Fent
északon, Franciaország hideg partja, ahonnan szinte látni lehet Angliát,
egykor a reménytelenség helyszíne volt. Dunkirk élménybeszámoló következik!
Az indítás nagyon hatásos, egyből beleéled magad. Az első
képsorokban már az életedért rohansz a katonákkal, miközben sorra lelövik őket,
és elfogynak mellőled, de te csak futsz. A fegyvered beragad. Az idő csak fogy.
Röplapok szállnak a magasból. Be vagytok kerítve, be vagytok kerítve… És
kiérsz a tengerpartra.
Ez történik, mikor egy zseniális rendező összetalálkozik a
második világháborúval… Nem tehetek róla, imádom a háborús filmeket. A jó
háborús filmeket. A könyveket még inkább. Ez a káros szenvedélyem.
Nyújtja feléd a kezét, és beleránt a pokolba. A székbe
nyom, és nem enged. Lesz néző, aki a végén megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy
végre vége van, mert teljesen leizzadt, és nem bírt volna több fél órát. Lesz,
akit hála tölt el, hogy már nem kell ilyesmiért harcolnia. Lesz, akinek összetörik
szívét, lesz, aki csak ámul és bámul.
Nem zavaró, hogy alig beszélnek a filmben, mert a látvány
mindent elmond. Semmi felesleges nem hangzik el. Nem pappolnak bátorságról, a
jóról meg a rosszról. És szerencsére nem egy pátoszos hőstörténet, az USA
hadseregről. Nem tesz egyebet, mint elmeséli, hogy milyen volt, és arra kényszerít,
hogy te is tapasztald meg. És nem tudod kivonni magad a hatása alól…
A képsorok ugyanis szavak nélkül mesélnek. Ott vagyunk
velük a parton, a levegőben, a tengeren. Hogy minden oldalról megtapasztaljuk. És
Te is a részesévé válsz. Egy leszel közülük. Együtt fuldokolsz velük a süllyedő
hajóban. Együtt repülsz az égen, a felhők fölött, egyre fogyó üzemanyaggal… Az ellenség jelenlétét anélkül is lehet, hogy mutatnák őket.
(Összesen egy futó pillanatra bukkannak fel.)
Végig úgy ültem a moziban, hogy csodálkoztam, hogy eddig
hogyan kaptam levegőt, mert azon kaptam magamat, hogy visszatartom a lélegzetemet.
Kemény menet volt. Lélegzetelállító. Komolyan. Éreztem a só ízét a számban.
Lehengerlő élmény volt. Mintha én is ott lettem volna a
katonákkal a parton… szinte érzetem a hideget, ami a viharos tenger felől közelít,
a reménytelenséget, a tehetetlenséget. Ott voltam velük, mikor bombázták a partot,
hasra vetették magukat, és a fülükre szorították a kezüket, mert már nem volt
hova menekülni….
Nekem a tenger maradt meg nagyon. És a gondolat, hogy hány
hajóroncs, repülő és halott lehet odalent, akik soha nem juthattak haza…
Más, mint a Fegyveretlen katona. Nem mondom, hogy jobb,
vagy rosszabb. Másképp felemelő. Nincs benne annyi hulla, és lövöldözés és kezemen
meg tudom számolni, hányszor volt véres jelenet. Ha volt egyáltalán. De ez nem
is lényeges, mert nem erről szól.
Ezt széles vásznon KELL látni! Irány a mozi!
És az utána keletkezett csendben órákon át lehet hallani a
tengerek morajlását... És közben Nolan
otthon ülve a markába nevet. ,,Háborút akartatok? Hát megkaptátok!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése