Ha Ottlik, akkor az Iskola a határon

 

Ottlik Géza születésének 109. évfordulója alkalmából újra kézbe vettem az Iskola a határont, és felelevenítettem a hozzá fűződő gondolataimat, amelyet ebben a bejegyzésben szeretnék megosztani veletek. A mai nap jó alkalom arra, hogy kicsit elmélkedjünk az író munkásságáról, vagy belepillantsunk néhány irodalmi értekezésbe, amelyek hozzásegíthetnek a regény mélyebb megértéséhez. Én nem kísérelek meg ilyen kaliberű elemzésbe fogni, hiszen éppen csak a felszínt kapargatom, mindazonáltal remélem, hogy a témával kapcsolatban tudok majd tartalmas gondolatokat közvetíteni.

 Kezdjük ott, hogy Az Iskola a határon az a fajta regény, amely túlságosan összetett ahhoz, hogy első olvasásra minden mélységében fel lehessen fogni; vagy egyáltalán meghatározni, hogy miről szól. Rengeteg témát magába foglal, és érezhetően lappang egyfajta titokzatosság  a sorok mögött, ami számos olvasóval együtt engem sem hagy nyugodni.

 Az író neve számomra egyet jelent Kőszeggel, és számtalan alkalommal bejártam a regény helyszíneit, hogy elmélkedjek arról, vajon mi késztette arra Ottlikot, hogy újra és újra megírja ezt a regényt – csak más cím alatt, esetleg másik szereplőgárdával. A művei nem választhatók el élesen egymástól, ebben bejegyzésben azonban csak az Iskola a határonra szeretnék fókuszálni.

 

 

Már a cím értelmezése sem egyértelmű, a határ szót vehetjük hétköznapi értelemben, hiszen a regény valóban a határon játszódik egy kisvárosban, vagy vonatkoztathatjuk magukra a szereplőkre, akiket behatárolnak az intézmény falai, és odabent is meg kell tanulniuk felállítani a saját határaikat. Ezen kívül más értelmezések is léteznek: az emberi méltóság határa, vagy a regényben sokat emlegetett szombathelyi országút is szolgálhat határul. Az iskola pedig számomra egyértelműen az élet iskolájára asszociál, ahova előbb utóbb mindenki bekerül, és ekkor derül ki igazán a valódi jelleme.

  A mű rendeltetését szintén nehéz meghatározni. Egyszerre tekinthetjük Ottlik részéről önvallomásnak (hiszen Bébé kisebb változtatásokkal magát az írót testesíti meg, aki három évig volt a kőszegi alreál iskola tanulója), és fejlődésregénynek is megállja a helyét. Ahhoz, hogy minden mélységében felfoghassuk, érdemes utána nézni a valós tényeknek, mert ezek ott lapulnak a fikció alatt.

Visszatérve az előző gondolatmenethez, az Iskola a határon megjelenése után (1959) egészen a 80-as évek közepéig nem volt képes levetkezni magáról az ifjúsági regény jelzőt, amely előtt manapság már sokan állnak értetlenül, hiszen attól függetlenül, hogy a könyv szereplői gyerekek, még egyáltalán nem biztos, hogy annak a korosztálynak is íródott. Az Iskola a határon később odáig jutott, hogy bekerült a tananyagok közé, kinevezték a magyar irodalom posztmodern előfutárának, ráadásul Esterházy révén (aki Ottlik 70. születésnapjára lemásolt az egész regényt egyetlen papírlapra) immár képzőművészeti tárgyként is tekinthetünk rá.

 Vessünk egy pillantást a regény tartalmára is. Fontos szerepet kap a zárt környezetben és szigorú hierarchiában zajló testi-lelki küzdelem, az asszimiláció, a megalkuvás, ugyanakkor éppen úgy szól a szabadság hajszolásáról – amely csak azáltal érhető el a gyerekek számára, ha lemondanak róla –, a felnőtté válásról, valamint a veszteségek feldolgozásáról. Akárcsak a tanárok, a diákok is egymás közt éppolyan szigorúan fegyelmeznek, a megalázás mindennaposnak számít. „A katonaiskolába bekerülők így nagyon hamar elveszítik gyermeki énjüket, gyorsan fel kell nőniük, el kell tépniük régi kötődéseiket, és kicsit el is vesztik régi önmagukat. Ezek a változások és veszteségek viszont az életre szóló összetartozás kialakulásához vezetnek, amely talán kevesebb a barátságnál, de több a szerelemnél.”

 A regény idősíkjai ugyanolyan összetettek, akárcsak a szereplőinek lelkivilága. A megszokott lineáris történetmeséléssel ellentétben Ottlik számos időbeli ugrálást alkalmaz, mindeközben pedig Bébé Medve írását olvassa, így kettejük valósága, emlékei egyazon időben vannak jelen, tökéletesen kiegészítve egymást. Emiatt a csapongó elbeszélésmód miatt sokan tartják véletlenszerűen keletkezett cselekményű a regénynek. Maga Ottlik így nyilatkozott erről: „[A regény] hangulatot, atmoszférát vagy légkört akar ábrázolni, amit általában sokkal inkább a zene fejezett ki a múlt századokban vagy esetleg a képzőművészet. Ezt próbálja a regény most tudatosan megvalósítani. Az első megírása valaminek szükségszerűen spontán − mondja erről a Hornyik Miklósnak adott interjúban. − Először lendületből kell írni, mert a lényeges dolgokat, ugye, isteni kegyelem, ihlet vagy arkangyal súgja az embernek: munka közben a legfontosabb, legdöntőbb dolgok belefutnak az ember tollába vagy írógépébe − ezt lendületből kell megírni. Igen ám, csakhogy ez még csak az első verzió, s miután megírtam, leteszem, otthagyom, és pár hónap múlva vagy fél év múlva előveszem. Ilyenkor tudja csak meg az író, hogy tulajdonképpen mit akart írni. Az írás szerkezetét, a külső vázat, a mesét, a nem tudom, micsodát, a látható mondanivalót előre el lehet dönteni, de hogy mi lesz a lényeges, azt csak ebből a lendületből megírt, nem kiadandó változatból lehet megtudni. S akkor szépen újra meg kell írni az egészet. Ezt különben a nyugati nagy írók mind tudják, csak mi nem tudjuk.”

 

 Röviden szót kell ejteni még a regény sajátosságairól. A romantikus elemek mellett a szentimentalista vonások is ugyanúgy felfedezhetők benne, a szereplőket tekintve azonban egy akkoriban szokatlannak számító perspektívát állapíthatunk meg: a karaktereket a saját életükhöz, és társadalmi helyzetükhöz való viszonya határozza meg, nem pedig az egymástól való függésük, vagy az elszenvedett traumáik. Mindegyikük keresi a maga célját, ezek az útkeresések pedig a zárt ajtók mögött zajlódnak, legtöbbször bennük, legbelül. Az otthontól való elszakadás, a szeretet hiánya felébreszti a gyerekekben az ösztönös védekezést, a tagadást, ebben a környezetben azonban lehetetlenség dacolni az idővel, hiszen az nem eltelik, hanem „van”, az ösztönökön való felülkerekedés legjobb színtere pedig az emberi lélek. Lényegében tehát sokkal fontosabb helyszínt kapunk, mint maga az iskola. Ottlik a gyermeki szereplők révén elénk tárja mindazt, amit a felnőtteknek már sosem lesz merszük kimondani.

A regény előszeretettel használ szimbólumokat, erről külön lehetne írni, én viszont ezekből csak két szembetűnő bibliai utalást emelnék ki. A kőszegi főtéren áll egy sgraffitós ház, amelynek felirata ihlette a regény leghíresebb fejezetcímét: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.” Ez az idézet Salamon könyvéből származik, és magyarra fordítva így hangzik: „Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő istené.”

A másik utalás már nem ennyire egyértelmű, Medve fekete kéznyomát a falon rengetegféleképp lehet értelmezni. A 2017-es emelt magyar érettségi feladatsor azonban másféle szemszögből világít ra erre a mozzanatra. „Bibliai eredetű kifejezés, melyet egy ószövetségi történet szerint testetlen emberi kéz ujja írt egy királyi palota falára. Dániel próféta királyi kérésre megfejtette az írást: ’Isten számba vette királyságodat, és véget vetett neki, megmért a mérlegen, és könnyűnek talált’. Ottlik szövegében általánosított jelentése „intés, intő jóslat”. A sort még a végtelenségig lehetne folytatni, végezetül azonban a regényből az egyik legtöbbet emlegetett idézetet hoznám, amely egyben a szerző ismérve is.

„Az iskolában eltöltött idő „egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére.” Ebből fakad az elhallgatás törvénye, amely meghatározza az egész regényt, és az író stílusát. „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni − mondja Ottlik −, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai − a hallgatás mélyén − sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet.”

Ezzel kapcsolatban érdekes megemlíteni Balassa Péter gondolatait is: „Ha lehet mondani − (...) −, akkor az Iskola a határon több száz oldalával együtt legszűkszavúbb könyveink egyike. Nem sokat beszélnek itt, vezényszavak és parancsok pattognak inkább, meg mondatfüzéreket összerántó, rövidítő mássalhangzók torlódnak össze az alig mozgó ajkakon. Érthetetlen nyelv hangzik föl, amit akkor és ott mindenki ért és beszél; káromkodásokból font vesszőcsapások és szeretetérintések; nem civileknek való beszéd ez. Amennyivel közelebb áll a hallgatáshoz, mint a társalgáshoz, annyival közelebb az értéshez is.”

Összegzésként tehát Ottlik nem csak az újszerű időkezelésével, a szereplők belső harcaival alkotott maradandót az Iskola a határonban, hanem a történet mögött húzódó kimondatlan és kimondhatatlan üzenetekkel, amelyeket mindenkinek magának kell meglelnie. Talán ezért van az, hogy időnként újra kézbe kell vennünk ezt a bizonyos regényt, amely mintha minden alkalommal valami mást is közvetítene. Maga az író sem tekinti lezárt egységnek a műveit, ezért majd az emlékezet és a köztudatban élő Ottlikról kialakított képünk ,,írja tovább" Bébé és Medve történetét is.

További olvasnivalóért ajánlom ezt az oldalt, ahol megtudhattok egyet s mást az igazi szereplőkről és a sorsuk alakulásáról: https://www.origo.hu/kultura/20120525-ottlik-geza-iskola-a-hataron-szereploinek-tovabbi-sorsa.html

Aki pedig magáról a katona alreál iskoláról szeretne olvasni, annak ezt ajánlom, ahol részletesen olvashat róla: https://epa.oszk.hu/03300/03366/00104/szell.htm

Képek forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum

Felhasznált irodalom: Fűzfa Balázs: „…Sem azé, aki fut…”  Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a hagyomány, a prózapoétika, a hipertextualitás és a recepció tükrében