2022. március 23., szerda

Szczepan Twardoch

 

Kedvelem a kortárs lengyel irodalmat, különösen Szczepan Twardoch regényeit, akinek már pár éve intenzíven figyelemmel kísérem a munkásságát. Az első könyv, amelyet tőle olvastam (Morfium) teljességgel meggyőzött arról, hogy rá nagyon is érdemes odafigyelni. Az előző féléves egyetemi Lengyel kultúra óra pont kapóra jött, hogy mélyebben elmerülhessek a vele készített számos interjú és a körülötte kialakult megosztó légkörben. A szerző nálunk még nem túl ismert, hazájában azonban a népszerűsége ellenére sokan nincsenek elragadtatva tőle. Én személy szerint nagyra tartom az írói stílusán és fontos témaválasztásait, az pedig tagadhatatlan, hogy egyre jelentősebb íróvá válik Közép-Európai viszonylatban (is). 

 A lengyel-magyar barátság napjának alkalmából megosztom veletek a dolgozatomat, amelyben kicsit a dolgok mélyére ástam.




Szilézia a mai Lengyelország legiparosodottabb területe, ahol a cseh és a német hagyományoknak is egyaránt nagy hatása van a lakosságra. Ebben a színes etnikumú régióban látta meg a napvilágot Szczepan Twardoch 1979-ben. Manapság egyre többször lehet találkozni a nevével a lengyel kortárs irodalmi körökön belül, hiszen Twardoch az újságcikkei, interjúi és regényei révén olyan aktívan részt vesz a művészi közéletben, hogy mára már az egyik legmeghatározóbb alakjának tartják. Évről évre újabb könyvei jelennek meg, sőt a Król-ból, a magyarra is lefordított Király című regényéből, most már nem csak színházi feldolgozás készült, hanem a tavalyi év folyamán tévésorozatot is készítettek belőle, amihez az író szintén hozzájárult – többek között a forgatókönyvírásban is segédkezett. Hazájában elnyerte a legrangosabb irodalmi díjakat, köztük a Nike közönségdíját, 2012-ben a Polityka hetilap Paszport díját, illetve a Śląski Wawrzyn irodalmi díját, amelyet a magyarul szintén megjelent Morfium című regényével nyert el.[1] Az elismerések listájának azonban még nincs vége, számos további díjra jelölték a munkásságáért.

Ennek fényében sokak számára megdöbbentő lehet, hogy Twardoch a saját elmondása alapján mégsem tartja magát lengyelnek – sokkal inkább sziléziainak. 2016-ban a Librarius Kortárs Kult Magazin munkatársának adott interjújában határozottan megfogalmazza: „Alapvetően kétnyelvű vagyok, születésemtől hét éves koromig csak sziléziai nyelven beszéltem, az irodalmi lengyel nyelvvel akkor találkoztam először, amikor iskolába kerültem. Így a lengyel számomra „második nyelv” volt, hiszen a sziléziai nyelv bár csak egy dialektus, mégis markánsan megkülönböztethető. Szilézia és a sziléziaiak története mindig is határhelyzet volt, a sziléziaiak mindig is döntéskényszerben voltak, hogy ők most lengyelek, vagy németek-e.” [2]

„Soha nem gondoltam magam lengyelnek, csak lengyel nyelven író alkotónak. Én sziléziai vagyok, még akkor is, ha bizonyos összefüggésekben ez a meghatározás sok negatívumot hordozhat. A sziléziaiság számomra azt is jelenti, hogy se nem lengyel, se nem német. Akkor viszont marad a kérdés, ami végigkíséri az életemet: ki vagyok én? A sziléziaiság egészen furcsa helyzet, sok elhallgatott történelmi momentummal bír, miközben felölel legalább nyolcszáz évet. Például szinte minden sziléziainak volt legalább egy olyan nagyapja, aki a Wehrmacht-ban szolgált… Ez az egész helyzet azért is érdekes, mert Lengyelországban nem nagyon érdemes ilyesmiről beszélni, nem akarják meghallani.”[3]

2013-ban a Dziennik Zachodni honlapján megjelent interjúban tovább faggatták a lengyelekhez való kapcsolatáról.[4] Twardoch azt válaszolta, hogy lenyűgözi őt a lengyelség, hiszen lengyelül gondolkozik és lengyelül írja a könyveit is, azonban úgy tartja, hogy ő nem tartozik a lengyel kultúrához. Kívülállóként látja magát, aki nem vesz részt a nemzeti közösségben.

Szintén 2013-ban – egy évvel azután, hogy a Morfium regénye elnyerte a Pasztport díjat –, a Polityka hetilappal készül interjújában még mélyebben vallott erről a témáról[5]. A sziléziai nyelvet még a nagyszüleitől tanulta, és már az ő ősei is különböző nemzetiségűeknek vallották magukat. A 19. században korai éveiben még lehettek „szláv ajkú sziléziaiak”, és közben lengyelek meg poroszok is. Twardoch elmesélte, hogy a családi történeteket főképp a nagypapájának köszönheti, aki ráébresztette őt arra, hogy a történelem nem egészen olyan, amilyennek az iskolában tanították neki, majd hozzátette, hogy a történelem egy kiváló lehetőség megismerni azt, hogy honnan származunk, milyen identitással bírunk, és milyen etnikumhoz tartoztak az őseink. Az is felmerült már benne, hogy egyszer a saját felmenői történetét is megírja. A háború előtt a családja a határ mindkét oldalán élt, így a nagypapája a lengyel Knurówból járt át vacsorázni a nagymamájához a németországi Żernicába. 

Twardoch maga is csak pár kilométerre lakik a határtól egy kis településen, Piechowice-ben. Szerinte a határvidékiek „sajátossága”, hogy megválaszthatják a nemzetiségüket, aminek lehet akár morális, akár etnikai jelentősége – ez olyasmi, amit gyakran nem értenek meg a Lengyelország központjából érkezők, mert „a nemzetiség nem olyan velejáró, mint például a vércsoport, amely a születésünknél fogva megmásíthatatlan.”

Az írónak tehát bőven volt miből merítkezni mind a Lengyelország történelmét, mind a saját családjának történetét tekintve. Nagy figyelmet fordít arra, hogy igazi regényeket írjon, [6] és messzire elkerülje a ponyvát, amibe belefogni szerinte időpocsékolás lenne: „Az élet olyan rövid, nem fér bele, hogy olyan könyveket írjak, amiket az olvasó már az elolvasás után öt perccel elfelejt.”[7]

A szerző a saját hovatartozásáról való határozott nézetei ellenére, a leghíresebb regényének, a Morfiumnak – amely meghozta számára a nagy áttörést –, nem Sziléziát választotta helyszínéül, hanem magát Varsót.

2013-ban a regény megjelenése után a Polska Times kultúrmagazinban is feltűnt a neve, ahol nagy jövőt jósoltak neki a kritikusok, miszerint ez a (akkor) „34 éves lengyel, kissé régimódi eleganciával rendelkező fiatalember az egyik legjobb lengyel íróvá nőtte ki magát az elmúlt években.”[8] Nem kergeti a divatot, és nem fél provokatív eszközökhöz nyúlni, amely időnként megbotránkoztatja a közvéleményt. Mindazonáltal Twardoch kijelentette, hogy nem azért ír, hogy bárkit is felháborítson, vagy provokálni akarjon. Csak arról ír, ami az ő számára fontos.[9]

A Morfium megírásába hatalmas munkát fektetett, hiszen egy ilyen részletgazdag kaliberű regény létrehozásában kulcsfontosságú szerepet kap a hitelesség. Maga a könyv csaknem két évig íródott, de még mielőtt papírra vetette volna a cselekményt, mélyreható kutatómunkát végzett. Korabeli újságokat olvasott, alaposan áttanulmányozta Varsó régi térképeit, vagy éppen a már nem aktuális telefonkönyveket, amelyek néha meg is ihlették – bevallása alapján egyik szereplőjének neve azokból származik.[10] Visszaemlékezéseket és folyóiratokat is felkutatott, amelyek közül számára leghasznosabbnak az egykori Honi Hadsereg hírszerző tisztjének, Kazimierz Leskinek a naplója bizonyult. Ezek a személyes feljegyzések rengeteg adalékot adtak neki a regényhez.[11]

A Morfium a második világháború kitörésének évében, 1939-ben játszódik Varsóban, amikor a lengyel polgárok éppen csak ismerkednek a német megszállással és az elnyomás következményeivel, a világ pedig lassacskán ráébred, hogy a húsz éves békeidőszaknak ezennel végleg vége szakadt.

A regény főszereplője, Kostanty Willemann egy bohém életet élő morfinista, akit hidegen hagynak a hazafias jelszavak, igazi antihős, mégis egy átlagember, aki mellett valószínűleg mi is nap, mint nap elmegyünk az utcán. Elveszett, bizonytalan, másoktól függő, a legnagyobb szégyene azonban, hogy a háborús időkben – családapaként és férfiként –, nem önszántából fog fegyvert, hogy megvédje a hazáját vagy a szeretteit – hanem félig belekényszerítik, félig pedig a véletlenek sorozatának köszönhető. Holott pont a hazafiasság az a téma, amelyről a lengyelek különösen szeretnek olvasni.

Twardoch-nak viszont más tervei vannak, nem farag nemzeti hőst Kostekből, és az elvártakkal ellentétben hagyja belesodródni a lengyel hazafiak soraiba, anélkül, hogy a főszereplője valóban harcolni akarna. A századában lévőket a szerző név szerint is meg tudja nevezni a kutatómunkája során végzett rengeteg forrásanyag révén[12]– velük ellentétben azonban Kostek kitalált személy. Twardoch a regény során a lengyelség szimbólumává emeli őt, egyre szélsőségesebb személyiségnek ábrázolva, aki nemhogy a saját céljait, és az elveit, de még önmagát sem tudja definiálni igazán.

A szerző kiválóan megjelenítette benne azon több nemzeti identitás között való vívódást, amelyet ő maga is érezhetett – habár a Polytika magazinnak elárulta, hogy benne és Kostekben nincs sok közös vonás, azt leszámítva, hogy mindketten feltették már életükben a „ki vagyok én?” kérdést. Twardoch azonban nem éli meg olyan fájdalmasan ezt a nemzeti sorskérdést, mint a hőse.[13] Egy másik interjújában még többet mesélt a főszereplő és az író közti viszonyról: „Minden hősöm, minden helyzetben belőlem nő ki, nincs más alapanyag, a hősök személyiségét saját magamból kell felépítenem: a nőt, a gyereket, a szentet, (…) a hőst, az árulót. Ha a főhős erejéről írok, az az én erőm, ha a kétségeiről van szó, azok a kétségek belőlem jönnek… Ez egy összetett, intenzív és intim viszony a főhős és az író között.”[14]

Mindazonáltal Kosteket éppen azért tartja nagyon lengyelnek, mert genetikailag nem az. A „lengyelség férfiasságának hiánya tükröződik benne” [15], hiszen a saját tehetetlenségébe belenyugodva sodródik az árral, és nem hoz önálló döntéseket, amelyek esetleg megváltoztathatnák az élete irányát. Talán a végzete is elkerülhető lenne, ha tenne ellene valamit. Kostek „származása és neveltetése szerint – ugyanúgy lehetne német megszálló, mint ahogy lengyel hazafi is.” [16]– írja Grozdits Hahó a Liberalizmus oldalán megjelent kritikájában. „Ráadásul a rég halottnak hitt apja a megszálló német hadsereg tagjaként érkezik Varsóba, ő maga pedig németsége okán válik fontossá és használhatóvá, mint lengyel ellenálló.”

 „Lengyelországban és itthon is, a „nemzethez tartozás” valami misztikus, ősi, vérségi-genetikai, spirituális kérdés. A valóság nem ezt mutatja: nemzethez tartozni jobb esetben döntés/választás, rosszabb esetben pedig sodródás…”[17]

Twardoch a Morfium hősén keresztül mélyen gyökerező társadalmi kérdéseket feszeget, bőkezűen bánik a társadalomkritikával, amelyhez gyakran nem is kell túlságosan a sorok mögé tekintenie az olvasónak. A könyve hatalmas visszhangot váltott ki, hiszen a szerző már a témaválasztással darázsfészekbe nyúlt, ám Kostek alakja azzal, hogy nem követte az addig jól bevált sémára felépülő hazafi szerepét, rendkívül megosztotta a kritikusokat. A nemzeti hősi eposz ugyanis elmarad, helyette egy lecsúszott morfinista ténfereg a varsói alvilágban, akit csupán a saját vágyai vezérelnek, és nem alkalmas arra a posztra, hogy Lengyelország megmentője legyen – sokkal inkább arra, hogy felnyissa a szemünket a másik oldalra, amely valahol a mítoszokon túl rejtőzik.

Twardoch egy olyan valóságba enged nekünk betekintést, amelyet mára már bőségesen idealizáltak mind a történészek, mind a regényírók. Twardoch azonban megpróbál leszámolni ezzel a romantikus ideállal, túllép a jól megszokott háborús sztereotípiákon, és nem egy olyan múltba kalauzolja az olvasót, ahol mindenki kötelezően ég a hazafias vágyaktól, mert az író számára a mítoszokat teremtő hősök nem emberiek – akik pedig mégis megőriztek valamennyit az emberi esendőségükből, azok már kevésbé mondhatók hősöknek. Twardoch tudta, hogy milyen érzékeny témát vett célba, hiszen a második világháború korai évei alatt, illetve az 1944-es varsói felkelés során számos „nemzeti hős” született. De talán a hőssé, lengyellé vagy németté váláshoz is elég pusztán a véletlen – ahogyan Kostek esetében?

Az író, amikor hazánkban, Budapesten járt a Morfium magyar megjelenése alkalmából, fel is tette a súlyos kérdést: „Miért pont a magyarok és a lengyelek azok, akik nem tudnak szembenézni a saját történelmükkel? Miért van az, hogy ez a két nemzet Európa közepén ma is azzal van elfoglalva, hogy a saját történelmi ártatlanságában tetszelegjen? Miért nem lehet sem ott, sem itt szembenézni a történelmi múlt tényeivel?”[18]

Az őszinteségét sokan nem méltányolták, a Morfium alaposan felborzolta a kedélyeket, de körülötte kialakult botrány viszont csak még nagyobb hírnevet eredményezett, az óriási visszhangban pedig sokan reménykednek, hogy egyszer egy irodalmi Nobel-díj várományosa is lehet.

A szerző arra a kérdésre, hogy követi-e a velős kritikákat, így válaszolt: „Persze, elolvasom, néha egészen jól mulatok, máskor bosszankodom, megesik, hogy feldühítenek. De nem bocsátkozom vitákba.” [19] Korábban frappánsan megfogalmazta: „Az az író, aki vitatkozni kezd a kritikusaival, számomra egészen groteszk figurának tűnik.” Majd így folytatta: „Néhány embert felidegesített (…), de ezzel számoltam is. Talán ez is azok közé az okok közé tartozik, ami miatt olyan sokan kíváncsiak rá. Az író nem paradicsomleves, nem kell mindenkinek szeretnie.”[20]

Twardoch fontosnak tartja a művészetben – különösen az irodalomban –, hogy képes egy olyan világot teremteni, amely másképp megismerhetetlen volna. Elkerülhetetlen, hogy az írásaival valakit meg ne sértsen, akár a lengyel identitás nagy kérdéseivel foglalkozik, akár a nemzeti hősi eposzokra való újszerű rávilágítással kísérletezik. „Mert minden fontosnak és értékesnek valahol fel kell háborítania valakit.”[21]

„Vannak az életnek és a valóságnak olyan szférái, amiket csak a művészet segítségével lehet megközelíteni és felszínre hozni. Az irodalomnak ez fontos szerepe: hozzányúlni olyan dolgokhoz, amikhez másként nem lehet. A történelmi traumák feltárásában és felszínre hozásában óriási szerepet kaphatnának az írók, de ezt a szerepet nem szabad összetéveszteni azzal, amit az „elkötelezett irodalom” művel. Az irodalom olyan kérdéseket vet fel, amelyek – jó esetben – áttörhetnek az érvényüket vesztett gondolkodási sémákon.”[22]



Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)