Felejthetetlen május

 

Az amszterdami könyvesboltok kínálata

Májusban sokszor megfordultam különböző könyvesboltokban (Magyarországon és Hollandiában egyaránt), ennek eredményeként egyre csak gyarapodott a könyves kívánságlistám. Büszke vagyok magamra, hogy ennek ellenére mindössze egyetlen könyvet szereznem be. (Vagy kettőt? Esetleg hármat?) Júniusban úgyis jön a Könyvhét, ahol ezt a csekély darabszámot szinte lehetetlen tartani. Ehhez a rendezvényhez bevallom semmi kedvem íróként (addig nem, amíg a következő könyvem ki nem jön a nyomdából), olvasóként viszont annál lelkesebb vagyok. (Igaz, a tömeget évről évre egyre nehezebben viselem, másrészt azért tök jó látni, hogy ennyi könyvmoly van még szerte az országban.)

   Eltűnődtem, Izlandon egy hasonló rendezvényen vajon mennyien tolongnának a standok körül? Ebben a hónapban ugyanis kezembe akadt a Hogyan éljünk izlandiul? című könyv, amelyből számos érdekesség mellet azt is megtudtam, hogy a világrekordot (de az európai rekordot biztosan) az izlandiak tartják olvasás terén, hiszen a kultúrájuk is irodalomcentrikus, a történetmesélés a lételemük. Nem telik el úgy karácsony, hogy ne ajándékoznának könyveket egymásnak, aztán késő estig fennmaradnak olvasni. Nekünk is be kéne vezetnünk ezt a hagyományt!

Ha már a könyveknél tartunk: a májusi olvasmányaim közül kiemelkedő volt Karin Smirnhoff: Elmentem az öcsémhez című könyve (igen, tényleg olyan legtaglózó, mint amilyennek mondják. Lelkileg már készülök a második részre). A skandináv irodalommal eddig nem ismerkedtem meg mélyebben, viszont egyre inkább az az érzésem, hogy határozottan érdemes.

   Az áprilisi blogbejegyzésemben említettem egy kósza novellaötletet, amiről úgy éreztem, hogy érdemes lehet megírni. Jelentem: májusban meg is írtam, és mivel meglepően passzolt a PesText novellapályázat Híd témájához, bátorkodtam nekik elküldeni. Ezen kívül a Gabo kiadóhoz is benyújtottam az idei sci-fi/fantasy pályamunkámat, a Gyönyörű maradványokat (szerintem sok szempontból ütősebb, merészebb, mint az Anyánk szíve novellám volt). Ráadásul az utolsó pillanatban lett időm a Scolar kiadó által meghirdetett illusztrátor pályázatra is benevezni, így most már tényleg legalább négy helyről várhatom izgatottan a visszajelzést (talán általános iskolás koromban vettem részt utoljára bármilyen pályázaton a rajzaimmal, ezért roppant kíváncsi vagyok, beleillenek-e az elkészült terveim a kiadó elképzelésébe).

Emiatt a rengeteg kis apróság miatt nem sok időm maradt a regényírásra (még vár rám egy fagyizó reklámja, és egy komplett borítóterv), de a közben felszabadult időmet arra fogom fordítani, hogy belehúzzak az írásba. 72 ezer szónál vesztegelek, egyre gyakrabban veszítem el a fonalat, egyre zavarosabb a főszereplő célja, és úgy érzem, hamarosan ideje az újabb cselekményátírásnak. Legalábbis a főbb fordulatok letisztázásának. Az mindig hasznos. Meg is lennék lepődve, ha időnként nem érezném így. Eddig minden történetemnél eljött ez a pont, amikor megkérdőjelezem mindazt, amit leírtam. Sajnos/nem sajnos ez az alkotói folyamat természetes velejárója – és utólag mindig jót tesz a történetnek, hiszen ilyenkor kezdenek lecsiszolódni a felesleges részek, csavarok, karakterek, hogy csakis az maradjon meg, ami hozzátesz a sztorihoz, és előremozdítja a történéseket. Miért pont ezt a történetet akarom megírni, miért így, ebben a formában, ezekkel a szereplőkkel? És amíg úgy tudok rá válaszolni, hogy „mert élvezem/fontos nekem/legalább annyira tudni akarom, mi lesz a vége, és mint az olvasók”, addig minden oké. De amint olyan válaszok születnének, hogy bizonyítani akarok valamit valakinek, akkor már nem a magam örömére írom, és ideje félretenni a kéziratot, kicsit elhatárolódni tőle, feltölteni a belső készleteket.

A regény üzenetére út közben szoktam rátalálni. Kezdetben van ugyan egy elképzelésem, mégis menet közben kapja meg azt a mélyebb jelentést, amitől összeáll a cselekmény. A most íródó második világháborús regényemben kivételesen nem az antihősökre helyezem a hangsúly (így is lesz benne elég morálisan szürke karakter), valahogy az is dolgozik bennem, hogy megírjam a kőszegi regény ellenpontját, és az új regény üzenetével felemeljem az olvasót (meg magamat is) abból a mélységből, ahová az a sztori lerántott. Tény, hogy a háborút nem lehet szépíteni, és itt is megrázó dolgokon mennek keresztül a szereplők, ezúttal viszont a másik végletre koncentrálok: a megbékélésre, az erkölcsi próbát kiállt emberekre. Ahogyan a regény eddigi megírt részeiben megfogalmazta az egyik fontos mellékszereplő:

Idézet a regényemből

  A történeten való tűnődésen, homályos részek felderítésében sokat segített egy újonnan felfedezett előadó a Cigarettes After Sex (akinek a számait először az öcsém előadásában hallottam, és azóta teljesen a számaik rabjává váltam). Túlvilág, álomszerű érzés lengi körbe a dalaikat, van bennük valami végtelenül megnyugtató és inspiráló, mintha utat nyitnának az éber világból egy másik valóságba. (Kedvenceim: K., Apocalypse, Cry) Egyedül csak a bandanevük miatt nem szívesen reklámozom az ismerősöknek :D

A sorozatokra áttérve: megnéztem a Sógunt. Magával ragadó volt, és mély betekintést engedett a japán kultúrába, amit különösen érdekesnek találtam, de valahogy mégsem dobtam el az agyamat a politikai ármánykodásoktól és a nagyszabású csatajelenetektől. Nálam továbbra is Az utolsó szamuráj viszi a pálmát.

Ellenben Az auschwitzi tetováló című sorozat nagyon betalált, minden része a képernyő elé szögezett. Többször megkönnyeztem, annyira átadta, milyen lehetett napról napra élni akkoriban, és a kedvesség milyen sokat számított az embertelen körülmények között. Az egyetlen, ami felróható a sorozatnak, hogy mindenki angolul beszél – ez a németeknél meg az oroszoknál volt nagyon furcsa. (A könyvet már beszereztem, hamarosan sorra fog kerülni.)

   Jelenleg pedig a The Chosen sorozatot nézem (a második évadnál tartok, és eddig nagyon szeretem), az apostolok és más bibliai szereplők szemszögén keresztül dolgozzák fel az Újszövetséget. Ígéretes alkotás, igaz, nem mindenhol érzem hitelesnek, de ettől függetlenül nagyon élvezem.

Filmekből ebben a hónapban nem igazán találtam olyat, ami igazán megfogott volna, hacsak nem Guillermo del Toro Pinokkiója, valamint közvetlenül az utazás előtt ültem be a moziba a 2550 című dokumentumfilmre, amely Till Anilla magyarországi Kéktúrájának a teljesítéséről szól. 

Nem titok, hogy egy ideje foglalkoztat az El Camino, ez a film pedig inspirált abban, hogy ne hagyjam veszni ezt a bakancslistás pontot (meg semmit, amit meg akarok valósítani), hanem tegyek érte, hogy közelebb is kerüljek hozzá. Ne csak „majd egyszer legyen”, hanem készítsek konkrét terveket, aztokat pedig bontsam le kis lépésekre. Hiszek benne, hogy bármit meg lehet valósítani, ha elég elszántak és kitartóak vagyunk. Bármit, de nem mindent. Ezért fontos is, hogy érdemes céljaink legyenek, amelyek valóban számítanak és megérik a beléjük fektetett energiát.

Antwerpen főtere Brabo szobrával

Instagramon és a Facebook oldalamon már írtam pár sort a május végi belga-holland utazásról, és itt már csak a legfontosabbakat szeretném megemlíteni. Mióta először jártam Belgiumban, nagyon szerettem volna visszatérni Antwerpenbe, és másodszor is elvarázsolt a város. (Elhatároztam, hogy a most íródó regényemben is jelentős szerepet fog kapni ez a helyszín.) Legközelebb szeretnék bejutni az állatkertbe, és jelentkezni a város alatt húzódó csatornarendszer felfedező túrájára – egyrészt a kutatómunka miatt, másrészt pedig a kalandvágy miatt.

Hágában fantasztikus élmény volt élőben megcsodálni a művészettörténet órákról jól ismert festményeket, ám a Fabritius Aranypintye volt számomra a kiállítás megkoronázása. (Donna Tartt könyvét az indulásig nem sikerült kiolvasnom, még csak a felénél tartok, de ezek után csak annál nagyobb élmény lesz befejezni.) Szeretek elcsemegézni a regény mondatain, és olyan élők a karakterek, hogy olvasás közben gyakran érzem úgy, mintha hosszú idő után találkoznék egy régi baráttal, aki feleleveníti a közös élményeinket.

Hága azonban nem csak azért bizonyult felejthetetlennek, hanem azért is, mert utolért bennünket egy hatalmas vihar (az Atlanti falhoz igyekezve), és egy helyi holland nő sietett a segítségünkre – külföldön nem először volt részem ilyesmiben, de minden alkalommal elámulok az idegenek kedvességén, hogy nekik mennyire természetes önzetlenül segíteni. Az eset tanulsága: semmi sem történik véletlenül.

Az esteledő Aszterdamban

Amszterdam hatalmas város, semmihez sem hasonlítható hangulata van a csatornák labirintusával. Minden utcája képeslapba illő. (Külön öröm volt, hogy megtaláltam azokat a házakat, amiket előzőleg random képekről lerajzoltam, és annyira jellegzetesek, hogy egyből felismertem őket.) Anne Frank háza méltó emléket állít a család és egy nemzet tragédiájának (fotózni sajnos nem lehetett, ezért nincsenek róla képeim). Ha jobban meg szeretnétek ismerni a történetet, jó szívvel tudom ajánlani az Anne Frank bújtatója című szívszorító sorozatot. Csak ott a helyszínen döbbentem rá, hogy mennyire hitelesen csinálták meg a film készítői a szobákat is a legapróbb részletekig. A sorozat legfőbb üzenete az, hogy nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassuk mások életét, már egy kis segítség is hatalmas változást eredményezhet.

Még nem tudom, hova fog vezetni a következő utam, de bőven tudnék miből válogatni (most leginkább Finnország és Görögország foglalkoztat, de Rómába is ezer örömmel visszatérnék, hogy ismét részese legyek egy valóságos időutazásnak). Majd elválik. Ezek azok az örökérvényű élmények, amelyek mindig velünk maradnak, és senki sem veheti el tőlünk.

Az Északi-tenger vihar előtti hullámai