik valaha. A július számomra ilyen volt. Több szempontból is új fejezetet hozott el az életembe, ezek közül némelyikre már hosszú ideje készültem, és akadt olyan, amit teljesen váratlanul ért. Számos dologgal kapcsolatban felnyílt a szemem. Nehéz volt, kemény volt, sok mély beszélgetésen, spontán kiruccanáson, tervszövögetésen, ráeszmélésen, próbatételen vagyok/vagyunk túl. De várakozással nézek a jövő elé, izgatottan várom, ami ezután következik majd.

    Ami a regényírást illeti, sajnos nem haladtam olyan ütemben, ahogyan szerettem volna (rengeteg más dolog közbejött), mégis kulcsfontosságú jelenetek készültek el, amelyek által egyre komolyabbá vált a történet. Akadtak napok, amikor úgy elkapott a gépszíj, hogy hatezer szó után is alig bírtam megállni, máskor meg csupán egy-egy bekezdésekre futotta. Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy elveszik belőle a játékosság, ezért megkavartam a dolgokat, hogy ismét izgalmassá tegyem saját magam számára, és más szereplőket hagytam életben, más szereplőktől váltam meg, mint az elején terveztem, ennek hatására merőben más hangulatot kapott az adott fejezet (ám arra figyeltem, hogy a cselekmény legfőbb csomópontjain ez ne változtasson). A meglévő 115 ezer szó tovább ösztönöz az írásban, és alig várom, hogy a történet legvégén összeérjenek a szálak. (Egyre inkább érzem, hogy jobb címet nem is választhattam volna – lásd a fenti képen.) Feltöltődésként pedig Bagossy koncerten csápoltam, sivatagban rekedt elhagyatott hajókat festegettem, ami egy zavaros álmomból maradt meg, és természetesen ebben a hónapban is minőségi időt szántam az olvasásra.

Mindjárt a hónap elején fejeztem be Az aranypinty újraolvasását. Izgatott várakozással kezdtem bele egy olyan könyvbe, amelyről már tudtam, hogy kedvencem lett, és ismét meg akartam tapasztalni azt a rácsodálkozást, a varázslatos felfedezést, amit első alkalommal éreztem. Az aranypinty minden mondata tűpontos ecsetvonásként kelt életre. Mintha ismerné az olvasót, értené a lelkét: mint egy vergődő kis madár, egy évekig hurcolt titok, az elsötétített szobába beszökő halovány fénycsík. Mintha egy régi barát ülne le melléd, hogy felelevenítse a közös, régi emlékeiteket. (Az amszterdami utazás után csak még élőbbé vált a csatornák leírása, megmosolyogtatott egy-egy utcai jelenet.)

Továbbra is az utolsó 20 oldal a kedvencem (amikor Theo a művészet és az ember kapcsolatáról mereng), valamint Theo-Borisz közös kamasz éveik. Az aranypinty sokat követel az olvasóitól, de cserébe sokat is ad. Lassú sodrású regény, aminek a végén kifizetődik a belé fektetett rengeteg idő. A művészet szépségéről írt hosszú, fájdalmas óda, sok szenvedéssel, évekig tartó gyásszal, egy igaz baráttal, kisebb-nagyobb hazugságokkal, sok droggal, Las vegasi sivataggal, csillagokkal, halálvággyal és az élet örökös körforgásával.

„Elpusztíthatja az embert, ha túlságosan kötődik a tárgyakhoz. Csak hát… ami igazán fontos neked, annak saját élete lesz, nem? És vajon nem ez a tárgyak (a szép tárgyak) lényege, hogy kapcsolatba hoznak téged valami nagyobb szépséggel? Azok az első képek, amelyek a szívedbe hatolnak, és kitárják, hogy aztán életed végéig ezt kergeted, ezt próbálod így vagy úgy megragadni?”

A másik regény, amely kiemelkedő volt ebben a hónapban, a Száz év magány. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor még semmit sem tudtam a történetről, így azt gondoltam, ez egy jó kis világtól elvonulós, elmélkedős sztori lesz. Mit ne mondjak, bőven okozott meglepetéseket.

Ami nagyon tetszett: az a valóságba átcsempészett finom, olykor alig észrevehető misztikum, ami máshol a legabszurdabb, elborult képtelenségekként alakította a történetet. Vagyis, hogy nevén nevezzem: leginkább maga a mágikus realizmus vett le a lábamról. Az a sejtetett, de mindvégig jelenlévő meseszerű baljóslat.
Márquez gyönyörűen ír (a fordító munkáját is dicséret illeti), olyan szókapcsolatokat használ, és olyan hasonlatokra talál rá, hogy akármennyire is visszataszítóak a szereplők, élvezet olvasni minden sorát.

Mégis hihetetlenül tömény volt. Mintha nem alig négyszáz oldalon lennék túl, hanem komplett négyezer oldalt próbáltak volna meg beleverni fejembe, egy kicsi ebből, egy kicsi abból: ezer oldal városalapítási történelem, ezer oldalnyi kártyavetési trükk, tenyérjóslás, ezer oldalnyi alkímia – hogyan ne próbálj aranyat létrehozni saját kútfőből –, meg ezer oldalnyi perverz rémálom a családi élettér színpadján. Ezt a kaotikus „mesét” sosem lehet igazán lezártnak tekinteni, mert ugyan a történet véget ér, és elbúcsúzunk az utolsó élő Buendíától is, a szellemek továbbra is visszajárnak a begóniákkal benőtt, roskadozó házba.

Marija Stojkovic illusztrációja remekül megragadja a könyv hangulatát.

Mi hát a Száz év magány? Eszméletlen őrület, amelyben mindent felvonultatnak, ami csak él és mozog, mint egy terülj terülj asztalkán. Márquez egyszerre próbálja ránk zúdítani az összes agymenését virágeső, mágikumba oltott szenvedés formájában, mi pedig hagyjuk neki, mert mesélni azt nagyon tud.

Utólag értelmet nyert a cím is – igaz, ki kellett várni ezt a pillanatot egészen az utolsó mondatig –, de megérte. Jó ideig nem fogom elfelejteni, az biztos.

,,Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”

 A könyvek után a szokott módon áttérek a filmekre. Júliusban több rajzfilmre, animációs filmre is sort kerítettem, és megnéztem a Gru 4-et a moziban (meglepően jó poénok voltak benne és elrejtett utalások az előző részekre vagy más filmekre), kellemes kikapcsolódás kerekedett belőle. Véletlenül akadtam rá a Cocolors című japán animációs 45 perces rövidfilmre, ami egy föld alatti világban játszódik, ahonnan teljesen eltűntek a színek. Keserédes történet, helyenként a Silóra, Metró 2033-ra, és a Szikravárosra emlékeztetett.

 Említést érdemel még az Egy tiszta nő angol, négy részes minisorozat, amelynek eddig nem ismertem a történetét, de annyira magával ragadott, hogy ezek után mindenképpen el fogom olvasni Thomas Hardy könyvét is. 

És akkor kicsit hosszabban áradoznék a Dark című sorozatról, amiből maratont tartottam ebben a hónapban. (A sorozattal valahogy sorsszerű volt a találkozásom is: németországi életem első napján szembejött velem egy óriási plakát a vasútállomáson, és örökre az agyamba égett az a sárga kabátos fiú képe a barlang előtt. Azóta kísért a történet.) Másodszorra mélyebb, hidegrázósabb élményt adott, mint négy évvel ezelőtt, amikor először láttam. Ez tipikusan az a sorozat, amelynek jót tesz a többször újranézés, hiszen első alkalommal a rengeteg csavar miatt a néző képtelen odafigyelni még az apróbb részletekre is az összefüggések szerteágazó szövevényében. Most azonban felkészültem, és a legelső résztől fogva gondosan vezettem a családfákat, jelöltem a szereplők közti kapcsolatokat, idősíkokat, hogy biztosan semmi se kerülje el a figyelmemet. (Ez senkit se riasszon el, enélkül is élvezhető, de azért erősen ajánlott jegyzetelni. Aki végigküzdötte már a Száz év magányt, az kellő felkészítést kapott a sorozathoz. Ez ugyanis mondhatni a német változata. Vagy még inkább: Ariadné fonalának újraértelmezett, modern meséje.)

Adott egy fiktív német város, Winden, ahol a helyi rendőrség eltűnt gyerekek után nyomoz, csakhogy a bűncselekmények sorozatában nem a tettes kiléte a lényeg, sem az, hogyan történt a gyilkosság, sokkal inkább az a kulcsfontosságú, hogy mikor következett ez be – melyik évben. A bevezető részek alapján a Stranger Things-hez hasonlítják, a történet azonban az első évad felénél nagyon komoly hangvételbe fordul, és homlokegyenest eltér az ismertebb, természetfeletti sorozatok koncepciójától, megtalálva a saját egyedi, hamisítatlan hangulatát. Itt nincsenek idegen lények, szuperképességekkel rendelkező szereplők, sírva nevetős poénok (egy kezemen meg tudom számolni, egyáltalán hányszor mosolyognak a szereplők a három évad alatt), a nagy része sötétségben játszódik, és bonyolultságban verhetetlen. Alaposan megdolgoztatja az agyat (aki tudja, mire figyeljen, annak előre sejthető egy-két fordulat leginkább az első évadban, de a harmadikban ez már olyan magas szintre van emelve, hogy lehetetlen kikövetkeztetni, mire megy ki a játék). Nem tudom, létezik-e szinkronos változat, de eredeti nyelven érdemes nézni, mert rengeteget hozzátesz az atmoszférához. Nena számai pedig kifejezetten passzolnak a történet mondanivalójához.

Az utolsó két rész tökéletes lezárása a sorozatnak, ahol garantált a katarzis. A záró jelenetben elhangzó monológból nyer értelmet a cím is, és elvezeti a nézőt annak felismeréséhez, hogy mennyire sokrétű már a világunk azon kis darabja is, amelyet egy életen át igyekszünk megérteni, és mennyire összetettek vagyunk mi magunk is. Minden egyes döntésünk aszerint formál minket, amit választunk. Az időutazás pedig nem jó móka, mert ha egyszer belepiszkálunk a világunk megszokott rendjébe, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Másodszorra még inkább imádtam, hogy a Dark ennyire szövevényes, karakterközpontú, helyenként morbid, mégis magával ragadó. Egyértelműen az egyik legjobban megkomponált sorozat, amit valaha láttam. Ám be kell vallanom, alig vártam, hogy végre a végére érjek, mert amilyen zseniális, olyan iszonyatosan nyomasztó… Talán ez az egyetlen negatívuma. Hiába van méltó helye a kedvenceim között, attól még annyira elmondhatatlanul depresszív, különösen az első két évad, hogy nem bírtam egy huzamban ledarálni. (A főszereplőt, Jonast alakító színész egy interjúban azt nyilatkozta, hogy amit egy életre megtanult ebből a produkcióból, az a gyász és a fájdalom valamennyi mélységének az átélése és átadása. Ezeket a szinteket a néző is teljes mértékben megjárja a szereplőkkel.) A harmadik évad elején szünetet kellett tartanom, de aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy megint a sorozat körül forognak a gondolataim, és akkor már muszáj volt befejeznem. Erre a filmélményre nem árthat rápihenni előtte, utána és (ha szükséges) még közben is. Négy év múlva talán ismét megnézem, de hamarabb semmiképp.

„Amit tudunk, csupán egy vízcsepp. Amit nem tudunk, az egy óceán.”

,,Mert a Sötétség végeredményben emberi viszonyokról és különösen a szeretetről szól, minden tettet, még a gonoszokat is a valaki iránt érzett erős ragaszkodás motiválja, a középpontban természetesen az egymásra csupán röpke pillanatokra találó, nyugtalanul vibráló személyiségű Jonas és Martha szerelmével. Kettejüknek ez a meséje nem csak az érzés erőssége és univerzális jellege miatt fontos, hanem elsősorban a minden szerelemre olyannyira jellemző önzés felmutatása miatt. A szerelmesek minden – tér, idő és emberi sorsok – felett állónak érzik összetartozásukat, ezért különböző stratégiákat követve folyamatosan, három hosszú évadon keresztül hajlandóak űzött vadként titkokat fejteni, manipulálni és manipuláltatni, áldozatot hozni és kérni csak azért, hogy végre egy olyan együttállás valósuljon meg, amelyben/amikor/ahol felhőtlenül egymáséi lehetnek. Igazából a világirodalom olyan klasszikus, tragikusan lehetetlen nagy szerelmeinek újabb fenséges verziója ez, mint Páriszé és Helénáé, Rómeóé és Júliáé vagy a wagneri Siegmundé és Sieglindéé, ahol a szerelem egyszerre hatalmas, mitikus erők játékszere és nálánál jóval nagyobb, rengeteg sorsot érintő események mozgatója.

De ahhoz, hogy kiderüljön, Jonas és Martha szerelme miként és mikor teljesül be – ha egyáltalán –, az olvasónak most nézővé kell válnia. Röpke harminc órányi filmnézés után pedig ígérem, a sorozatot sokáig nem fogjuk feledni. Fülünkben cseng majd Nena karcosan fájdalmas és vonakodóan nosztalgikus zenéje, még lehunyva is szemünk előtt bugyognak a főcím Rorschach-ábra módján évadról-évadra egyre bonyolultabban tükröződő vizuális motívumai, szívünket pedig elnehezíti az örök szerelem lehetetlen beteljesülésének mardosó szépsége." (Érdemes elolvasni a teljes spoilermentes kritikát ITT.)

A továbbiakban is igyekszem majd hozni a havi bejegyzéseket, és remélem, legközelebb már az idei Gabo SFF pályázatának eredményéről is beszámolhatok. (Nagyon izgatott vagyok, hogy idén mi lesz a novellám sorsa. Részemről én belefacsartam a szívemet.)

Könyvekkel teli június

 

Nagyon vártam már az idei Könyvhetet, de csupán egyetlen könyvet vettem (a többit, amit szerettem volna csak online lehetett kapni az adott kiadótól), és másfél óránál nem tölthettem többet a standoknál, mert utána gyakorlatilag élvezhetetlenné vált az egész a nagy tömeg miatt. A jó társaságot viszont élveztem az írónő társaim körében, akikkel órákig el tudtunk volna beszélgetni az irodalomról a meki sarkában (ti lettetek a napom fénypontjai), és azt fontolgattuk, hogy belevágunk egy különleges közös projektbe. Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle, és alig várom, hogy  megtervezzünk a részleteket!

A Könyvhét keretében végre hozzám is eljutottak a Még nem mehetünk haza könyvpéldányaim. Kiadóváltás miatt átmenetileg csak nálam lesznek elérhetők, így azzal, hogy közvetlenül tőlem szerzitek be, tudtok támogatni, és segíthetitek az írói munkámat, hogy minél előbb nyomdába kerüljön a következő regényem.

Az alábbi űrlapon keresztül adhatjátok le a megrendelést: ITT 

Jegyzetekkel teli füzetek

Regényírás szempontjából eredményes volt a június, rengeteget írtam, és még annál is többet olvastam. Egyaránt foglalkoztam a most íródó második világháborús regényemmel, és régebbi történeteimmel is (olyan formában, hogy az Elhallgatott dalainkat még egy kiadónak elküldtem, és kicsit haladtam az év elején elkezdett sci-fi regényemmel).

A sci-fi regényemhez megszületett egy fontos momentum, méghozzá teljesen váratlanul: egyik reggel egy nyomasztó álomból ébredtem, amely az egész napomra rányomta a bélyegét, és éreztem, hogy csakis úgy tudok megszabadulni tőle, ha leírom. Ebből született meg egy mese, ami nagyon lényeges rész lesz a cselekményben, tulajdonképpen egy átkötő kapocs a regény két története között. (Hogyan varázsolhatunk mesét egy rémálomból? Magam sem igazán tudom. Éppen ezért volt izgalmas papírra vetni mindazt, amit fel tudtam idézni belőle.) Miután ezzel elkészültem, visszatértem a történelmi korba, még mielőtt zátonyra futott volna a másik sztorim azzal, hogy elhanyagolom.

Jelenleg 90 ezer szónál járok, két szálon fut az esemény (a háború előtt és a háború után) – még csak az események felvezetésén dolgozom, de ez is egy új kihívás: úgy írni a háborúról, hogy nem írok róla, csak arról, milyen volt előtte és utána. Nagyon szeretném idén befejezni ezt a regényt, hogy utána a sci-finek tudjam szentelni minden figyelmemet.

 Ami a fantasztikumot illeti, mindig is sci-fi beállítottságú voltam (A gyűrűk ura és a Harry Potter könyvek teljesen kimaradtak a gyerekkoromból), előbb nyúltam rá egy idegen bolygón játszódó regényre, mint egy mágikus birodalmat bemutató fantasy képeskönyvre. Jobban vonzottak az olyan filmek, ahol a gépek átveszik az uralmat az emberiség felett, mint ahol sárkányokkal kell megküzdeniük a természetfeletti erőkkel rendelkező hősöknek.

Általános iskolás osztálykiránduláson fáradhatatlanul faggattam egy csillagászt, miközben a tábortűz mellett távcsővel figyeltük a Vénusz és a Mars tündöklését. Olyan lelkes voltam, hogy még a jegyzeteit is nekem adta, amit máig őrzök valahol a fiók mélyén az első regényeim kusza, soha be nem fejezett vázlataival egyetemben. Az első olvasmányélményeim után is azonnal a sci-fi felé fordultam, mindegy volt, hogy csillagászati szakkönyv került a kezembe, egy cikk Farkas Bertalanról, vagy éppen egy időhurokba került magányos űrhajós kálváriája (minél klausztrofóbbak voltak az ilyen történetek, annál jobban lenyűgöztek).

És habár már lemondtam arról, hogy valaha is a NASA-nál dolgozhassak űrhajósként, továbbra is jobban izgatnak a lehetséges apokalipszisek, mint a királyok és orkok csatái. Íróként mostanában kezdem belátni, hogy a két műfajnak sokkal nagyobb mozgástere van, mint azt korábban hittem, és egyáltalán nem különülnek el ennyire élesen egymástól. Egyre nyitottabb vagyok a két műfaj határmezsgyéire felderítésére, és igyekszem apránként kitapasztalni a játékosságukat (egyelőre csak novella szinten, de már a sci-fi regényem is tartalmazni fog egy-két elemet, amelyekről nehéz lenne pontosan megállapítani, a kettő közül melyik műfajba is tartoznak).

   Ebben a hónapban számos könyvet kiolvastam, új kedvencet ugyan nem avattam, de teljesen beletemetkeztem Stephen King világában Bev Vincent kötetének jóvoltából, és rengeteg kulisszatitkot megtudtam az író életéről és műveiről. (Neki sem volt fenékig tejfel az élet, jópár nehézséget megtapasztalt, mielőtt befutott és elismert íróvá vált volna.)

A hónap legnagyobb meglepetése Clara Dupont-Monod Egy közülünk című könyve volt. Szívszorító, felemelő történet egy családról, a testvéri összetartozásról és magáról az életről. Tele van apró életbölcsességekkel, gyönyörű mondatokkal – még egy kiváló példa arra, hogy a rövid könyvecskék is képesek felérni az ezer oldalas regényekkel.

Jelenleg még Edith Eva Eger Az ajándékot című könyvét olvasom, ami egyszerre kínál léleksimogatást és szellemi erőpróbát, mert amellett, hogy számtalan tanácsot ad, arra is késztet, hogy mélyen magadba nézz, és kíméletlenül őszinte legyél azzal kapcsolatban, amin változtatnod kéne. A döntés is éppen ilyen meghatározó olvasmányélmény volt. Az ajándék kicsit más jellegű, de mindkét könyvét csak ajánlani tudom, mert rendkívül tanulságosak, és nem utolsó sorban segíthetnek megküzdeni az élet kihívásaival.

A filmekre áttérve, ebben a hónapban a Sakknovella (2021) tetszett a legjobban. Évekkel ezelőtt olvastam Stefan Zweig könyvét, az is lehengerlő élményt nyújtott, és meglehetősen könyvhű adaptációt készítettek belőle (már amennyire emlékszem a sztorira). Oliver Masucci-t amúgy is bírom, több német filmben láttam már, köztük a Dark (2017-2020) sorozatban, ahol bizonyította a tehetségét. (Jövő hónapra beterveztem újranézni, felrajzolom az összes családfát, és valószínűleg hosszan fogok áradozni róla a következő blogbejegyzésben.)

 Még két további filmet emelnék ki, amik rendesen elgondolkodtak, és mélyebb nyomot hagytak bennem: az egyik a The Beast/Vadállat (2023), ami lényegében egy sci-fi-be oltott romantikus film (de már-már művészfilmnek is elmenne). Majd magyarul is meg kell néznem, ha már elérhető lesz, hiszen annyira sokrétű, hogy nem biztos, hogy sikerült minden apró részletét elsőre felfognom. (Még Amszterdamban is szembejött velem a plakátja, jó emlékeztetőül szolgált arra, hogy ideje megnéznem a várólistámról.)

A másik alkotás pedig a First Reformed/A hitehagyott (2017), amelyben Ethan Hawke remekel, miközben súlyos erkölcsi kérdéseket boncolgat. Többször nézős, mert itt is bőven akadtak rejtett utalások, amelyek csak másodszorra vagy harmadszorra jönnek át.

Ha még nem kezdted el nézni, sürgősen pótold be!

 A The Chosen/Kiválasztottak (2017 –) időközben az egyik kedvenc sorozatommá avanzsált, már a negyedik évaddal is végeztem, és tűkön ülve várom a továbbiakat. Csak ajánlani tudom, szuper alkotás, nagyszerű színészekkel, akik teljesen átélhetővé teszik a bibliából ismert történeteket, és testközelbe hozzák a példázatokat. Imádom a részekben elrejtett poénokat, valamint külön érdeme (és egyik legnagyobb erőssége) a sorozatnak, hogy minden szereplőt végtelenül emberinek ábrázol, egyik apostolt sem akarja idealizálni, vagy szentként bemutatni, hanem annyira hétköznapinak látjuk őket, hogy úgy érezzük, akár mi is egy lehetnénk közülük, hiszen problémákkal küzdenek, kétkednek, hibáznak és szenvednek, és mindezek ellenére mégis ők lettek kiválasztva. Ezt a fajta megközelítést eddig még soha egyetlen filmben sem láttam, ezért is érzem hiánypótló alkotásnak ezt a sorozatot. (Máté és János a két abszolút kedvencem.)

Gyorsvázlat az egyik kedvenc jelenetemről (4.évad)

Egyebek:

1.) Mindjárt a hónap elején megismerkedtem a házi (gomolya) sajtkészítés rejtelmeivel. (Külön öröm volt, hogy a második adag már jól is sikerült, nem égett le a tej, nem lett benne túl sok a fokhagyma stb.) A jövőben biztosan fogok vele többször próbálkozni.

2.) Körvonalazódik bennem még egy novella (talán a jövő évi Gabo pályázatra jó lesz, ha ismét megrendezik, vagy talán csak magamnak írom meg). Egyelőre halványan kapcsolódnak össze azok az ötletek, amelyeket már egy ideje gyűjtögetek (külön-külön nem állnák meg a helyüket, összesítve azonban roppant ígéretes sztori kerekedhet belőlük). Fogok agyalni rajta, amíg elég élővé nem válik ahhoz, hogy megírjam.

3.) A család és a barátok körében megrendeztünk egy zenés irodalmi estet, ahol felolvasásra került egy saját versem is. Részemről ez ismét a komfortzónából való kilépést jelentette, mert a prózáimat, rövidebb írásaimat ugyan már fel merem vállalni a nagyobb közönség előtt, a verseimmel viszont más a helyzet. (Azokat még mindig túl személyesnek érzem, ráadásul nagyon ritkán írok egyet-egyet, és rendszerint sosem érzem őket elég jónak, elég életképesnek, hogy bárminek is meg merjem mutatni őket.) Nagy meglepetésemre azonban ezzel az eggyel, amelyiknek még címet sem adtam, egészen elégedett voltam. Az év elején elkezdett sci-fi regényem szerves részét fogja képezni egy költő mellékszereplő révén, így nyugodtan foghattam arra, hogy végülis az „ő műve”, nem az enyém. :D Innen merítettem bátorságot, hogy oda merjem adni felolvasásra, és szerencsére nem bántam meg a döntésemet, mert pozitív fogadtatásban részesült.

Hajad olyan, akár a bájos tavaszi szél,

ha éjféli napfénybe emeled arcodat

Mosolyod, mint ezer mérföldre lévő folyó,

könnyeidtől újra megárad a patak

 

Tekinteted, mint a prérin vonuló árnyék,

szemeddel jeleztél, hogy ha vihar közelgett

Érintésed egy mozdulatlan nyári játék:

ujjaddal átrajzoltad a csillagképeket

 

Álmod, mint a parázsló tűz lusta izzása,

a hajnál már odakint a mezőkön talált

Sóhajod, mint a holtak igéző hívása,

akkor még vidáman kikacagtad a halált

 

Lélegzeted, mint a pislákoló gyertyaláng,

a füstben előtűnt a névre szóló térkép

Fájdalmad szilánkokkal borított deszkaház:

falainkon megjelent a tegnapi árnyék

  

Közös napjaink, mint kézzel teleírt naplók,

elég egy pillantás, hogy minden visszatérjen

Halálod az előttem bevágódó ajtó,

házunk most idegen a régi neonfényben

 

Ölelésed, akár a fák emlékezete,

a kezedet fogva semmi más nem hiányzott

Kitűzött céljaink a meghódított hegyek,

csúcsaikról beláttuk az egész világot

 

Hiányod a lelkemben lévő naplemente,

nélküled sosem szoknék hozzá a magányhoz

Szereteted az egyetlen megtartó erő,

mivel letérdelek az utolsó imámhoz