A Gabo kiadó ,,Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2022" pályázatára írt, kiemelésben részesült novellám, amelyben a vallás és egy csipetnyi sci-fi keveredik egymással.
MARTON EMMA
SEMMIT, URAM
Találkoztam
egy megtisztult leprással még mielőtt elterjedt volna a hír, hogy a názáreti látóvá
teszi a vakot, és meggyógyítja a poklosokat. Az ápolatlan koldust, aki legyőzte
a betegséget majdnem megkövezték, amiért elhagyta az elkülönítettek helyét, és nem
kiáltott előre, hogy tisztátalan, ahogyan azt kell, hanem félhangosan
dudorászva közeledett; ugyanazokat a rongyokat viselte, mint azelőtt, habár a
szakadt ruháin át már semmi nyoma nem volt a fekélyeknek,
mindent elégettek, amit levetett magáról, majd körbetáncolták a tüzet, és jött
egy pap, aki maga véreztette ki a madarat, és azt locsolta a megtisztultra, de
ezen a ponton már nem néztem tovább a rituálét, mert olyan heves irigység tört
rám, hogy úgy éreztem, menten felemészt, ha csak egyetlen másodperccel is
tovább bámulom őket, és amikor elfordultam, jött az örökös gondolat: a
názáreti nem halt meg.
Jézus nem halt meg. Még nem. Már elveszítettem az
időérzékem, ezért nem tudom biztosan, mennyi van hátra addig a végzetes napig, a
pletykákból viszont arra következtetek, hogy időben érkeztem, még nincs minden
veszve, már csak meg kell találnom őt – milyen egyszerűen hangzik –, a napjaim azonban
vészesen fogynak, épp úgy meg vannak számlálva, ahogy a poklosok, a rómaiak és az
írástudók napjai is, de ők nem tartják úgy számon az órákat, a perceket, mint
én, és jobb is így, mert éppen ezért bőven jut felesleges idejük arra, hogy
pletykálkodjanak Jézusról, ezek a szóbeszédek pedig elvezetnek hozzá, igen, az a nagy tervem, kihallgatom a vásárokon a kereskedőket, a kútnál beszélgető
asszonyokat, a madarakat feláldozó papokat, és a hallottak alapján követem a
názáretit, hetek óta ebbe a tervbe kapaszkodom, ebbe az utolsó szalmaszálba,
keresem a lábnyomát a porban, a hátrahagyott jeleket a megérintett házfalakban,
mintha a csoda rányomta volna a bélyegét, és már pusztán ugyanabban az
ajtófélfában megkapaszkodni, amelynek egy nappal vagy tizennyolc órával azelőtt
ő is nekitámaszkodott több reménnyel töltene el, mint az a részletes
harmincnyolc oldalas orvosi tájékoztató a röntgenfelvételek mellékleteivel az
elektronikus postafiókomban, amelyek beérkezését tizedmásodpercre pontosan
jelzi a cella falába beépített monitor, az a kis felbukkanó ikon – csipp-csipp
–, egyszerűen az őrületbe kergetett. Hát ezért vagyok itt.
Jézus nem halt meg. Én viszont előtte meg fogok, rémisztően
valószínűnek tartom, hogy még őelőtte utolérnek az orvosi kiértékelésben
taglalt tünetek, az óra ketyeg, azt mondja, tik-tak, az idő lejár, és
nincs az a modern technológia, nincs az a pénz, amely adhatna még egy napot,
hogy éljek, csip-csip, jelez a monitor, újabb felvétel az elsorvadó
szívemről, élőben nézhetem végig a halálomat, de a szívem tiltakozik, dibb-dobb,
mert nem azért szeltem át a történelmet, adtam el minden ingóságomat, és lettem
én a program első önként jelentkezője az óvadék letétele után, hogy itt és most
a cél előtt kudarcot valljak – sem rácsok, sem törvények, sem évezredek nem
tarthattak vissza, a szívemnek azonban nem tudok parancsolni, akárcsak az óra, visszafelé
számol, azt mondja, dibb-dobb, az idő lejár, és úgy fogok meghalni, hogy
semmit sem leszek képes felmutatni, semmi maradandót nem hoztam létre, hiszen
nem azért vagyok itt, hogy megmentsem a názáretit, hanem azért, hogy ő mentsen
meg engem, én nyomorult.
Jézus nem halt meg. Ahogyan én sem – még nem –, ám
kétezer év távlatából ez már mit sem számít az igazgatóság testületének a
programból, akik arról győzködtek, hogy sült bolond vagyok, a börtönben töltött
idő teljesen elvette az eszemet, hiszen a názáreti nem létezik, válasszak egy
másik történelmi kort, bármelyiket, én azonban nem tágítottam, ide akartam jönni,
most pedig már én sem létezem a számukra – csak a pénzem létezik, egy élet
félretett tartalékai, amit a szabadon bocsátásomért fizettem, és az a pénz, amiben
majd ők fognak fürdeni, miután nyilvánosságra hozzák az első sikeres kísérleti
alanyról szóló prezentációjukat, de lényegtelen, hogy mit írnak majd rólam – ha
írnak egyáltalán, elismerve a létezésemet –, hiszen nekik mindegy, hogy a
huszonharmadik században halok-e meg, vagy kétezer évvel korábban, abban
bíztak, hogy nem élem túl már a megérkezést sem, különben adtak volna legalább egy videokamerát, hogy
megörökítsem az utamat, az emberiség egy újabb nagy ugrást tehessen, és elérkezhessen
az új korszak hajnala, a tudósok számára pedig az elismerés és a jólét addig sosem
tapasztalt mértéke.
Jézus nem halt meg. Ő él, és ebbe a gondolatba
kapaszkodva a régi életem már csak álomképnek tűnik, elérhetetlen messzeségben
lebegő villanások, ideát sokkal vékonyabb a halál és az élet közti fátyol, mint
hittem, de a jövő felé nyíló ablak zárva marad, még a falai is megvastagodtak,
egyszerűen áttörhetetlen, és ilyen kilátásoknál milyen jólesik kimondani, hogy
nem küldtek, senki sem küldött, hanem magamtól jöttem – így már meg tudnék
békélni azzal a gondolattal is, hogy nem lesz visszatérés: ha meggyógyulok, nem
számít, hogy itt kell maradnom, letelepszem, családot alapítok, beilleszkedem a
társadalomba, hogy a leszármazottjaimon keresztül kétezer év múlva bezáruljon a
kör, és rájöjjenek arra, hogy még ennyi idő alatt sem tanult meg az ember
beletörődni a megmásíthatatlanba, és emiatt képes átszelni az egész
univerzumot, hogy megtalálja a megoldást, az enyhülést – vagy azt a valakit,
aki mindenkinek feltétel és fizetség nélkül adja a gyógyulást –, egérutat
nyerni a halál elől, igen, erről szól ez az egész, csak néhány plusz napról,
hogy azzá válhassanak, akivé egész életükben addig nem volt merszük, nekem is csak
néhány plusz nap kéne, és egy új emberré válnék, megcáfolnám a lehetetlent, a
korom összes elméletét – de jobban belegondolva talán mégsem –, nem kérkednék a
gyógyulásommal, nehogy az orvosok új kísérleti alanya legyek, és élve
felkoncoljanak, mialatt a válaszokat keresik bennem, nem, egyszerűen csak élni
akarok, élni, akár az én időben, akár itt, de élni, élni, ahogy a
szívem mondja, dobb-dobb-dobb, az idő lejár.
Jézus nem halt meg. A nyomába szegődtem, így ezt már
biztosan tudom, étlen-szomjan bolyongok az utakon, eddig nem volt szavam a
halálra, nálunk csak a kórházban, csendesen a párnák között, vagy magányosan és
görcsökbe rándulva létezett a cella padlóján – ha az őrök kijöttek a
béketűrésből, és a kék fényben izzó, szikrázó botjaikkal példát statuáltattak
valakivel arról, hogy mi az elvárt viselkedés –, de az más volt, nem olyan,
mint itt, a keresztre feszítés ezerszer rosszabb a szikrázó botoknál, meg hogy
aztán közszemlére tegyék a halottakat, hagyják körülöttük dongani a legyeket, mindez
más, sőt, még az út pora is más – nem csupán köhögök tőle, hanem egyenesen
fuldoklom, lemegy a torkomon, lélegezni sem bírok, mintha a golgotai szenvedés előígérete
volna.
Jézus nem halt meg. De meg fog, és pontosan ilyen
halál vár rá majd rá – vagy rosszabb –, nem bírom a hullák bűzét, a szemtelen
legyeket, a tikkasztó forróságot, a lovak dobogását, az üvöltöző rómaiakat, a
néha felhangzó korbács hangját, nem ezekhez a zajokhoz szoktam, a szabályok
megkövetelték, hogy csend legyen a cellában, de a látogatási időkben sem
beszéltem sokat, akkor is suttogva, lánccsörgés és a sportcipőm surrogása
töltötte be a napjaimat – apropó, a sportcipőm –, nem bírtam megválni tőle, a
gyűlöletes saru csak feltörné a lábamat, ráadásul az utat gyakran tarkítja állatürülék,
nem csoda, hogy a szolgáknak jut a vendégek lábmosása, a kék sportcipőmet
bámulom, ez a kényelem az egyetlen örömforrás számomra, elhagyom benne a
várost, napszálltakor megállok pihenni, de alighogy leroskadok a sáros fűre,
meghallom a kiáltást; egy élőhalott tántorog felém, hadonászó kezéről lógnak a
rongyok, és ekkor döbbenek rá, hogy eltévedtem, rettenetesen eltévedtem, és nem
akarom megvárni, amíg a leprás két méternél közelebb jön, már fel is pattanok,
hogy elfussak, de ekkor újra kiált, megállít, hívogat, int, hogy kövessem, és
habár belém villan a gondolat, hogy ha meg akarom találni a názáretit, akkor a
poklosok között kellene keresnem – hiszen nekik van szükségük az orvosra, nem
az egészségeseknek –, már attól kavarog a gyomrom, ha beleszagolok a bűzbe,
amit felém sodor a szél, pedig a megoldás itt van előttem, élénken emlékszem a
megtisztult leprásra, talán újra tanúja lehetek a lehetetlennek, ezért erőt
veszek magamon, és az arcomat eltakarva követem őt, miközben elszáradt fák gyökeire
taposok, és győzködnöm kell magam, hogy nem levált emberi ujjak azok, aztán hamarosan
megérkezünk a barlang szájához, odabentről patkányként nyüzsgő emberek nyögése
hallatszik, kelésekkel borított végtagok kapaszkodnak a fény felé, megtippelni
sem tudom, hányan zsúfolódhattak össze az árnyékban, a legtöbbnek már
üszkösödik a keze – és hiába vakarják hólyagokat, amíg ki nem serken a vérük,
már a fájdalmat sem érzik –, és ekkor, mielőtt szólhatnék, hirtelen valamennyien
megdermednek, de nem az én jövetelemre: valaki áll mögöttem.
Jézus nem halt meg. Megfordulva most már a saját
szememmel látom, nem olyan mint, amilyenre számítottam, koszos, kócos, és ahogy
közelebb érve leguggol a leprásokhoz, észreveszem a még vérző sebet a
halántékán – megüthették –, de mosolyog, és olyan nyugodtság árad belőle, hogy
azt sem bánnám, ha mégis meghalnék itt helyben, a leprások visszahúzódnak, ám
az egyikük, aki már a végét járja, csak fekszik, nézi őt, és amikor megérinti a
ruhája szegélyét, a hosszú évek szenvedése egy csapásra semmivé lesz,
megállítja a halált, amely elevenen felfalta őt, majd ezt látva mind
előmerészkednek a barlangból azok, akik elveszítették az orrukat, fülüket, mert
most visszakapják emberi mivoltukat, és a fekélyes hólyagok úgy peregnek le
róluk, ahogyan a megszáradt sarat söpörnék le a bőrükről, miközben én azon
tűnődöm, hogy a názáreti miért nem fehérben van, ahogyan a legtöbb festmény
ábrázolja, de mégis ő az, más nem lehet, a tekintete úgy lángol, mintha tűzbe merednék,
aztán felém fordult, két kezébe fogta az arcomat, és a szívem azt mondja dibb-dobb,
dibb-dobb, és ver tovább, és tudom, hogy sokáig fog még verni, hónapokig,
évekig, évszázadokig, aztán a csuklómra mered, és arra gondolok, nem, az kizárt,
hogy ismerje ezt a jelet, amit a börtönből való távozásom napján kaptam, hogy a
bőrömbe égetve ott virítson a múltam, és társadalom tudja, hogy hol senyvedtem
évekig, mielőtt eldöntené, hogy enged-e újra beilleszkedni, de nem akarom
mindezt elmondani neki, ezért tovább néztem őt, méghozzá abban a tudatban, hogy
sokan ölnének érte, hogy láthassák azt, amit most én; – Hogy hívnak? – hallottam
már valaha ezt a hangot, nem csak egyszer, sokszor, az álmaimban, az anyaméhben
– János – felelem, a halálraítéltek hangján, többet nem szólok, nem is
kell, már pontosan tudta, hogy ki vagyok, és ki voltam valaha egy másik időben:
tolvaj, bűnös, koldus, tanítvány, mindegyik arcomat ismeri, ezért
szeltem át korokat, ezért az érzésért, ahogyan most rám mosolyog.
Jézus nem halt meg – és én sem fogok meghalni, most
már tudom, a szívem újult erőre kapott, és miután örvendezve széjjelfutnak a
leprások, hogy hírül vigyék a csodát, a názáreti ismét a nevemen szólít, és nem
kell kérnie, hogy menjek vele, felállok és követem, az ő saruja és az én
sportcipőm nyomot hagytak a porban, együtt lépdelünk, majd bekísér egy házba,
ahova ugyanahhoz asztalhoz ülünk le, sok vendége érkezett még rajtam kívül, itt
vagyunk mind a tizenketten, évezredek találkoznak ebben a szobában, és rám vár az
utolsó üres hely a félig lángvörösre, félig zöldre festett hajú férfi mellett, aki
Júdásként mutatkozik be, hosszú zsákruhája elrejti a csuklóján a maga jelét, de
nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, ő is egy másik kor számkivetettje, a
végtelen zarándoka.
Jézus nem halt meg. De most bejelenti, hogy holnap érkezik
majd el a napja, ez az utolsó közös étkezésünk, az utolsó, hogy igazán együtt
vagyunk, aztán hozzáteszi: Mindannyian hű tanítványaim vagytok, szétküldtelek
benneteket a világban és végül mind visszataláltatok hozzám – egyesével
végigtekint rajtunk –, mondjátok hát, mit hoztatok? – és egyszerre
mozdul a huszonkét kéz, tizenegy ember keze, Júdás előhúzza a Bibliát és az
asztalra fekteti – talán a vacsora után dedikáltatja az első oldalon –, a
többiek is sorra bemutatják koruk nagy találmányait, csillagtérképet,
aranyórát, gyémántokkal és drágakövekkel díszített koronát, a názáreti azonban pillantásra
sem méltatja őket, felém fordul, a szoba elcsendesül, elviselhetetlenül hosszan
időzik rajtam a tekintete, a kék cipős apostolán, János – kérdezi szelíd
dorgálással –, te mit hoztál nekem? – a hangja betölti a teret, a szívem
megugrik, hogyan mer engem számon kérni, fél életemben egyetlen vétekért
szenvedtem, mindenemet eladtam, csakhogy a nyomára akadhassak, miért várja,
hogy még ajándékot is hozzak, aztán eltelik még egy perc, és a haragom lassan
elcsitul, hiszen ő nem csupán meggyógyított, hanem odaadta az egész világot,
hát miért ne merne számon kérni – könnycsepp gördül le az arcomon, nem tudtam,
hogy sírok –, János, János, minden szívdobbanásom ezt visszhangozza,
mégis mit tudnék felmutatni, ami ne lenne meg neki, mindent megkaptam tőle, és
ennek töredékét sem bírom visszafizetni: évezredeket kellett átszelnem ahhoz,
hogy ezt megtudjam – a lába elé borulok, Semmit, uram – felelem –, semmit,
sem hoztam, csak a szívemet, a názáreti csendes elégedettséggel felsegít,
mert lám, az ő szeretett Jánosa jól felelt, elhozta a meggyógyított szívét, és
a lábai elé helyezte, és ez a szív még hónapokig, évekig, évszázadokig fogja
azt mondani, hogy dibb-dobb, dibb-dobb, így aztán Júdás irigy
tekintetétől kísérve, felszáradó könnyekkel visszaülök az asztalhoz, a názáreti
kitölti a bort, és így szól: Eljött az idő.
Kezdetét veszi az időutazók utolsó közös vacsorája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése