2017. március 13., hétfő

Az a bizonyos Andrássy út 60.



  Március a kiállítások hónapja. Tavaly ellátogattam a Budapesti űrkiállításra, ahova mindenképpen el szerettem volna menni, mivel nagy világűr-űrhajós-csillagász-és-minden-ami-ezzel-kapcsolatos rajongó vagyok! Fantasztikus élmény volt. Meg lehetett fogni egy Holdkövet, szimulációkat lehetett kipróbálni, lefényképezkedni egy életnagyságú Darth Vader figurával, és még a szkafanderről nem is beszéltem!

   Idén ennél jóval komolyabb kiállításon vettem részt. A Műcsarnok, és a Hősök tere megnézése után a Terror háza felé vezetett az utunk. Néhányan már meséltek erről a kiállításról, és mivel mostanában nagyon érzékeny vagyok erre a témára, (és nem csak azért, mert hasonló közegben mozog a történetem) mindenképpen szerettem volna jutni ide.  

   Már az elején lefigyelmeztettek, hogy ez nem lesz egy habkönnyű élmény. Igyekeztem felkészülni erre, tudtam jól, mit takar a Nyilas terror, és a Kommunizmus áldozatai kifejezések. Aztán rájöttem, hogy nem tudtam jól, maximum sejthettem. 


Csinos kis logó

  Amikor először megláttam a szovjet, monumentális szobrokat, meg a Sztálin fejeket, elröhögtem magamat. Nem azért, mert viccesnek találtam, hanem ez a kezdést túl erősnek, már-már abszurdnak éreztem. Utólag nézve, nem csodálom, hogy az emberek elnémultak a végére, ha másfél, vagy két órán keresztül nyomják nekik azt a sok propaganda szöveget. 

 Lelkileg megterhelő volt végigjárni a termeket, miközben megelevenedett az ember előtt mindaz, amit a józan ész elvet, amitől viszolygunk, és amit sajnos nagyon sokat átéltek, és amiről még sokaknak emléke van. - Hiába tanulunk történelmet az iskolában, hiába olvasunk róla, akkor kezdhet derengni valami, mikor a túlélők mesélnek, vagy a nagyszüleinket kérdezzük erről, és nézzük az arcukat miközben felidézik ezt a sötét időszakot. 

A hírneve borzalmas, de maga az épület szép




  Nagyon interaktív, összetett, kreatív kiállítás, rengeteg videóval, képpel, zenével, hangeffektekkel, ötletes megoldásokkal. Különösen tetszett a Gulágok terme, ahol egy nagy térképszőnyeg volt a földön, és úgy oldották meg a falakat, hogy a belépőnek az legyen az érzése, mintha egy nagy vagonban utazna. Nagyon elnyerték a tetszésemet a korabeli telefonok is, ahol attól függően hallgathattál meg indulókat, beszédrészleteket, híradásokat, hogy milyen számot tárcsáztál. 

Gulág szoba





Na, meg az a tank...

   Ahogy jártunk szobáról szobára (a sokadik emeletről egyre lejjebb, és lejjebb, le a lépcsőkön, le a vaksötét liftben...) a feszültség egyre  nőtt. Nehéz volt megszólalni utána. Mikor már azt hittünk, hogy mindent láttunk, sikerült bebizonyítaniuk, hogy mégsem. Megmutatták az elmondhatatlant. És kimondták a megmutathatatlant. Ettől volt kerek egész. 

  A pincében már mindenki a padlón volt. Ez volt a borzalmak tetőpontja. Szó szerint. Nekem nem az volt a nyomasztó (mit nyomasztó, borzalmas!), hogy cellákban járkálok, és bitófákat nézegetek, hanem az, hogy minden itt, az Andrássy út 60-ban zajlott le, minden azon a helyen történt meg, ahol akkor álltam! Szóval durva. Ekkora sokkot szerintem akkor éreztem, mikor a börtönben voltam. (Félreértés ne essék, nem követtem el semmi illegálisat! Ez egy hosszú történet. Talán egyszer majd elmesélem.) 

Nem nagyon tudok, még mit mondani, remélem, hogy a második világháborús regényem el fogja mesélni mindazt, amit akkor és most szavakba önteni nem tudok, de ezzel kapcsolatban érzek.


   Ha pár évtizeddel előbb születtünk volna, mi is ennek a részesei leszünk. És mit tettünk volna? Lett volna merszünk ellent mondani? Vagy lehajtjuk a fejünket, és szépen beállunk a Kádár seggnyaló kutyái közé? Érdemes elgondolkodni ezen. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyire jó helyzetben vagyunk! De, ha te tökös gyerek vagy, és téged nem rendítenek meg az áldozatok történetei, ha mást nem is, az előbbi kijelentést biztosan érezteti veled a Terror háza! 


Kedvenc idézetem


Végszó: Menjünk a Terror házába? Igen, merjünk a Terror házába menni!


Emma W.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése