Hamburger László emlékére - interjú

Ma egy különleges ember emlékére szeretnék hozni egy bejegyzést, Laci bácsi 2018. 03. 23-án távozott közülünk. 94 évesen. Ezzel a kis visszaemlékezéssel is le szeretném róni a tiszteletemet, azon kívül, hogy lehetőségem lesz ott lenni a temetésén. Kivételes ember volt, egy nehéz életúttal. Mindig azt mondogatta, hogy nem haragszik senkire, habár rengeteg szenvedésben és szörnyűségben volt része.

Azt tudni kell, hogy gyerekkorom óta ismertem, és tudtam, hogy zsidó, de akkor soha nem merült fel bennem, hogy esetleg… Aztán egyszer apu száján kicsúszott valami a lágerekről. Nagyot néztem. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen vidám és nyitott ember hasonló dolgokat átélhetett. A szeme mindig tiszta volt, simán letagadhatott volna pár évtizedet a korából. Semmi harag nem volt benne, csak szeretet áradt belőle. Imádtam a humorát. Mikor hozzájuk mentünk, kesudióból kínált, és nála ettem először kovásztalan kenyeret meg pászkát. Nagyon szeretett mesélni. Ezért hagytuk, hadd meséljen…

Aztán, jött az írós korszakom, felkerestük, hogy arról kérdezzük, amiről még soha. Akkor még javában írtam a regényemet, - azért mentem, hogy Laci bácsi testközelbe hozza a második világháborút. Kicsit feszengtem a találkozó előtt, féltem attól, vajon, mi mindent fog elmondani nekem…

Az alábbi interjút 2017. 04. 13-án készítettem. (Az ő engedéllyel teszem közzé ezt a részletet, - már régebben rábólintott, csak halogattam legépelni a rengeteg hanganyagot. Sokat mesélt még az 1956-os forradalomról, a felszabadulásról, az amerikai életéről, de most a háborús emlékeire koncentrálok.)

Ezen a linken el tudjátok érni a rövid életrajzot. Először érdemes ezt végigolvasni, mert én nem csinálok rövid összefoglalást, - a beszélgetésünk jóval személyesebb, és jobban kifejti ezeket az eseményeket.  

(Elmeséltem neki, hogy írok egy regényt a 2. világháborúról.)

Ó, Emmácska, írsz egy könyvet? Nagyon sokat tudok mesélni!

Igen, már 200 oldalt megírtam. A magyar vonatkozása majd a második részben lesz…

Kicsit többet mondjál, ne féljél!

Az első része arról, szól, hogy a németek megszállják Franciaországot, és négy főszereplő életén keresztül mutatja be a háborút. 1944-ig tart, amikor a magyar szereplők hazamennek Pestre, és majd onnan ismerjük meg a magyar vonatkozását.

Miket olvastál?

Hát, igazából ilyen szakmai dolgokat kerestem hozzá…

Az Elemérhez kellene elmenni, aki 105 éves! (megjegyzés: Spiegler Elemér.)  Ő is nagyon szereti a történelmet. Olyan könyvei vannak… Hogy a Horthy –szférában mi volt. 105 éves, tisztán beszél! Mindenre emlékszik, ami történt vele a háború alatt. Van nekem egy életrajzom, azt is oda tudom adni. Esetleg, ha fel tudnád használni az íráshoz, az nagyon jó lenne. Éppen máma volt a kezemben... Nagyon sokat szenvedtem a háborúban, munkaszolgálaton, satöbbi, satöbbi, Németországba deportálva voltam. Senkire nem haragszom, bármennyire rosszak voltak, mert én most élek, azok meg már meghaltak. 

Mesélted, hogy a szüleidet Újlakról vitték el?

Igen. Katonának április 17-én bevonultam. Kőszegre.

Isaszegen is voltál?

Az volt az utolsó megálló.

Ez hányban volt?

'44-ben. Egy hónapig katona voltam ott Kőszegen, de fegyver nélkül. Volt puskánk. De fapuskánk. Egy hónap múlva tettek át minket.

Kőszegen hol voltatok?

A laktanyában. A katonai laktanyában. A vasúttól egyenesen kellett menni a város felé. Ott bal oldalt volt egy laktanya. Nem saroképület volt. Azt tudom, hogy kiválogattak bennünket, kérdezték, ki szakember, mert repülőtéren kellett építeni, egy hangárszerűséget, hogy felülről ne lehessen látni, hol van a repülő. Ezért hatvanunkat, 60 szakembert összeszedtek. Nem a magyaroknak kellett, hanem a németeknek. Földet ástunk. (*nevet *) Ez volt a szakemberek munkája!

Onnan még visszajöttünk különböző helyeken, egy faluba vittek minket, ott csak nők voltak. Csináltuk, amit kellett a földeken... Szóval a lényeg az, hogy onnét tovább vittek minket Budapestre, ami 20 km-re volt ettől a helyről, de mielőtt odaértünk volna, a majorságból, gazdaságból, Isaszegre mentünk. Ez akkor volt  mikor Budapesten voltak a bombázások. 

Fakitermelésre vittek minket. Falusi fiú voltam, jelentkeztem, hogy értek hozzá. Tövestül kellett kiszedni a fát. Nem tudtuk, hogy minek. Hat ember volt egy családnál, (ott voltak elszállásolva), mi tanítóhoz kerültünk. Mikor megcsináltunk mindent, amit kellett, jöttek a bombázók, mentek Pestre. Rálőttek valamire, jöttek vissza, és Isaszeg határában ledobta a bombát, hogy könnyebben menjen vissza. Igen ám de úgy megijedtek az emberek, hogy odajöttek hozzánk „uraim, segítsenek rajtunk! Hívja föl Amerikát, hogy ne dobjanak bombákat, mi nem bántunk senkit! " Hát, mondom, mivel én voltam ott a vezető: ,,rendben van, mi felhívjuk, de valamit adjatok nekünk." ,,Hát mit kívántok?" ,,Mákos kalácsot, diós kalácsot." ,,Ó, azt adunk!" Az egész falunak elmondták, mind tömték belénk. Ez az ember tanító volt, de annyi esze nem volt... Hozzánk szalad, hogy hívjuk Amerikát, mikor telefonunk sem volt, mindenünket elszedték! Azt sem tudtam, hol van Amerika! Jártam iskolába, de… (*elhallgat*)

 Folyamatosan voltak veletek őrök?

Voltak.

Németek voltak, vagy magyarok?

   Magyarok. Mikor a bombázás megszűnt, eszembe jutott a nővérem Budapesten, és hogy vonattal el lehet menni oda. Fogtam, otthagytam őket, elmentem Budapestre, de a bombázás akkor megvolt. Kétszer volt bombázás, mielőtt mentem, és megint jött egy, mikor Budapesten voltam. Bombázták a vasutat, nem tudtam visszajönni Isaszegre. 20-25 km-re volt. Vittem a csomagomat. Nem ment villamos, se vonat. Gyalog kellett visszamennem Isaszegre. Nem volt nagy dolog. 

   Igen ám, de mikor visszamentem, jött egy katona. ,,Hova tűntél?" ,,Uram, megyek Isaszegre, ott dolgozok." Azt mondja, ő is oda akar menni, nem messze van tőle a laktanya, ott lakik, de nem tudja, hogyan lehet eljutni oda. (*nevet*) ,,A nyilasok igazoltatnak." ,,Magának könnyű, maga katona, egyenruhában van." Mikor elértünk a kőbányai vonalhoz, tényleg ott álltak a nyilasok, igazoltattak, nem lehetett átmenni. Mondom neki, ,,menjen oda, a katona talán átmehet, én meg addig odalopakodom, hogy közelebb legyek." Azt nem mondtam meg neki, hogy milyen bajban vagyok.

   Átjutottam, de a másik átjáró végén is ugyanez volt, ott is igazoltattak. Igen ám, mit csináljak, fogtam magam, visszamentem, kerestem egy helyet, egyik oldalon is magas kerítés volt a vasútnál, meg a másikon is. Nagy nehezen átmásztam a kerítésen, mikor éppen jött a vonat, ők meg nem láttak engem, mert eltakart. Átmásztam a másik oldalra, de elfelejtettem, hogy a csomagot ott van, és lelöktem a kezemmel. Egy ember pont ott volt, és fejére esett. ,,Jaj, mi van itt, mi van itten..." (*nevet*) De ilyenkor jobban megijedtünk. 

   

   Bementem a házmesterhez a téglagyárba. A házmester kérdezte tőlem, honnét jöttem. ,,Erdélyi menekült vagyok." Mit tudna segíteni? Mondom egy kis vacsorát, mert nagyon éhes vagyok. ,,Mi olyan szegények vagyunk, kenyeret adunk és tejet, másunk nincsen" Mondom, az is jó. ,,És szeretnék itt aludni." ,,Itt vannak a zsidók a téglagyárban elhelyezve, talán ott magát is elhelyezik." Így is történt. Mondták: ,,jött egy erdélyi menekült, fogadjátok be. (*nevet*) Befogadtak. 

   Kora reggel felkeltem, még sötét volt, visszamentem Isaszegre. Ott már tudták, hogy baj van, hadbíróság elé akartak állítani. Adtak mellém egy katonát fegyverrel, egy olyan idős bácsi volt, magyar volt, mert a németek voltak fiatalok. Megkötötték a kezemet, hátul, úgy kísértek. 6 km-re volt egy faluban a hadbíróság. Mondták neki, hogy ,,nehogy elengedje ezt az embert, hadbírság elé kell állítani!" Alig mentünk 1 km-et bozótos erdő következett, ki volt irtva a fa. Csak bokrok voltak. Odaértünk. ,,Ide figyeljen. Nagyon kell nekem... csinálni." Mondja, nem tud segíteni. Mondtam, hogy engedje ki a kezemet. ,,Innen hova szökjek? ,,Jó, megbízom magában, mert rendes embernek néz ki." De inkább nem enged el, odamegy, és segít. Mondom, hogy nem, nem. Végül elengedett. Ez volt a veszte neki. 

   Nem akartam hadbíróság elé menni, tudtam, hogy agyonlőnek. Kerestem egy nagy követ, ,,na, kész vagyok, akkor menjünk." ,,A kezét…!" ,,Jaj, minek, hát, hova szöknék? Nem szökök, hát hova szöknék?" Volt egy kis bokor, odaértünk, és úgy csináltam, mintha megbotlottam volna. ,,Segítsen fölemelni!" Ahogy lehajolt, sajnos fejbe ütöttem a kővel, ő meg megsérült. A puskája is leesett. Felkaptam. Alig mentem 20- 30 méter, eldobtam a puskát. Mit csináljak vele? Nem kellett. Az öreg csak feküdt ott. Hátranéztem. Visszamentem onnét ahonnan elindultunk. Ott kérdezték, mi történt. Mondom, elengedtek. Így megmenekültem.

Visszamentünk a csapattal a téglagyárba. Onnét mentünk tovább, vittek bennünket a gettóba. A budapesti gettóba. Jó dolgunk volt, őrséget álltunk fegyverben. Igazából gépfegyver sosem volt  a kezemben. 5 napig itt voltunk, 5 nap múlva jött a főparancsnok. Elvitt bennünket az egyik századhoz. ,,Maguk maradjanak, csinálok utat" - ment velünk egy lovaskocsi, aki a betegeket, csomagokat vitte. Ennivalót lerakodott, aztán otthagyott bennünket, és elvitte a lovakat. Igen ám, de odamenet a Józsefváros pályaudvarnál átadott bennünket az SS-eknek. 

Bevagonoztak bennünket. Már ott vártak a vagonok. Az egyiknél 60 erdélyi állt, minket 30-can betettek melléjük. Hatvannak sem volt helye, plusz még harminc... Volt egy pokrócom. Az ablaknál ültem, de nem lehetett kimászni, be volt drótozva. Én nekem volt egy üveg vizem és egy fél kenyerem. 18 napig utaztam. 18 napig bezárva! Bocsánat, nem bezárva, - először utaztunk egy hetet a Duna - kanyarig, ott megálltunk. Utána mentünk tovább. Adtak egy vekli kenyeret meg fél vödör vizet 90 embernek. Legalább 6-7 halott volt. A kenyérhez meg nem adtak kést. Mindenki beleharapott, letörtünk belőle, így is jó volt. Nekem ilyenkor megmaradt a sajátom, jól beosztottam magamnak, nem tudtam, mennyit utazunk. Onnan még mentünk 8 napot. Buchenwald-ig végig kitartott. A végén már nem maradt semmim. Fele ember meghalt.

December 6-án, mikulás napján tettek be a vagonba, és karácsony este érkeztük oda. 18 napig épp hogy kinyitották az ajtót, ahol beadtak nekünk a kaját. A Vöröskeresztet láttuk. Osztrák vagy amerikai, nem tudom. Buchenwald rettenetes nagy hely volt, fent a hegyen volt a vasútállomás, a láger meg lent volt a völgyben. Kiraktak minket a vagonból. Már tél volt, hó volt, fagy volt. Karácsonykor. Ottan mindenünket mindig elvették, még zsebkendőt is, semmit sem maradt. Kaptunk egy zacskót. Össze lehet húzni a tetején. ,,Akinek van valamije, oda tegye bele!" Zsebkendő, kesztyű, akármi. Azon van egy szám, azt jegyezzük meg, mert visszaadják a zacskót. Tényleg visszaadták. Hozták zacskókat, diktálták a számot. Volt számunk. A kezünkbe tetoválva. (*rámutat a karjára*) Az enyémet nem találták. Mentem oda, hogy nincs zacskóm, tudnak-e tenni valamit. ,,Vegyen egyet a 20 maradékból. Azok meghaltak." Jó, vettem egyet. Nézem, mi van ebbe. Egy vadonatúj férfi kesztyű! Két ujjamra sem jött fel, de vadonatúj volt. Meg egy sál, és egy zsebkendő. Örültem nagyon. Úgyis zsebkendőt tettem bele az enyémbe. Ez segített énrajtam. 

Mert ezt később eladtam a foglárnak, aki parancsnok volt ott. Egy katona volt, de cseh. Beállt a németekhez. Mondom neki, hogy ,,nekem van valamim, tudna-e érte adni valamit?" ,,Mije van?" Mutattam. ,,Hogyan került hozzád?" ,,Kaptam." ,,Mit kérsz érte?" ,,Amit akar adni." ,,20 levest." 20 levest! Annyival kevesebb jutott a többinek. Mondtam neki, hogy nem adjon minden nap, csak minden harmadik napon... Nekünk egy leves járt, ami azt jelentette, hogy úszkált benne egy kis répaszelet, meg kaptunk egy szelet kenyeret és két deci fekete kávét. 24 órára. Egy volt egy napi. Ezzel kellett 12 órát dolgozni. Vizet nem kaptunk. Sose. Azt mondták, meg van mérgezve. 

Elmentünk 10 órát dolgozni, 1 óra gyalog oda, 1 óra vissza, 12 óráig tartott. A lágerben 1 szelet kenyér és egy leves. Ennyi volt a napi adag. 5 hónapon keresztül csináltam. Már csak csont és bőr voltunk. A lágerőr adta az ennivalót. Vasárnap önként lehetett jelentkezni. Kimentem, hátha találok valamit. 10 km-t kellett gyalogolni a városon kívül, a bombázás után vasakat kellett kiszedni. Nagy gerendákat, hogy ha jönnek a tankok elzárják, ne tudjanak menni. Odaért egy orosz tank, odalőtt, röpködtek a vasak mindenfele. Azt is láttuk. Után maradt a nagy gödör. Egy tank belement a gödörbe, megfordult, a többi tank meg átment rajta! (*nevet*)

Az oroszok?

Az oroszok csinálták. A németek a hadifoglyokat dolgoztatták, hogy állítsák meg az oroszokat. Ez már Magdeburg-ban volt, oda vittek Buchenwald-ból. Ott csak 3 hétig oltunk. A láger ott órási lyukban volt, 2 km mélyen, és sokszor fel kellett menni a tetőre, mert ott volt a kenyérraktár. Aki jelentkezett munkára, akkor volt egy szekér, amit fel kellett tolni, és visszajönni. Fölfelé jobb volt mint lefele, csúszott mint a veszedelem. Apró dolgokkal segítettük egymást. A romok között konzervek is voltak. Mikor mentünk gyalog romeltakarításra, ott találtam vadhagymát.

Nem olyasmi, mint a medvehagyma? Annak olyan levele van, mint a gyöngyvirágnak.

Pontosan. És én ezt megettem. Apró dolgok segítettek. Meg, mikor 8 km-t kellet gyalogolni, mindig úgy volt, hogy vagy elől álltunk, vagy hátul. Hogy ha elől állunk, lássuk, mi van, ha pedig hátul, akkor is lássuk mi van. Öten összejártunk barátok, hátul. Mikor jött egy személygépkocsi, vitt káposztát, olyan jó volt, hogy a kocsis otthagyott pár levelet, tudta, hogy ezek a zsidók jönnek, és ledobta. Így is történt. Odaszaladtunk, felkaptuk, és jöttünk vissza. 

Egyszer történt egy eset, lapátokat vettük fel, amivel dolgoztunk. Egy raktárnál álltunk, a második emeletről kijött egy nő az erkélyre, és valamit mutatott. Láttuk, hogy gőzölög. Kérdezte: ,,akarjátok?"  Persze, akarjuk. ,,Hozza le!" Lehozta. Nézzük, mi az. Mákos tészta. Az őr először nem vette észre, de mikor a nő oda akarta adni, odaugrott, és fejbe ütötte. Nem ölte meg, csak elzavarta, a mákos tészta meg leesett a földre, - mi földestül megettük. (*nevet*) Ilyen is volt. Ott is voltak becsületes emberek. Nem mindenki volt rossz. Ez a nő is többek között.

Magyarokkal együtt voltál ott?

Magyarokkal. Németországban nem voltam magyarokkal. Csak katonákkal, akik öregek voltak, és minket felügyeltek. Puskával mászkáltak.

Kommunikáltatok?

Egymással nem szabadott beszélni. Senkivel. Ha valaki megszólalt, rögtön megverték vagy agyonlőtték. Úgyse tudtunk volna miről beszélni… Öt fiúval voltunk együtt, mindenünket megosztottuk egymással. Ha egy almacsutkát találtunk, ötfelé ment. Ha egy káposztalevelet, öt felé ment. Becsületesek voltunk egymással. Én az voltam. Hogy többi az volt-e, fene tudja. És olyan jól jött.

 Mikor vége lett a háborúnak, mind az öten hazaértünk. Az egyik Miklós volt, a másik Sanyi, a harmadik szombathelyi volt, a többire nem emlékszem. Annyit tudok, ha az egyik, Miklós, a minisztériumba került Pesten. Nagy ember volt. Én szombathelyi voltam, és fel akartam menni Budapestre lakni, de ahhoz engedély kellett. Eszembe jutott Miklós. Elmentem a minisztériumba. ,,Kedves uram, S. Miklós elvtársat keresem!" 

Mikor romeltakarításon voltunk, megdobott, aztán négyen kellett hazavinni a körletbe (Miklóst). Nem tudom, mi baja volt, de mindig ezt csinálta. Megdobott. A körletben megfürösztöttem. Reggelre megjavult. De minden vasárnap csinálta. Négyen vittük haza, megfürösztöttük. Tele voltunk tetűvel. Megmentettem. Én őket megmentettem. Kettőt másikat is. Az egyikkel találkoztam Amerikában. Sanyikám azt mondta: ,,Tudod, ki ez a ember? Az én barátom. Ha ez nem segített volna, én már régen halott vagyok!" (*nevet*) ,,Mivel foglalkozol?", kérdeztem. ,,Hús gyáram van itt, Amerikában." Mondom: ,,nekem nincs munkám, nem vennél be engem?" ,,Semmi akadálya." Ezt az embert (Sanyit) is megmentettem. 

Visszatérve a Miklósra. Feltelefonáltam. Azt a választ kaptam. ,,Mondják meg a Hamburger elvtársnak, hogy most nincs időm önt fogadni, majd üzenek." Többet nem is menetem segítségért hozzá. Egyetlen egyszer nem kaptam segítséget.

A felszabadulás milyen volt?

Nos, igen, visszatérve a felszabadulásra… úgy volt, hogy az oroszok szabadítottak fel bennünket. Mikor kint voltunk éppen vasárnap, munka után mentünk haza, egyszer csak jött a sziréna. Sokszor szólt, mikor kint voltunk, de azért, mert jöttek a repülők, - akkor szirénáztak. Elbújtunk, lefeküdtünk, de akkor nem ugyanúgy szólt, mint máskor. És a lengyel fiúk, aki velünk voltak, azok tudták, hogy nem háborús sziréna, hanem szabad sziréna. Hogy honnét tudták, a fene tudja. Egyszer csak mondják, hogy vége lehet a háborúnak. ,,Uraim, vége a háborúnak!" Mindenki boldog volt. 

Éppen egy magas rangú SS volt velünk, örömünkre fölemeltük, mert jó volt hozzánk. Igen ám, de jött egy vasutas, előkapta a fegyvert, és ránk ordított, hogy mit akarnak, miért bántják, büdös zsidók, mondott németül össze-vissza. Mondtuk, hogy ne bántsanak, ,,nem tudod, vége a háborúnak?" Nem tudott róla. Ő sem tudta. 

Mikor felszabadultunk, beértünk lágerbe, mindenki ment ennivalóért, ahol margarin volt. Fogtam egyet, betettem a nadrágomba, és mentem ki. Kiérek, velem szemben áll egy SS, nem tudta, hogy vége a háborúnak. Elővette a fegyverét, rávágott a vállamra. Azóta is fáj. Valami eltörhetett, de visszaforrt. Akkorát rávágott... Mondom, ,,miért bántasz engemet?" Már akkor tudtam pár szót németül. ,,Hát, mert te lógsz!" Azt mondtam németül: ,,Ende des Krieges!" Eltátotta a száját. Ő sem tudta.

Hogyan keveredtetek két tűz közé?

A németek nem adták meg magukat. Már akkor lehetett találni ezt is azt is, én találtam lekvárt, tudtam, hogy nem szabad ennem, mert előzőleg mondták, ha véletlenül odajutunk, nehogy együnk semmit, mert rossz. Nem bírtam. Odamentem, belemarkoltam. Olyan fájdalmam lett... Ráragadt a gyomromba, se ki, se be, enni nem tudtam, semmit. Ottan összeszedtek bennünket a németek, kihajtottak minket, vittek valahova. A városon kívül egy marhavásár szélére érkeztünk, ott megpihentünk, mindenki fáradt volt. Lehetett enni valahol. Ültünk, és egyszer csak bumm! Egyik oldalon voltak az amerikaiak, a másik oldalon a németek. A németek Erdélyben voltak, onnét lőttek, az amerikaiak meg vissza. Mi középen voltunk. A fejünk fölött lövöldöztek. Messze voltak, nem tudták, pontosan hol esik le a bomba. Egy akna szétrobbant fölöttünk, mellettünk nők álltak, 2 lány, meg az anyja. Az asszony meg is halt, legalábbis elájult, én megsebesültem az ujjamon, a lábamat is érte. Még mindig megvan a helye. 

