Ma egy különleges ember emlékére szeretnék hozni egy
bejegyzést, Laci bácsi 2018. 03. 23-án távozott közülünk. 94 évesen. Ezzel a kis
visszaemlékezéssel is le szeretném róni a tiszteletemet, azon kívül, hogy
lehetőségem lesz ott lenni a temetésén. Kivételes ember volt, egy nehéz életúttal. Mindig azt mondogatta, hogy nem haragszik senkire, habár rengeteg
szenvedésben és szörnyűségben volt része.
Azt tudni kell, hogy gyerekkorom óta ismertem, és tudtam, hogy zsidó, de akkor soha nem merült fel bennem, hogy
esetleg… Aztán egyszer apu száján kicsúszott valami a lágerekről. Nagyot
néztem. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen vidám és nyitott ember hasonló
dolgokat átélhetett. A szeme mindig tiszta volt, simán letagadhatott volna
pár évtizedet a korából. Semmi harag nem volt benne, csak szeretet áradt
belőle. Imádtam a humorát. Mikor hozzájuk mentünk, kesudióból kínált, és nála
ettem először kovásztalan kenyeret meg pászkát. Nagyon szeretett mesélni. Ezért
hagytuk, hadd meséljen…
Aztán, jött az írós korszakom, felkerestük, hogy arról
kérdezzük, amiről még soha. Akkor még javában írtam a regényemet, - azért mentem,
hogy Laci bácsi testközelbe hozza a második világháborút. Kicsit feszengtem a
találkozó előtt, féltem attól, vajon, mi mindent fog elmondani nekem…
Az alábbi interjút 2017. 04. 13-án készítettem. (Az ő
engedéllyel teszem közzé ezt a részletet, - már régebben rábólintott, csak halogattam
legépelni a rengeteg hanganyagot. Sokat mesélt még az 1956-os forradalomról, a
felszabadulásról, az amerikai életéről, de most a háborús emlékeire
koncentrálok.)
Ezen a linken el tudjátok érni a rövid életrajzot. Először
érdemes ezt végigolvasni, mert én nem csinálok rövid összefoglalást, - a
beszélgetésünk jóval személyesebb, és jobban kifejti ezeket az eseményeket.
