2017. december 7., csütörtök

5 film, ami inspirált az írás során


      Ismét a regényemmel kapcsolatos bejegyzés következik.

  Nehéz összeállítani bármiféle listát, ha az inspirációról van szó. Engem tulajdonképpen minden inspirál. Mindenre figyelek, ami körülöttem zajlik, így gyakran a legváratlanabb helyzetekben születik meg bennem egy-egy ötlet, egy párbeszéd töredék, vagy bármi hasonló. Hamar megtanultam, hogy az író legjobb barátja a jegyzetfüzete, vagy a telefonja, amibe AZONNAL bepötyögi az ötleteit, mert különben elfelejti. Bizony. Erről sokat tudnék mesélni. (Néha elég kínos, ha az ember előkapja a papírfecnijét, de ha türelmesen kivárná, míg már nem lenne ciki, semmire sem emlékszik belőle.) 

  Mivel elsősorban vizuális alak vagyok, jobban megragadnak bennem az képek és a felvételek, melyek sokat tettek hozzá, hogy meg tudjam írni a második világháborús regényemet. Az első része már teljesen készen van, jelenleg ennek a javítása zajlik (néha pokol, de amúgy imádom), és nagyban íródik az előzmény kötete, ami néha szintén olyan kaotikus, hogy ki sem látszom a sok munkából, de ha lehet, ezt még jobban imádom!  


  Az első decemberi bejegyzésemben igyekeztem összeszedni azt az öt filmet, ami nagy hatással volt rám, inspirált a regényírás előtt, után, és közben. A lista nem teljes, hiszen rengeteg filmet láttam az adott témában, sőt, talán több filmet néztem, mint amennyi könyvet elolvastam (a dokumentumregények most nem számítanak), de azt hiszem, az alábbi öt tette rám a legmélyebb benyomást, hogy végül olyan legyen a Hogyan sírnak a rózsák?, mint ahogy most, (a kéziratot) kinyomtatva a kezemben tartom. 



1.) NYOMORULTAK 


   Mint már említettem, engem szinte minden inspirál, és minden hatással van rám, még az olyan alkotások is, melyek nem a témába vágnak. Ha megnézek egy filmet, utána belenézek magamba is, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem, és tulajdonképpen ezeket próbálom megragadni. Az utó-érzéseket igyekszem beleépíteni a történetembe. 
   A Nyomorultak esetében a zenei örvény, a szabadság motívuma, valamint azok a felemelő, egyben tragikus befejező képsorok alkottak maradandó élményt, ami miatt mindenképpen felkerült a listámra. És különben is: élek-halok a musicalekért! 
   A könyvben imádom a karakterfejlődéseket. (Enjolras a kedvenc.)



2.) REKVIEM EGY ÁLOMÉRT


   Ez az a film, amire nem tudom rávenni magamat, hogy megnézzem, mert viszolygok a témától.  Nagyon erős alkotás, és valóban alapmű - mondom én ezt úgy, hogy csak részleteket láttam belőle. Senkinek sem ajánlom jó szívvel, mert lélekölő és gyomorforgató. (Elolvastam helyette a könyvet.)
  Szöges ellentéte az előzőnek, mert itt a letargia baljós hangulata ragadott meg... csak úgy árad a képsorokból a reménytelenség. Kékes, álomszerű világban játszódik, ugyanakkor olyan realista, hogy beleborzong a néző. 
   Ez a hogyan szenvedjen mindenki stílus, avagy az életben-maradnak-de-jól-megszívják befejezés, amit tanulni lehetne ebből a filmből. (Hmm... saját karakterek szadizása.)
   Mi inspirált belőle? A kilátástalansága. Pedig milyen szépen indult minden...



3.) GENERÁCIÓK HÁBORÚJA


   Már a témánál vagyunk. :D Ha csak egyetlen alkotást mondhatnék, ami a legnagyobb hatást tette rám, szerintem ezt mondanám. Még talán Az Operaház Fantomját is túlszárnyalja, pedig nem hittem volna, hogy ezt valaha le fogom írni. De így van. 
   Bátra állíthatom, hogy ez a LEGJOBB 2. világháborús film, amit VALAHA LÁTTAM! Pedig rengeteget néztem: gyenge amerikai utánzatokat, nyugat-európai alapműveket, keleten játszódó klasszikusokat, mindent. De egy sem tett rám ilyen nagy hatást, mint EZ a film. 
   Német három részes minisorozatról van szó, és már annyiszor meséltem róla, hogy lehet, hogy unjátok, mert minden egyes alkalommal áradozok róla, és áradozni is fogok, ha szóba hozom, de most kivételesen rövid leszek. Az alaptörténet tulajdonképpen nagyon egyszerű: öt barát (két Wehrmacht-os katona, egy zsidó fiú, egy ápolónő és egy énekesnő) megfogadják egymásnak, hogy karácsonyra újra együtt lesznek. Aztán, persze, a háborúban a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogyan eltervezték. 
   Csak annyit mondhatok, hogy az a háromszor másfél óra, amit ha hajlandóak vagytok rááldozni, olyan élményt ad nektek, legalábbis engem olyan élményben részesített, amely teljesen megváltoztatta a háborúról való nézetemet. Ilyent nem tudnak készíteni Hollywood-ban, mert itt nem a nagy csatákon meg a fröcsögő véren van a hangsúly, hanem az összefonódó sorsokról, és arról, hogy mindennek ára van. 
   És nem a levegőbe beszélek: néhány történelem tanárnak is ajánlottam a figyelmükbe, és azt mondták, hogy annyira tetszett nekik, hogy beleépítik és felhasználják majd az órai anyagukhoz. 
   Pedig az elején én is úgy kezdtem, hogy mi a fene ez, na jó, belenézek, de csak öt percre... És végignéztem egyhuzamban mind a négy és fél órát, és utána alig tudtam összekaparni magamat a padlóról. Még egy hét múlva is ez a film kísértett.
   Pátoszoktól mentes, és elfogulatlan. (Kivéve a lengyel partizánokat.) A legjobbak között a helye, és akit kicsit is érdekel a német múlt, a Harmadik Birodalom, a második világháború, vagy egyáltalán az, hogy hogyan érintette az embereket a nagy világégés függetlenül attól, hogy milyen nemzethez tartoztak, azoknak KÖTELEZŐ ezt megnézni, látni és átélni.
   

4.) LA SILENCE DE LA MER


   Nincs tudomásom a magyar címéről, arra sem emlékszem, hogyan találtam rá, és milyen nyelven néztem végig, de tagadhatatlanul sokat tett hozzá ahhoz, hogy belelássak a francia emberek életébe, miközben német megszállás alatt álltak. Csendes, halk szavú alkotás, semmi nagy dráma, vagyis, az egész egy nagy dráma, de vér nélkül, és mégis önmagáért beszél. Az ember érzi az elfojtott érzelmeket és a ki nem mondott szavakat. (Kicsit hajaz a Suite Francaise-könyvre.)


5.) ANTHROPOID


     Kétségtelen, hogy sokaknak nem tetszik, de engem nagyon magával ragadott a történet! Annál is inkább, mivel azelőtt semmit nem tudtam se Heydrick-ről, se az ellenállókról, se az akcióról. Kevés olyan film van, ami ennyire jól érzékelteti az ellenállók lelki vívódásait, feszültségét, dilemmáit. Sokan azt hisszük, hogy nekik olyan egyszerű volt például felrobbantani egy teherautót, és lelövöldözni a tiszteket, mert ők voltak a harcosok, akik ellenálltak a náciknak stb... Hát nagyon nem. Ebben a filmben annyira át lehet érezni azt, hogy mennyit készültek a merényletre, mennyit terveztek, annyira bele lehet élni magukat, hogy a mai napig összeszorul a gyomrom, hogyha rágondolok. 
   Igen, a film első fele lassan építkezik, de éppen ettől annyira brutális a második fele; van mire alapoznia, és a néző is tökéletesen megérti, hogy mi forog kockán. 
   A HHhH sem volt rossz, de túl sokat akart bemutatni, elvesztette a fókuszt és kicsúszott a kezéből az irányítás. Ráadásul feleannyira sem volt érthető, híres színészek és Budapest ide, vagy oda. A kettő ugyan kiegészíti egymást, én mégis inkább az Anthropoid-ot ajánlom, mert a másik meg sem közelíti, és történelmileg is eléggé vitatható. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése