Semmit, uram (novella)

 A Gabo kiadó ,,Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2022" pályázatára írt, kiemelésben részesült novellám, amelyben a vallás és egy csipetnyi sci-fi keveredik egymással.

MARTON EMMA

SEMMIT, URAM

  

Találkoztam egy megtisztult leprással még mielőtt elterjedt volna a hír, hogy a názáreti látóvá teszi a vakot, és meggyógyítja a poklosokat. Az ápolatlan koldust, aki legyőzte a betegséget majdnem megkövezték, amiért elhagyta az elkülönítettek helyét, és nem kiáltott előre, hogy tisztátalan, ahogyan azt kell, hanem félhangosan dudorászva közeledett; ugyanazokat a rongyokat viselte, mint azelőtt, habár a szakadt ruháin át már semmi nyoma nem volt a fekélyeknek, mindent elégettek, amit levetett magáról, majd körbetáncolták a tüzet, és jött egy pap, aki maga véreztette ki a madarat, és azt locsolta a megtisztultra, de ezen a ponton már nem néztem tovább a rituálét, mert olyan heves irigység tört rám, hogy úgy éreztem, menten felemészt, ha csak egyetlen másodperccel is tovább bámulom őket, és amikor elfordultam, jött az örökös gondolat: a názáreti nem halt meg.

Jézus nem halt meg. Még nem. Már elveszítettem az időérzékem, ezért nem tudom biztosan, mennyi van hátra addig a végzetes napig, a pletykákból viszont arra következtetek, hogy időben érkeztem, még nincs minden veszve, már csak meg kell találnom őt – milyen egyszerűen hangzik –, a napjaim azonban vészesen fogynak, épp úgy meg vannak számlálva, ahogy a poklosok, a rómaiak és az írástudók napjai is, de ők nem tartják úgy számon az órákat, a perceket, mint én, és jobb is így, mert éppen ezért bőven jut felesleges idejük arra, hogy pletykálkodjanak Jézusról, ezek a szóbeszédek pedig elvezetnek hozzá, igen, az a nagy tervem, kihallgatom a vásárokon a kereskedőket, a kútnál beszélgető asszonyokat, a madarakat feláldozó papokat, és a hallottak alapján követem a názáretit, hetek óta ebbe a tervbe kapaszkodom, ebbe az utolsó szalmaszálba, keresem a lábnyomát a porban, a hátrahagyott jeleket a megérintett házfalakban, mintha a csoda rányomta volna a bélyegét, és már pusztán ugyanabban az ajtófélfában megkapaszkodni, amelynek egy nappal vagy tizennyolc órával azelőtt ő is nekitámaszkodott több reménnyel töltene el, mint az a részletes harmincnyolc oldalas orvosi tájékoztató a röntgenfelvételek mellékleteivel az elektronikus postafiókomban, amelyek beérkezését tizedmásodpercre pontosan jelzi a cella falába beépített monitor, az a kis felbukkanó ikon – csipp-csipp –, egyszerűen az őrületbe kergetett. Hát ezért vagyok itt.

Jézus nem halt meg. Én viszont előtte meg fogok, rémisztően valószínűnek tartom, hogy még őelőtte utolérnek az orvosi kiértékelésben taglalt tünetek, az óra ketyeg, azt mondja, tik-tak, az idő lejár, és nincs az a modern technológia, nincs az a pénz, amely adhatna még egy napot, hogy éljek, csip-csip, jelez a monitor, újabb felvétel az elsorvadó szívemről, élőben nézhetem végig a halálomat, de a szívem tiltakozik, dibb-dobb, mert nem azért szeltem át a történelmet, adtam el minden ingóságomat, és lettem én a program első önként jelentkezője az óvadék letétele után, hogy itt és most a cél előtt kudarcot valljak – sem rácsok, sem törvények, sem évezredek nem tarthattak vissza, a szívemnek azonban nem tudok parancsolni, akárcsak az óra, visszafelé számol, azt mondja, dibb-dobb, az idő lejár, és úgy fogok meghalni, hogy semmit sem leszek képes felmutatni, semmi maradandót nem hoztam létre, hiszen nem azért vagyok itt, hogy megmentsem a názáretit, hanem azért, hogy ő mentsen meg engem, én nyomorult.

Jézus nem halt meg. Ahogyan én sem – még nem –, ám kétezer év távlatából ez már mit sem számít az igazgatóság testületének a programból, akik arról győzködtek, hogy sült bolond vagyok, a börtönben töltött idő teljesen elvette az eszemet, hiszen a názáreti nem létezik, válasszak egy másik történelmi kort, bármelyiket, én azonban nem tágítottam, ide akartam jönni, most pedig már én sem létezem a számukra – csak a pénzem létezik, egy élet félretett tartalékai, amit a szabadon bocsátásomért fizettem, és az a pénz, amiben majd ők fognak fürdeni, miután nyilvánosságra hozzák az első sikeres kísérleti alanyról szóló prezentációjukat, de lényegtelen, hogy mit írnak majd rólam – ha írnak egyáltalán, elismerve a létezésemet –, hiszen nekik mindegy, hogy a huszonharmadik században halok-e meg, vagy kétezer évvel korábban, abban bíztak, hogy nem élem túl már a megérkezést sem, különben adtak volna legalább egy videokamerát, hogy megörökítsem az utamat, az emberiség egy újabb nagy ugrást tehessen, és elérkezhessen az új korszak hajnala, a tudósok számára pedig az elismerés és a jólét addig sosem tapasztalt mértéke.

Jézus nem halt meg. Ő él, és ebbe a gondolatba kapaszkodva a régi életem már csak álomképnek tűnik, elérhetetlen messzeségben lebegő villanások, ideát sokkal vékonyabb a halál és az élet közti fátyol, mint hittem, de a jövő felé nyíló ablak zárva marad, még a falai is megvastagodtak, egyszerűen áttörhetetlen, és ilyen kilátásoknál milyen jólesik kimondani, hogy nem küldtek, senki sem küldött, hanem magamtól jöttem – így már meg tudnék békélni azzal a gondolattal is, hogy nem lesz visszatérés: ha meggyógyulok, nem számít, hogy itt kell maradnom, letelepszem, családot alapítok, beilleszkedem a társadalomba, hogy a leszármazottjaimon keresztül kétezer év múlva bezáruljon a kör, és rájöjjenek arra, hogy még ennyi idő alatt sem tanult meg az ember beletörődni a megmásíthatatlanba, és emiatt képes átszelni az egész univerzumot, hogy megtalálja a megoldást, az enyhülést – vagy azt a valakit, aki mindenkinek feltétel és fizetség nélkül adja a gyógyulást –, egérutat nyerni a halál elől, igen, erről szól ez az egész, csak néhány plusz napról, hogy azzá válhassanak, akivé egész életükben addig nem volt merszük, nekem is csak néhány plusz nap kéne, és egy új emberré válnék, megcáfolnám a lehetetlent, a korom összes elméletét – de jobban belegondolva talán mégsem –, nem kérkednék a gyógyulásommal, nehogy az orvosok új kísérleti alanya legyek, és élve felkoncoljanak, mialatt a válaszokat keresik bennem, nem, egyszerűen csak élni akarok, élni, akár az én időben, akár itt, de élni, élni, ahogy a szívem mondja, dobb-dobb-dobb, az idő lejár.

Jézus nem halt meg. A nyomába szegődtem, így ezt már biztosan tudom, étlen-szomjan bolyongok az utakon, eddig nem volt szavam a halálra, nálunk csak a kórházban, csendesen a párnák között, vagy magányosan és görcsökbe rándulva létezett a cella padlóján – ha az őrök kijöttek a béketűrésből, és a kék fényben izzó, szikrázó botjaikkal példát statuáltattak valakivel arról, hogy mi az elvárt viselkedés –, de az más volt, nem olyan, mint itt, a keresztre feszítés ezerszer rosszabb a szikrázó botoknál, meg hogy aztán közszemlére tegyék a halottakat, hagyják körülöttük dongani a legyeket, mindez más, sőt, még az út pora is más – nem csupán köhögök tőle, hanem egyenesen fuldoklom, lemegy a torkomon, lélegezni sem bírok, mintha a golgotai szenvedés előígérete volna.

Jézus nem halt meg. De meg fog, és pontosan ilyen halál vár rá majd rá – vagy rosszabb –, nem bírom a hullák bűzét, a szemtelen legyeket, a tikkasztó forróságot, a lovak dobogását, az üvöltöző rómaiakat, a néha felhangzó korbács hangját, nem ezekhez a zajokhoz szoktam, a szabályok megkövetelték, hogy csend legyen a cellában, de a látogatási időkben sem beszéltem sokat, akkor is suttogva, lánccsörgés és a sportcipőm surrogása töltötte be a napjaimat – apropó, a sportcipőm –, nem bírtam megválni tőle, a gyűlöletes saru csak feltörné a lábamat, ráadásul az utat gyakran tarkítja állatürülék, nem csoda, hogy a szolgáknak jut a vendégek lábmosása, a kék sportcipőmet bámulom, ez a kényelem az egyetlen örömforrás számomra, elhagyom benne a várost, napszálltakor megállok pihenni, de alighogy leroskadok a sáros fűre, meghallom a kiáltást; egy élőhalott tántorog felém, hadonászó kezéről lógnak a rongyok, és ekkor döbbenek rá, hogy eltévedtem, rettenetesen eltévedtem, és nem akarom megvárni, amíg a leprás két méternél közelebb jön, már fel is pattanok, hogy elfussak, de ekkor újra kiált, megállít, hívogat, int, hogy kövessem, és habár belém villan a gondolat, hogy ha meg akarom találni a názáretit, akkor a poklosok között kellene keresnem – hiszen nekik van szükségük az orvosra, nem az egészségeseknek –, már attól kavarog a gyomrom, ha beleszagolok a bűzbe, amit felém sodor a szél, pedig a megoldás itt van előttem, élénken emlékszem a megtisztult leprásra, talán újra tanúja lehetek a lehetetlennek, ezért erőt veszek magamon, és az arcomat eltakarva követem őt, miközben elszáradt fák gyökeire taposok, és győzködnöm kell magam, hogy nem levált emberi ujjak azok, aztán hamarosan megérkezünk a barlang szájához, odabentről patkányként nyüzsgő emberek nyögése hallatszik, kelésekkel borított végtagok kapaszkodnak a fény felé, megtippelni sem tudom, hányan zsúfolódhattak össze az árnyékban, a legtöbbnek már üszkösödik a keze – és hiába vakarják hólyagokat, amíg ki nem serken a vérük, már a fájdalmat sem érzik –, és ekkor, mielőtt szólhatnék, hirtelen valamennyien megdermednek, de nem az én jövetelemre: valaki áll mögöttem.

Jézus nem halt meg. Megfordulva most már a saját szememmel látom, nem olyan mint, amilyenre számítottam, koszos, kócos, és ahogy közelebb érve leguggol a leprásokhoz, észreveszem a még vérző sebet a halántékán – megüthették –, de mosolyog, és olyan nyugodtság árad belőle, hogy azt sem bánnám, ha mégis meghalnék itt helyben, a leprások visszahúzódnak, ám az egyikük, aki már a végét járja, csak fekszik, nézi őt, és amikor megérinti a ruhája szegélyét, a hosszú évek szenvedése egy csapásra semmivé lesz, megállítja a halált, amely elevenen felfalta őt, majd ezt látva mind előmerészkednek a barlangból azok, akik elveszítették az orrukat, fülüket, mert most visszakapják emberi mivoltukat, és a fekélyes hólyagok úgy peregnek le róluk, ahogyan a megszáradt sarat söpörnék le a bőrükről, miközben én azon tűnődöm, hogy a názáreti miért nem fehérben van, ahogyan a legtöbb festmény ábrázolja, de mégis ő az, más nem lehet, a tekintete úgy lángol, mintha tűzbe merednék, aztán felém fordult, két kezébe fogta az arcomat, és a szívem azt mondja dibb-dobb, dibb-dobb, és ver tovább, és tudom, hogy sokáig fog még verni, hónapokig, évekig, évszázadokig, aztán a csuklómra mered, és arra gondolok, nem, az kizárt, hogy ismerje ezt a jelet, amit a börtönből való távozásom napján kaptam, hogy a bőrömbe égetve ott virítson a múltam, és társadalom tudja, hogy hol senyvedtem évekig, mielőtt eldöntené, hogy enged-e újra beilleszkedni, de nem akarom mindezt elmondani neki, ezért tovább néztem őt, méghozzá abban a tudatban, hogy sokan ölnének érte, hogy láthassák azt, amit most én; – Hogy hívnak? – hallottam már valaha ezt a hangot, nem csak egyszer, sokszor, az álmaimban, az anyaméhben – János – felelem, a halálraítéltek hangján, többet nem szólok, nem is kell, már pontosan tudta, hogy ki vagyok, és ki voltam valaha egy másik időben: tolvaj, bűnös, koldus, tanítvány, mindegyik arcomat ismeri, ezért szeltem át korokat, ezért az érzésért, ahogyan most rám mosolyog.

Jézus nem halt meg – és én sem fogok meghalni, most már tudom, a szívem újult erőre kapott, és miután örvendezve széjjelfutnak a leprások, hogy hírül vigyék a csodát, a názáreti ismét a nevemen szólít, és nem kell kérnie, hogy menjek vele, felállok és követem, az ő saruja és az én sportcipőm nyomot hagytak a porban, együtt lépdelünk, majd bekísér egy házba, ahova ugyanahhoz asztalhoz ülünk le, sok vendége érkezett még rajtam kívül, itt vagyunk mind a tizenketten, évezredek találkoznak ebben a szobában, és rám vár az utolsó üres hely a félig lángvörösre, félig zöldre festett hajú férfi mellett, aki Júdásként mutatkozik be, hosszú zsákruhája elrejti a csuklóján a maga jelét, de nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, ő is egy másik kor számkivetettje, a végtelen zarándoka.

Jézus nem halt meg. De most bejelenti, hogy holnap érkezik majd el a napja, ez az utolsó közös étkezésünk, az utolsó, hogy igazán együtt vagyunk, aztán hozzáteszi: Mindannyian hű tanítványaim vagytok, szétküldtelek benneteket a világban és végül mind visszataláltatok hozzám – egyesével végigtekint rajtunk –, mondjátok hát, mit hoztatok? – és egyszerre mozdul a huszonkét kéz, tizenegy ember keze, Júdás előhúzza a Bibliát és az asztalra fekteti – talán a vacsora után dedikáltatja az első oldalon –, a többiek is sorra bemutatják koruk nagy találmányait, csillagtérképet, aranyórát, gyémántokkal és drágakövekkel díszített koronát, a názáreti azonban pillantásra sem méltatja őket, felém fordul, a szoba elcsendesül, elviselhetetlenül hosszan időzik rajtam a tekintete, a kék cipős apostolán, János – kérdezi szelíd dorgálással –, te mit hoztál nekem? – a hangja betölti a teret, a szívem megugrik, hogyan mer engem számon kérni, fél életemben egyetlen vétekért szenvedtem, mindenemet eladtam, csakhogy a nyomára akadhassak, miért várja, hogy még ajándékot is hozzak, aztán eltelik még egy perc, és a haragom lassan elcsitul, hiszen ő nem csupán meggyógyított, hanem odaadta az egész világot, hát miért ne merne számon kérni – könnycsepp gördül le az arcomon, nem tudtam, hogy sírok –, János, János, minden szívdobbanásom ezt visszhangozza, mégis mit tudnék felmutatni, ami ne lenne meg neki, mindent megkaptam tőle, és ennek töredékét sem bírom visszafizetni: évezredeket kellett átszelnem ahhoz, hogy ezt megtudjam – a lába elé borulok, Semmit, uram – felelem –, semmit, sem hoztam, csak a szívemet, a názáreti csendes elégedettséggel felsegít, mert lám, az ő szeretett Jánosa jól felelt, elhozta a meggyógyított szívét, és a lábai elé helyezte, és ez a szív még hónapokig, évekig, évszázadokig fogja azt mondani, hogy dibb-dobb, dibb-dobb, így aztán Júdás irigy tekintetétől kísérve, felszáradó könnyekkel visszaülök az asztalhoz, a názáreti kitölti a bort, és így szól: Eljött az idő.

Kezdetét veszi az időutazók utolsó közös vacsorája.