Könyvekkel teli június

 

Nagyon vártam már az idei Könyvhetet, de csupán egyetlen könyvet vettem (a többit, amit szerettem volna csak online lehetett kapni az adott kiadótól), és másfél óránál nem tölthettem többet a standoknál, mert utána gyakorlatilag élvezhetetlenné vált az egész a nagy tömeg miatt. A jó társaságot viszont élveztem az írónő társaim körében, akikkel órákig el tudtunk volna beszélgetni az irodalomról a meki sarkában (ti lettetek a napom fénypontjai), és azt fontolgattuk, hogy belevágunk egy különleges közös projektbe. Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle, és alig várom, hogy  megtervezzünk a részleteket!

A Könyvhét keretében végre hozzám is eljutottak a Még nem mehetünk haza könyvpéldányaim. Kiadóváltás miatt átmenetileg csak nálam lesznek elérhetők, így azzal, hogy közvetlenül tőlem szerzitek be, tudtok támogatni, és segíthetitek az írói munkámat, hogy minél előbb nyomdába kerüljön a következő regényem.

Az alábbi űrlapon keresztül adhatjátok le a megrendelést: ITT 

Jegyzetekkel teli füzetek

Regényírás szempontjából eredményes volt a június, rengeteget írtam, és még annál is többet olvastam. Egyaránt foglalkoztam a most íródó második világháborús regényemmel, és régebbi történeteimmel is (olyan formában, hogy az Elhallgatott dalainkat még egy kiadónak elküldtem, és kicsit haladtam az év elején elkezdett sci-fi regényemmel).

A sci-fi regényemhez megszületett egy fontos momentum, méghozzá teljesen váratlanul: egyik reggel egy nyomasztó álomból ébredtem, amely az egész napomra rányomta a bélyegét, és éreztem, hogy csakis úgy tudok megszabadulni tőle, ha leírom. Ebből született meg egy mese, ami nagyon lényeges rész lesz a cselekményben, tulajdonképpen egy átkötő kapocs a regény két története között. (Hogyan varázsolhatunk mesét egy rémálomból? Magam sem igazán tudom. Éppen ezért volt izgalmas papírra vetni mindazt, amit fel tudtam idézni belőle.) Miután ezzel elkészültem, visszatértem a történelmi korba, még mielőtt zátonyra futott volna a másik sztorim azzal, hogy elhanyagolom.

Jelenleg 90 ezer szónál járok, két szálon fut az esemény (a háború előtt és a háború után) – még csak az események felvezetésén dolgozom, de ez is egy új kihívás: úgy írni a háborúról, hogy nem írok róla, csak arról, milyen volt előtte és utána. Nagyon szeretném idén befejezni ezt a regényt, hogy utána a sci-finek tudjam szentelni minden figyelmemet.

 Ami a fantasztikumot illeti, mindig is sci-fi beállítottságú voltam (A gyűrűk ura és a Harry Potter könyvek teljesen kimaradtak a gyerekkoromból), előbb nyúltam rá egy idegen bolygón játszódó regényre, mint egy mágikus birodalmat bemutató fantasy képeskönyvre. Jobban vonzottak az olyan filmek, ahol a gépek átveszik az uralmat az emberiség felett, mint ahol sárkányokkal kell megküzdeniük a természetfeletti erőkkel rendelkező hősöknek.

Általános iskolás osztálykiránduláson fáradhatatlanul faggattam egy csillagászt, miközben a tábortűz mellett távcsővel figyeltük a Vénusz és a Mars tündöklését. Olyan lelkes voltam, hogy még a jegyzeteit is nekem adta, amit máig őrzök valahol a fiók mélyén az első regényeim kusza, soha be nem fejezett vázlataival egyetemben. Az első olvasmányélményeim után is azonnal a sci-fi felé fordultam, mindegy volt, hogy csillagászati szakkönyv került a kezembe, egy cikk Farkas Bertalanról, vagy éppen egy időhurokba került magányos űrhajós kálváriája (minél klausztrofóbbak voltak az ilyen történetek, annál jobban lenyűgöztek).