Az lett, hogy két tűz között voltunk, de azok nem tudták, hogy ott vagyunk. Lőttek. Bekötöttük a kezemet. Begyógyult. A két katona, aki vigyázott ránk, fogták, ott hagytak bennünket. Egyik oldalról volt egy töltés, az úton mentek, lőttek ugyan, de átment felettük. Mi is mentünk utánuk vagy tizen. ,,Hova mennek maguk?" ,,Valahova menni kell." Három lány volt velünk. Találtunk egy malmot. Egy német nő volt ottan. Mondtuk nekik, hogy enni szeretnénk. Neki nincs semmije. Találtunk nála egy malacot. Meghalt. Fogtuk, vittük magunkkal, visszamentünk ahonnan elindultunk. Én voltam a szakács. Mindig benne voltam valamiben. Finom levest csináltunk. Egyszer odajött egy csomó ember. ,,Nem kínálnak meg bennünket?" Dehogynem. Meg is ették. ,,Honnan jöttetek?" ,,Magdeburg-ból." ,,Mi is ott voltunk!" Együtt voltunk vele, sőt, úgy aludtunk, hogy mi aludtunk a felső emeleten a hármas ágyon, ő meg a másik emeleten, a fejünk összeért. Kopaszuk voltunk, senkinek sem volt haja. A nőknek sem. ,,Hányas szobában voltál?" ,,A hármasban." ,,Én is. Melyik emelet?" ,,A hármas." Először nem is ismertük meg egymást. Pedig rokonok voltunk, ő vasvári volt.

Hogyhogy?

Annyira le voltunk fogyva. A vonások eltorzultak. Az ő édesanyja az én anyám testvére volt. Nemcsak rokonok voltunk, hanem volt egy kocsmánk, onnan is ismertük egymást. Összejártunk.

Hogyan kerültetek onnan haza?

Jöttek az oroszok, hogy ki hova akar menni, ki hol lakik. Voltak ott szlovákok, mindenféle fajta ember, magyarok, nem magyarok, minden. Kellett jelentkezni. Voltak tolmácsok. Szerencsére én beleestem az első transzportba, a többiek is hamarosan jöttek. Elvittek bennünket egy központi helyere, vagonokból jöttünk haza, mint ahogy mentünk. Marhavagonokban, nem volt más. 3 nap múlva hazaértem Budapestről. Ez volt '45 szeptemberében. Május 9-én szabadultunk.

Valaki tényleg megjósolta neked a háború végét?

Igen, egy nő. A férje munkaszolgálatos volt, de a nő nem volt zsidó. Jött át hozzánk, elmeséltük kik vagyunk, mi történt. ,,Halott maga a szombatistákról?" ,,Valamit hallottam, valami szekta féle."  Mondja, ahhoz tartozunk. ,,Mondhatok magának valamit? Tudja, hogy mikor lesz vége a háborúnak?" ,,Nem." Azt mondja: ,,1945. május. 9-én". Ha nem én nekem mondja, nem hiszem el! Honnét tudta? Hallottál te már ilyent? Ez egy csoda, nem? (*mosolyog*) Ha azt mondja, hogy májusban lesz vége… De május kilencedikét mondta. '45. május. 9-én lesz vége a háborúnak. Úgy a fejembe van a mai napig... 

Néhány részt sajnos nem vettem fel, így nem tudom szó szerint idézni, de még hozzáteszem, hogy volt egy nő, akinek szintén sokat segített a háború alatt, de utólag nem hálálta meg, mert spicli lett belőle, és a németekkel hált, vagy nem is tudom, de nagyon cserben hagyta őt. Laci bácsi az emberi hálátlanságot tartotta a legnagyobb bűnnek. És az az SS tiszt, akit örömükben felemeltek, igen rendes volt velük, mert megengedett nekik kisebb kiváltságokat. Ezt többször is emlegette.

Laci bácsi segített megértenem, hogy a történelem nem fekete-fehér. Ahogy ő is mondta: ,,Ott is voltak becsületes emberek. Nem mindenki volt rossz." Nagyon hálás vagyok, hogy ismerhettem. Kivételes ember volt, egy hatalmas szívvel.

A regényemet pedig azóta már befejeztem (most dolgozom az előzménykötetén). Az Aranymosás irodalmi pályázatra elküldtem, ha kíváncsiak vagytok rá, a honlapot el tudjátok olvasni belőle az első fejezetet. http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/emma-weaver-hogyan-sirnak-a-rozsak-10147.html

Emma W.