A Pál utcai fiúk a Vígszínházban, avagy éljen a Grund!

   Ígértem az élménybeszámolót:

   Hozzá kell tennem, hogy ha már Pesten voltunk, kihasználtuk az alkalmat, és elmentünk a Nemzeti Sírkertbe, és végre leróhattam méltó tiszteletemet a kedvenc költőim előtt. Hihetetlen, hogy mennyi nagy ember van azon a helyen! Nem elég oda egyetlen délelőtt, egy komplett tanulmányi kirándulást kellene tervezni, és egy külön bejegyzésben ecsetelhetném, hogy mennyi mindent láttunk, és mit érdemes megnézni, de most a Vígszínházzal érkeztem, így inkább arról mesélek, és megerősítem azt a tényt, amit már sokan hallottatok: bizony, egy lehengerlő mesterművel van dolgunk. A kritikusoknak ez egyszer tényleg igazuk van. 

A társulat 

  Természetesen voltak előítéleteim; mi lesz, ha mégsem tetszik annyira, mi lesz, ha nem olyan lesz, mint amilyennek gondolom, aztán csak az a kérdés maradt bennem, hogy mi lett volna, ha mégsem megyek el. Mi lett volna, ha mégsem tudtam volna ott ülni és része lenni a csodának...
  A másik aggályom az volt, hogy a színészek kissé túl korosak a szereplőkhöz, de ezt gyerekek nem tudták volna eljátszani ilyen szinten, ilyen energiával. Ez így volt tökéletes. Nem érdemes belekötni a darabba, mert nem is nagyon lehet. 

   Legutóbb A padlás fogott meg és szippantott magába ilyen elemi erővel. Amúgy is a gyengéim a musical-ek, élek-halok a Valahol Európában-ért, az Operaház Fantomjáért, vagy éppen a Nyomorultakért, habár ezek nem mind hazai termékek. Meg kell hagyni, az a színvonal, ami ott történik, magasan veri az Európai művészetet! A mi történetünk, a mi alkotásunk, mi magyarok csináltuk meg, és erre igenis büszkének kell lenni!

   Már ott lenni a Vígben is nagyszerű érzés; ezen a helyen gyakorolták a színészek, nem messze játszódik a regény is, és nem utolsó sorban az épület is csodálatos. Pazar helyünk volt, a lelátó első sorából csodálhattuk az előadást, máig fel nem foghatom, hogy hogyan lehet ekkora szerencsénk, hogy ilyen jegyeket sikerült szerezni. Mondjuk, nem volt olcsó mulatság, de abszolút megérte. 

  A színészek egytől egyig fiatalok, energikusak, tehetségesek, és jó hangjuk van, nem csoda, hogy a nézőtér tele volt gyerekekkel, akik megbabonázva figyelték a színpadot, együtt szurkoltak a Grund-ért vívott csatában, megrendültek Nemecsek hősiessége láttán, nevettek Csónakos megjegyzésein, és Rácz tanár úr megrökönyödésén, mikor a tagok elmagyarázták neki, hogy mi az a Gitt egylet. 

   Ez a történet sokunkban gyökeret vert, én is ezen nőttem fel, nekem is személyes élményeim fűződnek a regényhez. Emlékszem, mikor először éltem át a Fűvészkerti élményeket, megismertem Bokát, a kapitányurat, és a mai napig vissza tudom idézni, milyen illusztrációk díszítették a régi, szétesőben lévő könyvet. A legjobb kötelezőnek tartom, mert emberség, barátság, árulás, harc, becsületesség rejlik benne, emellett nagyon is szórakoztató olvasmány, rövid, izgalmas, a vége pedig olyan, hogy nem fogja tudni egykönnyen elfelejteni az ember. Ezek után a gyerekek biztosan nagyobb kedvvel fogják elővenni, kötelező olvasmányként! De nem csak a fiatalok, a felnőttek is kedvet kaphatnak az újraolvasáshoz. 

   Visszatérve az előadásra: nem tudok eléggé hálás lenni azoknak, akik energiát, időt, és pénzt nem sajnálva megalkották ezt a darabot, mert EZ AZ az előadás, amire olyan régóta vártunk. Ilyenért érdemes színházba járni! Egy klasszikus feldolgozása nem egyszerű feladat, de olyan lehengerlő élményben volt részem, és olyannyira meghatódtam a végére, hogy csendben törölgettem a szemem sarkát. Az a tapsvihar, amit utána kaptak a színészek, teljesen megérdemelt volt. A két felvonásnak sajnos olyan hamar vége lett... 

   Hihetetlen lendület és energia áradt a darabból, egy percre sem lehetett unatkozni. A koreográfia legalább annyira bonyolult volt, mint amilyen beszédes, a sok ugrálással és a táncmozdulatokkal. A díszletet csupán pár kellék alkotta, amit a fiúk mozgattak, de nagyszerűen kitalálták őket. Az iskolapadot elforgatva egy farakást láttunk magunk előtt a Grundon, ahonnan Áts Feri ellopja a zászlót, majd még egyet fordítva rajta egy utca részletet ábrázolt. 

   A színpad előterébe egy hosszúkás medencét építettek: nos, mindenki tudja, mi célt szolgálhat... De mikor a Pásztorok is megfürödtek, és táncolni kezdtek, abból tuti, hogy az első sor is kapott! Helyenként megejtettek egy-egy szellemesebb megjegyzést, még egy Vígszínházas poén is volt benne. Figyeljétek majd Bokát! 

A Pásztorok eláztatják a nézőteret

   Külön kiemelném Vecsei H. Miklóst, aki a fiúk közül a legnehezebb feladatot kapta, Nemecsek szerepében. Hasi viszont nagyszerű színész, hitelesen eljátszotta a gyenge, félénk Nemecseket, néhány méretszámmal nagyobb ruhadarabban, és nem kevés tehetséggel. A legmeghatóbb rész, egyben az egyik legjobban sikerült jelenet az lett, mikor Boka hazakíséri Nemecseket, és a fiú a láztól már képzelődik. Szerintem akkor hangzott el a legszebb dal is, bár a Nyitány is nagy kedvenc. 

,,Suttogják a fák...''

  A záró rész alatt mindenki magába nézett, és elszorult a torka. Szerencsére a színészek nem hagyták, hogy szomorúan távozzunk, a taps után még egyszer rázendítettek, hogy feloldódjunk.

Utolsó közös éneklés

  Ezek után ki lehetett volna hagyni, hogy a pénztárnál ne vessem rá magamat a CD-re, és ne hallgassam egész álló nap? 

A gyűjtemény

   Aki mégis jegyet tud szerezni rá, az menjen el, és győződjön meg maga is, hogy van művészet hazánkban, méghozzá ilyen magas színvonalon, mert erre igazán büszkék lehetünk, és legyen gazdagabb egy maradandó élménnyel, mert ilyen biztosan jó ideig nem lesz! 

,,M'ért félnénk, m'ért élnénk, ha nem egy álomért?"

Most pedig jöjjön a Nyitány. Ámen.