És habár már lemondtam arról, hogy valaha is a NASA-nál dolgozhassak űrhajósként, továbbra is jobban izgatnak a lehetséges apokalipszisek, mint a királyok és orkok csatái. Íróként mostanában kezdem belátni, hogy a két műfajnak sokkal nagyobb mozgástere van, mint azt korábban hittem, és egyáltalán nem különülnek el ennyire élesen egymástól. Egyre nyitottabb vagyok a két műfaj határmezsgyéire felderítésére, és igyekszem apránként kitapasztalni a játékosságukat (egyelőre csak novella szinten, de már a sci-fi regényem is tartalmazni fog egy-két elemet, amelyekről nehéz lenne pontosan megállapítani, a kettő közül melyik műfajba is tartoznak).

   Ebben a hónapban számos könyvet kiolvastam, új kedvencet ugyan nem avattam, de teljesen beletemetkeztem Stephen King világában Bev Vincent kötetének jóvoltából, és rengeteg kulisszatitkot megtudtam az író életéről és műveiről. (Neki sem volt fenékig tejfel az élet, jópár nehézséget megtapasztalt, mielőtt befutott és elismert íróvá vált volna.)

A hónap legnagyobb meglepetése Clara Dupont-Monod Egy közülünk című könyve volt. Szívszorító, felemelő történet egy családról, a testvéri összetartozásról és magáról az életről. Tele van apró életbölcsességekkel, gyönyörű mondatokkal – még egy kiváló példa arra, hogy a rövid könyvecskék is képesek felérni az ezer oldalas regényekkel.

Jelenleg még Edith Eva Eger Az ajándékot című könyvét olvasom, ami egyszerre kínál léleksimogatást és szellemi erőpróbát, mert amellett, hogy számtalan tanácsot ad, arra is késztet, hogy mélyen magadba nézz, és kíméletlenül őszinte legyél azzal kapcsolatban, amin változtatnod kéne. A döntés is éppen ilyen meghatározó olvasmányélmény volt. Az ajándék kicsit más jellegű, de mindkét könyvét csak ajánlani tudom, mert rendkívül tanulságosak, és nem utolsó sorban segíthetnek megküzdeni az élet kihívásaival.

A filmekre áttérve, ebben a hónapban a Sakknovella (2021) tetszett a legjobban. Évekkel ezelőtt olvastam Stefan Zweig könyvét, az is lehengerlő élményt nyújtott, és meglehetősen könyvhű adaptációt készítettek belőle (már amennyire emlékszem a sztorira). Oliver Masucci-t amúgy is bírom, több német filmben láttam már, köztük a Dark (2017-2020) sorozatban, ahol bizonyította a tehetségét. (Jövő hónapra beterveztem újranézni, felrajzolom az összes családfát, és valószínűleg hosszan fogok áradozni róla a következő blogbejegyzésben.)

 Még két további filmet emelnék ki, amik rendesen elgondolkodtak, és mélyebb nyomot hagytak bennem: az egyik a The Beast/Vadállat (2023), ami lényegében egy sci-fi-be oltott romantikus film (de már-már művészfilmnek is elmenne). Majd magyarul is meg kell néznem, ha már elérhető lesz, hiszen annyira sokrétű, hogy nem biztos, hogy sikerült minden apró részletét elsőre felfognom. (Még Amszterdamban is szembejött velem a plakátja, jó emlékeztetőül szolgált arra, hogy ideje megnéznem a várólistámról.)

A másik alkotás pedig a First Reformed/A hitehagyott (2017), amelyben Ethan Hawke remekel, miközben súlyos erkölcsi kérdéseket boncolgat. Többször nézős, mert itt is bőven akadtak rejtett utalások, amelyek csak másodszorra vagy harmadszorra jönnek át.

Ha még nem kezdted el nézni, sürgősen pótold be!

 A The Chosen/Kiválasztottak (2017 –) időközben az egyik kedvenc sorozatommá avanzsált, már a negyedik évaddal is végeztem, és tűkön ülve várom a továbbiakat. Csak ajánlani tudom, szuper alkotás, nagyszerű színészekkel, akik teljesen átélhetővé teszik a bibliából ismert történeteket, és testközelbe hozzák a példázatokat. Imádom a részekben elrejtett poénokat, valamint külön érdeme (és egyik legnagyobb erőssége) a sorozatnak, hogy minden szereplőt végtelenül emberinek ábrázol, egyik apostolt sem akarja idealizálni, vagy szentként bemutatni, hanem annyira hétköznapinak látjuk őket, hogy úgy érezzük, akár mi is egy lehetnénk közülük, hiszen problémákkal küzdenek, kétkednek, hibáznak és szenvednek, és mindezek ellenére mégis ők lettek kiválasztva. Ezt a fajta megközelítést eddig még soha egyetlen filmben sem láttam, ezért is érzem hiánypótló alkotásnak ezt a sorozatot. (Máté és János a két abszolút kedvencem.)

Gyorsvázlat az egyik kedvenc jelenetemről (4.évad)

Egyebek:

1.) Mindjárt a hónap elején megismerkedtem a házi (gomolya) sajtkészítés rejtelmeivel. (Külön öröm volt, hogy a második adag már jól is sikerült, nem égett le a tej, nem lett benne túl sok a fokhagyma stb.) A jövőben biztosan fogok vele többször próbálkozni.

2.) Körvonalazódik bennem még egy novella (talán a jövő évi Gabo pályázatra jó lesz, ha ismét megrendezik, vagy talán csak magamnak írom meg). Egyelőre halványan kapcsolódnak össze azok az ötletek, amelyeket már egy ideje gyűjtögetek (külön-külön nem állnák meg a helyüket, összesítve azonban roppant ígéretes sztori kerekedhet belőlük). Fogok agyalni rajta, amíg elég élővé nem válik ahhoz, hogy megírjam.

3.) A család és a barátok körében megrendeztünk egy zenés irodalmi estet, ahol felolvasásra került egy saját versem is. Részemről ez ismét a komfortzónából való kilépést jelentette, mert a prózáimat, rövidebb írásaimat ugyan már fel merem vállalni a nagyobb közönség előtt, a verseimmel viszont más a helyzet. (Azokat még mindig túl személyesnek érzem, ráadásul nagyon ritkán írok egyet-egyet, és rendszerint sosem érzem őket elég jónak, elég életképesnek, hogy bárminek is meg merjem mutatni őket.) Nagy meglepetésemre azonban ezzel az eggyel, amelyiknek még címet sem adtam, egészen elégedett voltam. Az év elején elkezdett sci-fi regényem szerves részét fogja képezni egy költő mellékszereplő révén, így nyugodtan foghattam arra, hogy végülis az „ő műve”, nem az enyém. :D Innen merítettem bátorságot, hogy oda merjem adni felolvasásra, és szerencsére nem bántam meg a döntésemet, mert pozitív fogadtatásban részesült.

Hajad olyan, akár a bájos tavaszi szél,

ha éjféli napfénybe emeled arcodat

Mosolyod, mint ezer mérföldre lévő folyó,

könnyeidtől újra megárad a patak

 

Tekinteted, mint a prérin vonuló árnyék,

szemeddel jeleztél, hogy ha vihar közelgett

Érintésed egy mozdulatlan nyári játék:

ujjaddal átrajzoltad a csillagképeket

 

Álmod, mint a parázsló tűz lusta izzása,

a hajnál már odakint a mezőkön talált

Sóhajod, mint a holtak igéző hívása,

akkor még vidáman kikacagtad a halált

 

Lélegzeted, mint a pislákoló gyertyaláng,

a füstben előtűnt a névre szóló térkép

Fájdalmad szilánkokkal borított deszkaház:

falainkon megjelent a tegnapi árnyék

  

Közös napjaink, mint kézzel teleírt naplók,

elég egy pillantás, hogy minden visszatérjen

Halálod az előttem bevágódó ajtó,

házunk most idegen a régi neonfényben

 

Ölelésed, akár a fák emlékezete,

a kezedet fogva semmi más nem hiányzott

Kitűzött céljaink a meghódított hegyek,

csúcsaikról beláttuk az egész világot

 

Hiányod a lelkemben lévő naplemente,

nélküled sosem szoknék hozzá a magányhoz

Szereteted az egyetlen megtartó erő,

mivel letérdelek az utolsó imámhoz

 

Felejthetetlen május

 

Az amszterdami könyvesboltok kínálata

Májusban sokszor megfordultam különböző könyvesboltokban (Magyarországon és Hollandiában egyaránt), ennek eredményeként egyre csak gyarapodott a könyves kívánságlistám. Büszke vagyok magamra, hogy ennek ellenére mindössze egyetlen könyvet szereznem be. (Vagy kettőt? Esetleg hármat?) Júniusban úgyis jön a Könyvhét, ahol ezt a csekély darabszámot szinte lehetetlen tartani. Ehhez a rendezvényhez bevallom semmi kedvem íróként (addig nem, amíg a következő könyvem ki nem jön a nyomdából), olvasóként viszont annál lelkesebb vagyok. (Igaz, a tömeget évről évre egyre nehezebben viselem, másrészt azért tök jó látni, hogy ennyi könyvmoly van még szerte az országban.)

   Eltűnődtem, Izlandon egy hasonló rendezvényen vajon mennyien tolongnának a standok körül? Ebben a hónapban ugyanis kezembe akadt a Hogyan éljünk izlandiul? című könyv, amelyből számos érdekesség mellet azt is megtudtam, hogy a világrekordot (de az európai rekordot biztosan) az izlandiak tartják olvasás terén, hiszen a kultúrájuk is irodalomcentrikus, a történetmesélés a lételemük. Nem telik el úgy karácsony, hogy ne ajándékoznának könyveket egymásnak, aztán késő estig fennmaradnak olvasni. Nekünk is be kéne vezetnünk ezt a hagyományt!

Ha már a könyveknél tartunk: a májusi olvasmányaim közül kiemelkedő volt Karin Smirnhoff: Elmentem az öcsémhez című könyve (igen, tényleg olyan legtaglózó, mint amilyennek mondják. Lelkileg már készülök a második részre). A skandináv irodalommal eddig nem ismerkedtem meg mélyebben, viszont egyre inkább az az érzésem, hogy határozottan érdemes.

   Az áprilisi blogbejegyzésemben említettem egy kósza novellaötletet, amiről úgy éreztem, hogy érdemes lehet megírni. Jelentem: májusban meg is írtam, és mivel meglepően passzolt a PesText novellapályázat Híd témájához, bátorkodtam nekik elküldeni. Ezen kívül a Gabo kiadóhoz is benyújtottam az idei sci-fi/fantasy pályamunkámat, a Gyönyörű maradványokat (szerintem sok szempontból ütősebb, merészebb, mint az Anyánk szíve novellám volt). Ráadásul az utolsó pillanatban lett időm a Scolar kiadó által meghirdetett illusztrátor pályázatra is benevezni, így most már tényleg legalább négy helyről várhatom izgatottan a visszajelzést (talán általános iskolás koromban vettem részt utoljára bármilyen pályázaton a rajzaimmal, ezért roppant kíváncsi vagyok, beleillenek-e az elkészült terveim a kiadó elképzelésébe).

Emiatt a rengeteg kis apróság miatt nem sok időm maradt a regényírásra (még vár rám egy fagyizó reklámja, és egy komplett borítóterv), de a közben felszabadult időmet arra fogom fordítani, hogy belehúzzak az írásba. 72 ezer szónál vesztegelek, egyre gyakrabban veszítem el a fonalat, egyre zavarosabb a főszereplő célja, és úgy érzem, hamarosan ideje az újabb cselekményátírásnak. Legalábbis a főbb fordulatok letisztázásának. Az mindig hasznos. Meg is lennék lepődve, ha időnként nem érezném így. Eddig minden történetemnél eljött ez a pont, amikor megkérdőjelezem mindazt, amit leírtam. Sajnos/nem sajnos ez az alkotói folyamat természetes velejárója – és utólag mindig jót tesz a történetnek, hiszen ilyenkor kezdenek lecsiszolódni a felesleges részek, csavarok, karakterek, hogy csakis az maradjon meg, ami hozzátesz a sztorihoz, és előremozdítja a történéseket. Miért pont ezt a történetet akarom megírni, miért így, ebben a formában, ezekkel a szereplőkkel? És amíg úgy tudok rá válaszolni, hogy „mert élvezem/fontos nekem/legalább annyira tudni akarom, mi lesz a vége, és mint az olvasók”, addig minden oké. De amint olyan válaszok születnének, hogy bizonyítani akarok valamit valakinek, akkor már nem a magam örömére írom, és ideje félretenni a kéziratot, kicsit elhatárolódni tőle, feltölteni a belső készleteket.

A regény üzenetére út közben szoktam rátalálni. Kezdetben van ugyan egy elképzelésem, mégis menet közben kapja meg azt a mélyebb jelentést, amitől összeáll a cselekmény. A most íródó második világháborús regényemben kivételesen nem az antihősökre helyezem a hangsúly (így is lesz benne elég morálisan szürke karakter), valahogy az is dolgozik bennem, hogy megírjam a kőszegi regény ellenpontját, és az új regény üzenetével felemeljem az olvasót (meg magamat is) abból a mélységből, ahová az a sztori lerántott. Tény, hogy a háborút nem lehet szépíteni, és itt is megrázó dolgokon mennek keresztül a szereplők, ezúttal viszont a másik végletre koncentrálok: a megbékélésre, az erkölcsi próbát kiállt emberekre. Ahogyan a regény eddigi megírt részeiben megfogalmazta az egyik fontos mellékszereplő:

Idézet a regényemből

  A történeten való tűnődésen, homályos részek felderítésében sokat segített egy újonnan felfedezett előadó a Cigarettes After Sex (akinek a számait először az öcsém előadásában hallottam, és azóta teljesen a számaik rabjává váltam). Túlvilág, álomszerű érzés lengi körbe a dalaikat, van bennük valami végtelenül megnyugtató és inspiráló, mintha utat nyitnának az éber világból egy másik valóságba. (Kedvenceim: K., Apocalypse, Cry) Egyedül csak a bandanevük miatt nem szívesen reklámozom az ismerősöknek :D

A sorozatokra áttérve: megnéztem a Sógunt. Magával ragadó volt, és mély betekintést engedett a japán kultúrába, amit különösen érdekesnek találtam, de valahogy mégsem dobtam el az agyamat a politikai ármánykodásoktól és a nagyszabású csatajelenetektől. Nálam továbbra is Az utolsó szamuráj viszi a pálmát.

Ellenben Az auschwitzi tetováló című sorozat nagyon betalált, minden része a képernyő elé szögezett. Többször megkönnyeztem, annyira átadta, milyen lehetett napról napra élni akkoriban, és a kedvesség milyen sokat számított az embertelen körülmények között. Az egyetlen, ami felróható a sorozatnak, hogy mindenki angolul beszél – ez a németeknél meg az oroszoknál volt nagyon furcsa. (A könyvet már beszereztem, hamarosan sorra fog kerülni.)

   Jelenleg pedig a The Chosen sorozatot nézem (a második évadnál tartok, és eddig nagyon szeretem), az apostolok és más bibliai szereplők szemszögén keresztül dolgozzák fel az Újszövetséget. Ígéretes alkotás, igaz, nem mindenhol érzem hitelesnek, de ettől függetlenül nagyon élvezem.

Filmekből ebben a hónapban nem igazán találtam olyat, ami igazán megfogott volna, hacsak nem Guillermo del Toro Pinokkiója, valamint közvetlenül az utazás előtt ültem be a moziba a 2550 című dokumentumfilmre, amely Till Anilla magyarországi Kéktúrájának a teljesítéséről szól. 

Nem titok, hogy egy ideje foglalkoztat az El Camino, ez a film pedig inspirált abban, hogy ne hagyjam veszni ezt a bakancslistás pontot (meg semmit, amit meg akarok valósítani), hanem tegyek érte, hogy közelebb is kerüljek hozzá. Ne csak „majd egyszer legyen”, hanem készítsek konkrét terveket, aztokat pedig bontsam le kis lépésekre. Hiszek benne, hogy bármit meg lehet valósítani, ha elég elszántak és kitartóak vagyunk. Bármit, de nem mindent. Ezért fontos is, hogy érdemes céljaink legyenek, amelyek valóban számítanak és megérik a beléjük fektetett energiát.

Antwerpen főtere Brabo szobrával

Instagramon és a Facebook oldalamon már írtam pár sort a május végi belga-holland utazásról, és itt már csak a legfontosabbakat szeretném megemlíteni. Mióta először jártam Belgiumban, nagyon szerettem volna visszatérni Antwerpenbe, és másodszor is elvarázsolt a város. (Elhatároztam, hogy a most íródó regényemben is jelentős szerepet fog kapni ez a helyszín.) Legközelebb szeretnék bejutni az állatkertbe, és jelentkezni a város alatt húzódó csatornarendszer felfedező túrájára – egyrészt a kutatómunka miatt, másrészt pedig a kalandvágy miatt.

Hágában fantasztikus élmény volt élőben megcsodálni a művészettörténet órákról jól ismert festményeket, ám a Fabritius Aranypintye volt számomra a kiállítás megkoronázása. (Donna Tartt könyvét az indulásig nem sikerült kiolvasnom, még csak a felénél tartok, de ezek után csak annál nagyobb élmény lesz befejezni.) Szeretek elcsemegézni a regény mondatain, és olyan élők a karakterek, hogy olvasás közben gyakran érzem úgy, mintha hosszú idő után találkoznék egy régi baráttal, aki feleleveníti a közös élményeinket.

Hága azonban nem csak azért bizonyult felejthetetlennek, hanem azért is, mert utolért bennünket egy hatalmas vihar (az Atlanti falhoz igyekezve), és egy helyi holland nő sietett a segítségünkre – külföldön nem először volt részem ilyesmiben, de minden alkalommal elámulok az idegenek kedvességén, hogy nekik mennyire természetes önzetlenül segíteni. Az eset tanulsága: semmi sem történik véletlenül.

Az esteledő Aszterdamban

Amszterdam hatalmas város, semmihez sem hasonlítható hangulata van a csatornák labirintusával. Minden utcája képeslapba illő. (Külön öröm volt, hogy megtaláltam azokat a házakat, amiket előzőleg random képekről lerajzoltam, és annyira jellegzetesek, hogy egyből felismertem őket.) Anne Frank háza méltó emléket állít a család és egy nemzet tragédiájának (fotózni sajnos nem lehetett, ezért nincsenek róla képeim). Ha jobban meg szeretnétek ismerni a történetet, jó szívvel tudom ajánlani az Anne Frank bújtatója című szívszorító sorozatot. Csak ott a helyszínen döbbentem rá, hogy mennyire hitelesen csinálták meg a film készítői a szobákat is a legapróbb részletekig. A sorozat legfőbb üzenete az, hogy nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassuk mások életét, már egy kis segítség is hatalmas változást eredményezhet.

Még nem tudom, hova fog vezetni a következő utam, de bőven tudnék miből válogatni (most leginkább Finnország és Görögország foglalkoztat, de Rómába is ezer örömmel visszatérnék, hogy ismét részese legyek egy valóságos időutazásnak). Majd elválik. Ezek azok az örökérvényű élmények, amelyek mindig velünk maradnak, és senki sem veheti el tőlünk.

Az Északi-tenger vihar előtti hullámai